Korhatár: 12

Szemszög: Stefan

Figyelmeztetés: -

Azóta, hogy Kathrine és én összevesztünk, minden egyes éjjel rémálmaim voltak vele. Sokszor megálmodtam a szebb napjainkat, aztán az összeveszésünket és még álmomban is éreztem a csalódást. A csalódást, amit Kathrine okozott, és a bűntudatot, amit magamnak köszönhettem, amiért Kathrine otthagyta Damont értem. És ez a bűntudat annyira nyomasztott, hogy szinte már éreztem álmomban is, ahogy Damon dühében eléget parázsló tekintetével, ahogy rám néz...

Már lassan egy hete, hogy visszaküldtem Elenának a könyvét a levelemmel, és azóta nem kísértenek ezek a rossz álmok. Ugyan a nyomasztó érzés a bűntudatommal és Damon nézésével még mindig él éjjel-nappal, de már nem álmodom Kathrinnel, habár az általa okozott lelki sebeim még mindig nem gyógyultak be.

Érzem, ahogy arcomat simogatják a függönyök résein beszűrődő napsugarak. Még nem szeretnék felkelni. Még jól esik ágyban lenni. Szeretem, hogy itt van Lexi, de ez az egyetlen egy hely, ahol nem zavar azzal, hogy mosolyogjak... Itt legalább nyugtom van tőle.

Vagy legalábbis így voltam vele... Mert amint ezeket kigondoltam magamban, még most különösen érzékeny fülembe belehasított az ajtó nyikorgó hangja.

- Jó reggelt! - köszönt Lexi, és széthúzza a sötétítőket, a fény bántja a szemem.

- Ne már! - magamra húzom a takaróm.

Hallom, hogy Lexi valamit lesodor az asztalról, aztán valamiből kihúz valami kábelt. A következő pillanatban becsapódik mellettem az ágyba, és minden erejével azon van, hogy lehúzza a fejemről a takarót.

- Stefan! Stefan! Stef! - erősködik,de nem hagyom magam.

Erősen szorítom a takaróm, miközben forgolódok. Lexi erősen markolja a puha anyagot, és igencsak megfeszülve húzza azt maga felé. Épp egy nagyot rántanék vissza, amikor észre sem veszem és elengedi a takarót. Óriási puffanással esek a padlóra.

Egy-két pillanatig morgolódom magamban, aztán még a padlón ülve észrevétlenül lehúzom magamhoz a párnám.

- Aztán nehogy visszaaludj odalent. Ma sok dolgod van. - alig hagyom, hogy elmondja, felpattanok és játékosan az arcába ütök a párnával. - Stefan! - kiállt, leteszi a laptopomat a padlóra, ami az előbb még az ölében volt, és visszaüt egy másik párnával.

Jó pár percig elvagyunk így, mire kiszakad a párnám. A pihetollak lágyan ömlenek a belsejéből a külvilágra. Feldobom, olyan, mintha esne a hó. Lexi már nem csapkod a saját párnájával, hanem lehuppan a puha tollakra, mire azok újra szárnyra kapnak. Felmarkol egy adag pihetollat és felhinti a levegőbe. Ráesnek az arcomra, én pedig fújdogálom őket magamról, ahogy fekszek az ágyon. Kétségkívül nagy a káosz.

Összenézünk, mint két rossz gyerek és szinte egyszerre kezdünk el nevetni.

- Nem tudom te hogy vagy vele, de szerintem ideje lenne kicserélni ezeket a párnákat valami strapabíróbbra. - nevet Lexi.

- Rám ne nézz, ez is a te hibád. - ártatlan képpel nézek rá.

- Vagy úgy. Ezek szerint Mr. Lazy már elég jó állapotban van ahhoz, hogy másokat hibáztasson a saját hülyeségei miatt. Na jól van, jössz te még az én utcámba. - mondja és megdob még egy marék tollal.

Próbálom kiszedegetni a már kissé idegesítő pihéket a számból, de azért mosolygom. Lexi ezalatt odasétál az asztalhoz és tölt magának a whiskyből. Önt még egy pohárral, azt is legurítja, én pedig a fejemet csóválom. Nézegeti az asztalon lévő papírkupacokat. Jó néhány sikeres vagy sikertelen grafikusi munkám van rajta.

- Na és mi újság van Hollywoodban? Nem szeretnél bemutatni a barátaidnak? - felemel két lapot, mind a kettőn egy-egy mesefigura tervei vannak.

- Timmy és Jimmy. - mutatok rájuk. - Üdvözöljétek Lexit. Lexi, ő Timmy és Jimmy. - Lexi csak nevet, én pedig a laptopért nyúlok, hogy megnézhessem az e-maileim.

Három levelet kaptam, mindegyiket az animációs stúdiótól, aminek dolgozom. Elküldték egy új film történetét, forgatókönyvét és az elvárásokat, útmutatókat, hogy hogyan is kellene kinézniük a figuráknak. A határidő is megvan. Nevetségesen rövid ennyi mindenhez, pedig ez nem is az egész film, csak a rám eső része. Kaptam rá egy hónapot.

- Igazad van, tényleg sok dolgom van. - mondom Lexinek, aki közben egy könyvet olvasgat az asztalnál, de erre felemeli a tekintetét.

- Miért?

- Újabb tervek, újabb film és csak egy hónapom van rá. Úgyhogy nem hiszem, hogy mostanában menne a kiruccanás vagy az ismerkedés. És mivel éjszaka jobban dolgozom, nappal többet alszok. - utalok rá, hogy szeretek sokáig aludni, Lexi erre csak forgatja a szemeit.

- Hát jó, de egy levelet igazán nem nagy ügy megírni, ha már megérkezik. - mondja, én vállat vonok. - Vagy lehet, hogy már jött is levél, csak te nagyon szeretnéd eltitkolni előlem... - puhatolózik tovább.

Keresgélek a régebbi rajzaim közt, amik megvannak a gépemen. Nem nagyon találok köztük olyat, ami kicsit is hasonlítana a forgatókönyvírók és a producerek elképzeléseire, vagyis teljesen új figurákat kell majd rajzolnom és nem használhatom az eddigiek alapjait. Ráadásul nekem jutottak a főszereplők, és ez kicsit nyomaszt... Ám Lexi megint rágja a fülem.

- Látom rajtad, hogy valamit nagyon eltitkolsz előlem.

- Ugyan mi értelme lenne titkolózni, előbb vagy utóbb úgyis megtudod, vagy rájössz. - fel se nézek.

- Az igaz. - von vállat. - Más téma: milyen volt a könyv?

- Jó.

- Jó? Ahhoz képest, hogy csak "jó" legyen elég gyorsan kiolvastad.

- Nagyon jó volt. - javítok egy fokkal.

- Tán csak nem találtál benne egy oldalt, amin esetleg egy lány adatai voltak?

Kínosan jól barkochbázik. Vagyis számomra kínos, számár nagyon előnyös.

- Talán? - most felnézek ugyan azzal a pimasz félmosollyal, amit Damon régen nagyon szeretett használni, ha valakit fel akart bosszantani, és mostanában ezt a szokását Lexi is átvette.

- Na hol is van az a könyv? - elkezd keresgélni a szobában, én már nevetek magamban.

Körülbelül öt percig tudom visszatartani a nevetésem mire kuncogni kezdek.

- Nincs itt, igaz? - néz rám.

- Hogy te milyen jól következtetsz! - nevetek.

- De most komolyan, hol van? - kérdezi és újra lehuppan mellém az ágyra, a szétszórt tollpihék megint felszállnak.

- Hiába keresed a házban, nem lesz meg.

- Visszavitted a boltba?

- Mystic Falls bármely egyes pontján keresheted, már csak nyomára akadhatsz. Legutoljára a postán láttam egy dobozban New Yorkba címezve. - vallom be.

Lexi szemei elkerekednek, látom rajta, hogy nem tudja hová tenni azokat, amiket mondok neki. Annyira jó érzés, hogy valamiben előtte járok egy lépéssel.

- Hogy érted, hogy New Yorkba címezve? - képed el.

- Úgy, hogy valószínűleg már ott van a tulajdonosánál. Aki egész véletlenül egy hajadon hölgy.

- Ezt most nem mondod komolyan. - néz rám, a csodálkozástól leesik az álla, az arca kezd viccesen torzulni a meglepetéstől.

- Teljesen halálosan komolyan gondolom és mondom is. - erősítem meg.

- És én erről miért nem tudok?

- Nem tartottam fontosnak. - válaszolok nemes egyszerűséggel.

- Hogy nem fontos?! Stefan, ez baromi nagy dolog! Remélem írtál neki és nem csak annyit, hogy köszönöd a könyvet... - hangja leírhatatlan, vicces és egyben komoly is, de nem válaszolok, csak mosolygok. - Ugye írtál neki?

- Írtam.

- És?

- És az is benne volt.

- Mi? - már nagyon türelmetlen.

- Hogy köszönöm a könyvet. - csigázok tovább, Lexi türelme elfogy.

- Jajj, Stefan, gyerünk, bökd már ki! - rázza a vállam finoman, de türelmetlenül.

- Leírta az érdeklődési köreit, a korát, meg egy-két dolgot egy lapra és beletette a könyvbe. - kezdem. - Elolvastam, és elég szimpatikusnak és intelligensnek tűnik. Úgyhogy visszaírtam neki, hogy szívesen megismerném, ha részéről még aktuális az ismerkedés.

- Ez nagyszerű! Stefan, most tényleg megleptél. Remélem akarsz majd szólni, ha érkezik válasz.

- Csak neked mondanám el. De majd meglátom. - mosolygok pimaszul.

- Jól van, játszadozz csak velem. - vállat von. - De te is tudod, hogy minden egyes mesterkedés, amit csinálok, azt csak is a te javadra teszem. Te egy jó ember vagy, aki nem az örök magányt érdemli, ezt te is tudod. - hangja őszinte, és tudom, hogy így is gondolja, de nem tudok mit mondani rá. - És amint normális pályára állítottuk az életedet, rászállok Damonre is. - nevet.

- Kemény menet lesz. - teszem hozzá, mire Lexi csak a szemét forgatja.

- Gúnyolódj csak. Ez az, amihez ti, Salvatorék különösen jól értetek. Viszont nekem is vannak erősségeim, lehet, nem kellene kijátszanotok.

- Nem kell ezen felkapnod a vizet. Örülök, hogy legalább rajtam kívül van még egy ember, aki úgy véli, hogy a bátyámat talpra lehet állítani. Mondjuk ha én nem követem el azt a hibát, hogy összejövök Kathrinnel, akkor most nem lenne ez...

- Akkor most Damon ugyanígy össze lenne törve, de legalább rád nem haragudna.

- Pontosan. - bólintok egyetértően.

- Komolyan nem vagytok normálisak. Még mindig egymást hibáztatnátok ahelyett, hogy azt a ribancot utálnátok. Nem fog ez így menni. Hogy bírtátok egyáltalán elviselni így egymást?

- Első pár hónapban képes lett volna széttépni, többször össze is verekedtünk. Akkor még bent laktam a városban. Aztán belekezdett az ivásba és már nem érdekelte, hogy megöljön. Egyszerűen csak csendesen őrjöngött. Most meg azt sem tudom hogyan, de itt tartunk. Egy fedél alatt élünk, és nemhogy megbeszéljük a dolgokat, még találkozni is alig találkozunk. Ő mindig a szobájában gubbaszt a kedvenc üvegeivel, én meg valamivel elfoglalom magam.

- Ezért kellene sűrűbben kimozdulnotok. Akár együtt is.

- Tudod, hogy ez nem működne.

- Ki tudja, talán egyszer mégis? - nevet, és elhagyja a szobám.

Gyorsan írok egy választ a főnökömnek az új munkával kapcsolatban, aztán lezuhanyozok. Lemegyek a konyhába, hogy főzzek egy kávét, de valaki már megelőzött. A friss kávé illatát már a társalgóban is érezni, ami mellé még a palacsinta összetéveszthetetlen édeskés illata is társul. Legnagyobb meglepetésemre Damon palacsintatésztát önt egy serpenyőbe, majd mialatt az sül, ő megtölt egy csészét kávéval. Igyekszem értelmes és nem meglepődött képet vágni ehhez, de valahogy nem sikerül.

- Jó reggelt. - köszönök.

- Neked is. - válaszolja. - Hogy aludtál? - szinte már ijesztő, hogy mennyivel másabb most, mint máskor.

A megjelenése, hogy egy szál alsóneműben flangál az nem újdonság, de az már annál inkább, hogy most megint józan és ráadásul sütkérezik és jó kedve van, ki tudja már milyen régóta először. Kicsit nyomasztó érzésem van ettől, pedig örülnöm kellene. De nem törődöm vele. Éhes vagyok, és a kávéra is szükségem lenne. Csinálok egy szendvicset, aztán kiveszek egy bögrét a konyhaszekrényből, majd a kávéskannáért nyúlok. Őszintén szólva kicsit megszeppenek, mikor Damon kiveszi a kannát a kezemből. Kérdőn nézek rá.

- Az nem neked lesz. - válaszolja nemes egyszerűséggel és kiönti a maradék kávét egy másik csészébe.

- Mi ütött beléd? - kérdezem teljes őszinteséggel, és nem azért, hogy kérdőre vonjam, hanem azért, mert tényleg érdekel. - Azt hittem az a Damon aki józan, reggelit csinál és jó kedvű, már régen elveszett, mikor Kathrine elment. - Damon nagyot sóhajt, majd felém fordul, derekával a konyhapultnak támaszkodik.

- Hinni a templomban szokás öcsikém. - mosolyog pimaszul.

- Nincs ehhez kedvem. - adom tudtára, hogy nem érdekelnek a kitérő és semmit nem érő, bosszantó válaszai, majd fogom a tányérom, rajta a szendvicsemmel és elindulok a szobámba.

- Ó, ezt sajnálattal hallom. Pedig biztosan érdekelt volna téged, hogy milyen kalandos éjszakám volt. Az úgy kezdődött, hogy találkoztam tegnap Care partiján egy lánnyal, akinek elfelejtettem a nevét, és...

- Nem érdekel! - vágok a szavába már a társalgóból.

"Nagyszerű. Már nem csak iszik, de ezek után átjáróház lesz ebből a helyből, és akár a vörös lámpát is kitehetem az ajtóra..." - forgattam a szemem.

Ez a kis bosszankodásom azonban csak addig tartott, amíg fel nem értem a szobámba, és meg nem ettem a szendvicsem. Utána csak a munkámra koncentráltam. Számtalan vázlatot rajzoltam, de egyiket sem találtam elég meggyőzőnek. Észre sem vettem, eléggé eltelt az idő, lassacskán már délután három volt. Semmi mozgás nem hallatszott az egész házban, így arra mertem következtetni, hogy rajtam kívül az egész épület üres.

Már fájt a fejem a rengeteg rajztól, ezért úgy döntöttem, hogy tartok egy rövidke szünetet és kiszellőztetem a fejem. Kimentem az udvarra és kicsit sétáltam. A Salvatore birtokon, ahol éltem, mindig friss és tiszta volt a levegő, mert erdő vett körül. Csak egy bekötőút vezetett a főútra, illetve egy ösvény a ház mögött a városba. Utóbbit csak gyalog lehetett bejárni. Ezen a kis ösvényen sétálgattam. Néztem a fákat, a bokrokat, a természetet ami lassan téli álmához készülődik. Élveztem a napsugarakat és hallgattam a csendet. Nem volt ennél szebb dallam sehol sem. Szinte éreztem, ahogy a nyugalom és az erdő energiája átáramlik belém is.

Mikor már úgy éreztem, hogy kellő erőt gyűjtöttem és eléggé lehűlt a levegő ahhoz, hogy bemenjek, visszafelé vettem az irányt. Mikor a házhoz értem láttam, hogy a postaláda már nem üres. Izgatottan mentem oda hozzá. Mentem? Nem. Igazság szerint futottam. Amint odaértem kinyitottam az ajtaját és sietve kivettem az összes levelet. Egymás után olvastam a borítékokat, olyat kerestem, ami nem szolgáltatótól jött, vagy nem reklámanyag. Végül megtaláltam amit vártam: egy levél, nekem címezve. Izgatottan fordítottam meg, hogy lássam, ki a feladó. Nem is mertem hinni a szememnek, mikor megláttam, hogy honnan jött: New Yorkból. Elena Gilbert küldte.

Azonnal felmentem a szobámba és olvasni kezdtem.

Korhatár: 12
Szemszög: külső
Figyelmeztetés: -

Igaz ezt is késő estén, de meghoztam! :D Sajnos manapság nincs túl sok időm, így is előre megírt részeket töltögetek fel, szóval bevezetésképp csak annyit, hogy jó szórakozást és kellemes időtöltést kívánok! Többel nem is érdemes rabolnom az időtöket, hiszen ha legalább akkora szeretettel vártátok, mint ahogyan én írom a részeket, akkor már biztosan kíváncsiak vagytok a folytatásra még akkor is, ha még mindig nem bontakozott ki annyira a történet. DE elárulom, jó úton haladunk! ;)

A Salvatore-ház meglehetősen csendes volt attól függetlenül, hogy a társalgóban hárman is tartózkodtak. Néhány járulékos neszen kívül vágni lehetett volna a némaságot és a türelmetlen feszültséget, de senki nem szólt egy szót sem.

Elijah egy fotelban ülve kiürült whiskys poharát forgatta, de nem érzett késztetést, hogy újra töltse; Bonnie egy nem régen meghalt boszorkány-kislány szellemével kő-papír-ollózott a bőrkanapén; Damon pedig idegesen járkált fel-alá Elena napfény-gyűrűjével a kezében.

- Abbahagynád?! – csattant ki végül pattanásig feszült idegekkel Bonniera, aki megszeppenve nézett rá.

- Mit? – kérdezte értetlenül, holott sejtette Damon mire gondol.

- A kő-papír-ollót a képzeletbeli barátoddal.

- Ezt ő is hallotta…

- Nem érdekel, Bonnie! Már három napja nem aludtam, nem tudom mi van Elenával, aggaszt a gondolat, hogy cserben hagytam, te meg úgy teszel, mintha semmi baj nem lenne az égadta világon!

- Én is épp úgy aggódom Elenáért, mint te, és Stefanért is! De sajnos nem tudunk semmi mást tenni, csak hogy itt ülünk, és várunk.

- Igen, ez az, várjuk csak ölbe tett kézzel, ahogy az utazók majd szépen mindenkit eltűntetnek a föld színéről. – válaszolta idegesen, és hogy nyomatékot adjon mondandójának, leült egy másik fotelba, és kezeit a lábára rakta.

- Én ezt nem bírom! – csattant ki Bonnie is. – Elég volt, Damon! Érzem, ahogy agyvérzést fogok tőled kapni! – határozott és sietős léptekkel haladt a bejárati ajtó felé, és még utoljára visszaszólt. – A horgony kiment levegőzni, ha bárkinek is hiányozna! – hatalmas csattanással vágta be maga után az ajtót.

Damon hátradőlt a fotelban, és hogy megnyugtassa magát, orrnyergét kezdte masszírozni. Egy nagy sóhajtás kíséretében felnyitotta az ékszerdobozt és szemügyre vette Elena ezüst gyűrűjét. Finoman megmunkált ötvös remek volt, semmi kétség, közepén egy fényesen tündöklő lapis lazuri kővel.

Haragudott magára a történtek miatt, és már többször megfordult a fejében, hogy miatta ejtették foglyul Stefant. „Ha nem tettük volna meg egymásnak azt az idióta fogadalmat, most nem lenne semmi baj.” – mérgelődött magában, és lecsapta az ékszerdobozka fedelét.

- Helyesen cselekedtél. – szólalt meg végül Elijah halkan.

Eddig az ős olyan volt, mintha csak szellemként lenne jelen a szobában. Bonnie és Damon feszültség-kirohanása sem keltette fel különösebben az érdeklődését, gondolataiba mélyedve próbálta meg kizárni a körülötte lévő világot, de Damon idegessége előbb-utóbb őt is kizökkentette.

Az előbbi megnyugtatására Damon csak keserűen felnevetett.

- Akkor nem éreznék ekkora bűntudatot… Félek, hogy valami butaságot fog csinálni.

- Elena tudja, hogy szereted. Erre ad bizonyságot a három, szeretetben együtt töltött évetek, és a gyűrűd az ujján. Részéről önzőség lenne, ha megpróbálná magát elégetni.

- Elena nem önző…

- Nem Kethrine. – fejezte be a mondatot Elijah.

- Kérsz valami élénkítőbbet a whiskynél? – kérdezte némi csend után Damon, célozva a vérre.

- Jól esne.

Így Damon elindult a lépcső felé, de még mielőtt lement volna a pincébe, felvitte a szobájába az ékszerdobozt és letette az éjjeliszekrényre. Nem tudott úgy kimenni a szobából, hogy meg ne álljon az ágy azon szélénél, ahol Elena szokott aludni. Felvette a lány párnáját, és belélegezte róla halvány illatát.

Hiányzott neki Elena, s bár hiába tudta, hogy nincsen tőle túl messze, mégsem látogathatta meg, vagy beszélhetett vele telefonon, mert feltűnt volna az utazóknak és megint csak bajba sodorták volna a lányt.

Visszatette a párnát, gondosan megigazította, majd elhagyta a szobát és a pincébe ment, hogy magához vegyen két tasak vért.

Mikor visszatért a társalgóba, Elijaht az egyik ablak mellett találta, arccal a kert felé fordulva. Az üveg képében látszott gondterhelt, aggódó arca, ahogy hallgatta a telefonból jövő információkat. Damon nem akart belehallgatni a beszélgetésbe, csak letette az egyik tasak vért Elijah pohara mellé az asztalra, felkapott egy üveg bort, majd kiment az udvarra.

Bonniet a fűben ülve találta meg. Bántotta, hogy az előbb csak úgy rárivallt, de tényleg ideges volt az utóbbi időkben, és attól tartott, ez már csak rosszabb lesz. És sajnos ennek Bonnie volt az áldozata. „Ez van akkor, ha Stefan nincs itt, hogy levezessem rajta a feszültséget…” – gondolta magában.

Csendesen leült Bonnie mellé, a bort odanyújtotta a lánynak, majd letekerte a véres tasak kupakját.

- Sajnálom, hogy az előbb rajtad csattant az ostor. – kezdte halkan.

- Hozzászoktam. – válaszolta Bonnie egy vállrántással.

Damon nagyot sóhajtott, majd folytatta.

- Elena most biztos nagyon dühös rám. És meg is értem, de neki is meg kell értenie, hogy a saját érdekében tettem… Nagy nyomás van rajtam.

- Rajtunk is nagy a teher, ne gondold azt, hogy csak neked vannak problémáid.

- Tudom, épp ezért nem kellene terhelnem vele titeket is. Talán jobb lenne, ha egy időre elmennék…

- Drogos vért ittál?! Eszedbe ne jusson! Igaz, vannak összetűzéseink, de ez is a problémáink  hatása. Nem voltunk sosem túlságosan jóban, de azért átsegítjük ezen egymást. És majdcsak vége lesz…

- Elenáért! – emelte meg a tasakot Damon.

- Elenáért! – ismételte Bonnie is, majd „koccintottak” és mind a ketten meghúzták italukat.

Némán ültek egymás mellett és bámultak előre, de már sokkal oldottabb volt a hangulatuk. Damon is lenyugodott, és a vér kicsit kitisztította a fejét. „Lehet az éhség is tette…” – gondolt vissza előbbi idegállapotára. Bonnie sosem volt nagyivó, s bár nem ártott meg neki a bor, mégis jobb kedvre derítette.

- Emlékszem, mikor tizenkét évesek voltunk, Elena, Caroline, Matt és én felbontottunk egy üveg whiskyt. Meglehetősen régi volt… Szörnyű íze volt. – mosolygott Bonnie, mire Damon is elnevette magát. – De azért lehúztuk, mert fogadtunk, hogy aki nem issza meg, az fizeti a többiek ebédjét egy hétig. – nevetett halkan. – A vége az lett, hogy nem tudtuk eldönteni, ki fizessen, mindenki lenyelte, így újabb és újabb üveget bontottunk. Végül kiterültünk, és én személy szerint nagyon rosszul lettem. Akkor megfogadtam, hogy alkoholmentes sörnél erősebbet nem iszom. – Damon hitetlenkedve nézett rá, arcán megjelent pimasz vigyora, és szemével a félig üres boros üvegre bökött. – Most mi van? Tíz évig tartottam! – nevetett büszkén Bonnie.

- Hát persze, Bon-Bon. – felelte ironizálva Damon.

- Most te jössz.

- Tessék? – vonta fel szemöldökeit Damon.

- Most te mesélsz valamilyen ciki vagy vicces sztorit magadról. – magyarázta Bonnie.

Damon nagyot sóhajtott, kutatott az emlékei között. Abból az időből, mikor még ember volt, nem igazán lehettek kínos emlékei, hiszen úri családban nevelkedett és erős volt az apai szigor, amit egyébként nem mindig vett figyelembe, de zugivós sztorija onnan sosem volt. Vámpírságából sok évet úgy töltött, hogy érzések nélkül gyilkolászott. Többször is… Ezek az évek teljesen kiestek. Mostanában sem történt vele semmi vicces vagy kínos, mondhatni felelősségteljes életet élt.

- Volt egy lány… Még abból az időből, mikor ember voltam. – kezdte némi hallgatás után, komolyan az emlékeibe szállva. – olyan tíz éves lehettem, Stefan akkor még csak három éves volt…

- Komolyan hangzik. – ironizált Bonnie, mire Damon csak a szemeit forgatta és a tárgyra tért.

- Tetszett az a lány. De ő jobban szerette a lovakat, mint engem. – Bonnie itt hangosan felnevetett. – Ezért elkötöttem apám legszebb lovát, hogy elvigyem a lánykát és megmutassam neki az akkori birtokunkat. Egész jól alakult a dolog, addig amíg kivezettem a lovat az istállóból… Aztán ahogy felszálltam, Maximus gondolt egyet és ledobott. Nagyon erős ló volt, én meg elég könnyűsúlyú… Ráadásul nem voltunk messze a disznóóltól. Az meg már gondolom magától érthető, hogy a disznóól kellős közepén lévő sártócsába estem, a malacok megijedtek és elszabadultak. Letiporták anyám konyhakertjét és apám nagyon bosszús volt. Úgy szidott, mint a pokrócot. A lányka, karjában az öcsémmel nagyon jót derült rajtam. Eléggé beégtem… - fejezte be kicsit kínosan, de végül elnevette magát.

- Ne! Komolyan? – Bonnie a füvön elterülve nevetett.

- Komolyan. – nevetett Damon is.

- Damon Salvatore, a zsokék gyöngye és a disznók, valamint a kertészek rémálma. – Bonnie fulladozott a nevetéstől.

- Jól van, elég lesz. – kuncogott Damon is, és óvatosan megpróbálta kivenni Bonnie kezéből az igencsak megcsappant bort.

- Nem, nem adom!

- Ó, dehogynem! – azzal Damon nem is megerőltetve magát, kihúzta Bonnie kezéből az üveget és megitta a maradék italt.

- Örülök, hogy ilyen módfelett vidám pillanatot éltek meg – lépett ki az ajtón Elijah komoly arccal és hanggal -, de közölnöm kell veletek ezt-azt.

Damon felállt, és felsegítette Bonniet is, aki még mindig nevetni akart, de nem volt mersze Elijah komolysága miatt. Damon megköszörülte a torkát, és amikor Bonnie majdnem megbotlott, utána kapott.

- Szerintem helyezzük előbb biztonságba Bonniet. – szólalt meg, mire Elijah csak bólintott és kinyitotta az ajtót előttük.

- Gondolj bele, mi lett volna, ha konyakot nyomsz a kezembe... – suttogta halkan Damon fülébe Bonnie.

- Ez találós kérdés? Mert akkor gondolom konyak meggyes Bon-Bon. – arcára széles vigyor ült ki.

Bonniet is elkapta a nevetés, de Elijah nem tudott velük örülni.

- Ugyan mi ütött belétek? Nagyon is komoly dolgokról van szó, ti meg itt leisszátok magatokat és reménykedtek, hogy az alkohol megoldja a problémáitokat! – mondta ezt úgy, hogy magának is ott volt a whiskys pohár a kezében.

Damon egyik szemöldökét felvonva méregette Elijah poharát, amitől kicsit kínos csend lett.

- Az öcsém hívott. – terelte másra a figyelmet az ős. – Megtalálta Klaust, de Rebekaht még keresi.

- És a magát Teremtőnek képzelő hibrid-fivéred mikor lesz képes idejönni?

- Éppen ez az. Elég sok gondja van most neki is New Orleansban. Kol megpróbálta meggyőzni, úgy tűnik sikerrel járt, de biztosra veszem, hogy Klaus nem hagy ott egyből csapot-papot és rohan hozzánk. Kol szerint sok dolga van még, de két héten belül csatlakozni fog hozzánk.

- De nincs annyi időnk! – szólalt meg Damon.

- Nyugodj meg, kitalálunk valamit. Bonnie, meg tudnád kérdezni a szellemeket, hogy tudnak-e most valamit az utazókról?

- Szerintem ne most terheljük ezzel. – nézett Damon a kanapén alvó Bonniera.

Elijah egyik kezével a homlokát dörzsölgette. „Ezt nem hiszem el… Már csak azt sem, hogy hogyan képes valaki egy üveg bortól ennyire elszállni…” – gondolta magában, majd némi erőgyűjtés után sikerült egy higgadt választ kipréselnie.

- Értesíts, ha felébredt és megtudtatok valamit. – a bejárati ajtó felé vette az irányt.

- Hova mész?

- Utánajárok, hátha sikerül valamit megtudni Rebekahról. Ha Tyler megérkezik, vázold fel neki a dolgokat. – Damon bólintott, és Elijah után nézett, ahogy az ős kilépett az ajtón.

***

„Július 12.

Kedves Naplóm!

Körülbelül már egy hete be vagyok zárva a tóparti házba. Persze nem szó szerint…

Rosszul esett, és nehezen tudtam felfogni, hogy Damon képes volt itt hagyni minden szó és a napfény-gyűrűm nélkül, egy levéllel. Szóval, bár az ajtóm nyitva áll, ha szökni próbálok, meghalok. Tudom, hogy az én érdekemben tette, és hogy nem látott más utat, de valahol azért fáj, hogy mostanában mindenki azt hiszi, nem tudom magam megvédeni.

Teljesen egyedül, magányosan, még rosszabb az itt töltött idő. Félek, a végén még képes leszek megutálni ezt a helyet. De olyan sok emlék köt ide…

Most nem vagyok túl nosztalgikus hangulatomban, ne haragudj. Már ott tartok, hogy magamra is kezdek dühös lenni amiért majdnem szétdíboltam a házat mérgemben. Komolyan rosszul érintett az, hogy itt hagyott mindenki, a telefonomat nem tudom használni, mert lemerült és még csak ki sem tudok menni, csak éjszaka. Utálom ezt a helyzetet, de reménykedem benne, hogy Damon és a többiek jól vannak.

Napról napra várom, hogy kinyílik az ajtó és belép rajta az én Damonöm. Igen, az a férfi, aki lényemet ide zárta, szívemet pedig magába. Ha rágondolok, akármit is csinált most velem, akármennyire is csalódott vagyok tőle, mégsem tudok rá haragudni! Hiszen már a vőlegényem, és egy örök életen át a szerelmem lesz!

Bizony, képzeld csak, eljegyzett az évfordulónkon!

Tessék, még egy könnycsepp! Mostanában minden olyan furcsa… Már három éve vagyok vámpír, és megtanultam az érzéseimet is kezelni, de mostanában minden felerősödött, még az eddiginél is jobban. Ha Damonre gondolok, határtalan szeretetet érzek, ugyanakkor rengeteg aggodalmat is. És a vége mindig az, hogy patakokban folynak a könnyeim akár órákon keresztül is. Kezd elfogyni a zsepi-készletem…

Lehet, jobb is ha most nem találkozok senkivel.

Na meg aztán ott van az éhségem is. Rengeteg vér volt itthon, de egyre csak fogy. Nem tudom meddig kell még itt lennem, de nem kizárt, hogy be fogok dilizni, és ki is fogok száradni előbb vagy utóbb. Talán nem ártana éjszakára elmenni vadászni… De félek, hogy messze kalandoznék és kint érne a Nap…

És mostanában leginkább reggelente és táplálkozások, meg már csak úgy evés után is rosszullétek gyötörnek…

Mi a fene van velem?!

Jó, most kicsit hagyjunk engem… Ismételten eszembe jutottak a többiek. Semmit nem tudok róluk. Se Bonnieról, sem Damonről, sem Elijahról. És még Carolineról sem. Mondjuk ő már legalább egy éve Floridában vakációzik és felejtgeti Tylert… Olyan, mintha mindenki megfeledkezett volna rólam. Talán pont ezt akarják? Lehet, az agyukra mentem?

De akkor valószínűleg nem csillogna Damon gyűrűje az ujjamon…

És újra, a kétségek újabb könnyeket fakasztanak. Ügyes vagy Gilbert, áztasd el a papírt és tépj még szét pár párnát, hátha megnyugszol!”

Elena olyan hévvel írta naplóját, hogy a tolla lyukat ütött a papíron. Ettől mérgesen összecsapta a kis könyvet és a falnak vágta.

Arcát kezeibe temette, és csak sírt.

„Egész biztosan megőrültem. Észre sem vettem… Végem van, mehetek az elmeintézetbe. Úristen, lehet jobb itt nekem gyűrű nélkül? Mi van akkor, ha elmebeteg vámpírként őrjöngenék az utcákon? Damon nem fog visszajönni értem. Egészen biztosan nem… Bonnie is igyekszik elfelejteni, elvégre nincs szüksége még egy idegesítő és problémás barátnőre az egyetemen kívül…” – egyre több könnyet hullajtott, szinte már hisztérikus volt.

Odament a hűtőhöz, hogy újabb tasak vért vegyen ki. Amint kinyitotta, észrevette, hogy már csak három tasak maradt. „Ez nem lesz elég holnapig sem.” – nézett elkerekedett szemekkel. Kimarkolt egy tasakot, majd becsapta maga mögött az ajtót akkora erővel, hogy az leszakadt. Idegesen felüvöltött és egy sarok felé masírozott, ahol szinte azonnal kiszívta a tasak tartalmát.

Elhajította az üres zacskót, és már kevésbé idegesen a hajába túrt.

„Mi a fene történik velem?” – gondolta miközben maga elé bámult a semmibe. Ha valaki most nyitott volna ajtót, egészen biztosan megijedt volna a látványtól: az egész nappali olyan, mint egy csatatér a szétmarcangolt párnákkal, eltört vázákkal és széthajigált, kiürült zacskókkal, Elena pedig a legsötétebb sarokban kuporogva fixírozza a padlót.

Az egész olyan látvány volt, mintha valaki egy horrorfilmben a szerepe szerint megőrült volna, és elborult az agya.

„Lehet, ez a büntetés… A természet egyensúlya.” – nevetett fel keserűen. – „Egy egészséges elméjű Kethrine és egy összeomlott Elena… Elvégre Petrova hasonmás vagyok, nem kizárt előbb-utóbb olyan idegroncs leszek, mint Amara akit, mint tudjuk, megöltünk. Úgy tűnik nem kellett volna… Most az én elmém felel miatta, olyan leszek, mint ő. De mi ebben a jó?”

Korhatár: 16

Szemszög: Damon

Figyelmeztetés: Néhol szitkozódás, emberek halála, vér leírása!

Sziasztok!

Hát el is jött Hozzátok a második novella, aminek ötlete nem tudom, hogy hogyan és miképp pattant ki a fejemből, de hálás vagyok a gondolatért, hogy csak úgy jött. Ez a rész kicsit el fog térni minden eddigi írásomtól. Két szereplője lesz a történetnek: Damon, és egy holló (igen, a madárra gondolok). Ez a történet valahonnan onnan ered egyébként, hogy egy napon elgondolkodtam rajta, hogy vajon Damon hogy volt képes megigézni vagy rákényszeríteni egy hollót (vagy varjú, sajnos nem értek hozzá, ha Ti tudjátok a pontos választ, azt Hozzászólásban nagyon szívesen várom és megköszönném! :D ), hogy azt tegye, amit ő szeretne. Tehát most megtudhatjátok, hogy szerintem hogy zajlódhatott le a megismerkedés Damon számára a rémisztő madárral.

Nem is rabolom tovább a szót, jó szórakozást kívánok:

Ellie

1970-es évek... Hippik, bulik, még több hippi, még több buli, vérszomj, néhány "eltűnt" és "állattámadásban" életét vesztett személy...

Minden olyan békés volt, olyan normális, olyan természetes, mint amilyennek lennie kellett. Jártam a new york-i utcákat, finomabbnál finomabb falatok potyogtak az ölembe és az ágyamba. És senki nem zavart, teljes boldogságban éltem épp érzelemmentes életemet, akárcsak most, 2007-ben...

Vagyis élném, ha nem kísérne mindenhová lépten-nyomon ez a rikácsoló zaj, ami már igencsak tépi az idegeimet...

- Menj, és felejtsd el, ami történt! Sohasem láttál! - diktálom bele épp aznapi előételembe az akaratomat.

A szőke hajú nő - akit kivételesen nem egy kocsmában vagy bárban, hanem egy ruhaboltból szedtem össze - ködös tekintettel bólint, majd nyugodtan - mint aki nincs tisztában azzal, hogy a halál épp most kegyelmezett meg neki - ellibben.

Szemforgatva nézem egy-két lépését, kicsit szédeleg, mint aki részeg, na de hol érdekel ez engem? Egyébként is... Van most ennél százszorta nagyobb gondom. Épp csak most élem magam bele igazán a vadászatba, de mindig le kell fékeznem magam, mert egyszerűen megőrjít a hangja... A rekedt, utálatos, semmihez sem fogható, fülsértő hangja annak az istenverte dögnek, ami történetesen a tőlem nem messzire lévő villanyoszlopról figyel engem.

Acél fekete tollain csak úgy siklik a telihold és a kivilágított utca fénye. Fekete szemei olyanok, mintha üvegből lennének. Nem mozdult meg azóta, hogy bejöttem ebbe a sikátorba azzal a nővel... Egészen azóta kitartóan figyel. Úgy fúrja tekintetét az enyémbe, mintha meg akarna igézni, vagy legalábbis szemmel akarna verni.

Túl büszke ez a madár, nincs benne semmi lazaság... Példát vehetne rólam - a gondolatra akaratlanul is elmosolyodom, és kihívóan ránézek.

A látvány, ahogy ott ül azon az oszlopon, és ahogy követ a szemeivel - hacsak egy lépést is teszek - ijesztőbb talán még nálam is. Csakhogy engem nem tud megfélemlíteni, nekem ehhez jóval több kell, hogy visszariadjak. De mégis, mintha valami baljós magabiztosság lenne az egész lényében... Elfog az utálat, ha ránézek. Na nem mintha irigykednék rá.

Már egészen New Orleans óta követ, és eltakarítja a kiszárított vacsoráimat. Bosszant, hiszen hiába próbálok egyedül lenni, egy valaki mindig van, aki miatt sosem lehet, és most épp ez a madár az.

"Nézzük, mennyire vagy gyors." - gondolom magamban, továbbra is mélyen a szemeibe nézek, és ezt egy kihívásnak szánom a számára.

Beleszimatolok a levegőbe... Valahonnan a közelről valami érdekes illatot érzek. Fiatal vér szagát. Valószínűleg egy kint kóricáló tizenéves. Úgy hat-hét háztömbnyire innen.

Villámgyorsan átgondolom, hogy merre kell cikáznom, hogy elkapjam. Szemfogaim újra megnyúlnak, borotvaélesek, mint a tigris agyarai. Nem is tudom megmagyarázni azt az érzést, ami ilyenkor elszabadul bennem. Talán hasonló a szerelemhez, csak itt a prédát látod mindenkiben, és ez nem fáj, ez mindig jólesik. Ez a vadászösztön, az életben maradás ösztöne...

Megtehetném ugyan, hogy elmegyek a kórházba egy tasak vérért, de hol van abban a csábító vonzalom a tiltott gyümölcs iránt?

Összenézünk a halálmadárral, aztán egy erőteljes rugaszkodással nekiiramodok, és szinte öt másodperc alatt odaérek, ahonnan éreztem a friss vér szagát, de most minden kietlen és üres, sehol senki.

"Hát ez remek" - mormogom csalódottan.

Ezalatt megérkezik Mr. Rikácsoló Vészmadár, és új oszlopot találva magának, elfoglalja azt.

- Kár! - rikácsolja.

- Kár, bizony kár, hogy nem csíptük el! Ha nem lennél itt a nyakamon, mennyivel könnyebb dolgom lenne... - erre nem "felel", csak suhogva csapdossa szárnyait.

Mikor végre abbahagyja, zajra leszek figyelmes az utca túlvégéről. Egy nő, telefonon beszél valakivel. Esélye sem lenne, hogy elmeneküljön.

Rengeteg gondolat suhan át az agyamon, tervek ezrei pörögnek bennem, hogy hogyan kapjam el. Még én magam sem tudom, hogy mit akarok.

"Legyek kedves vele életének utolsó pár percében, vagy legyek kegyetlen ragadozó?" - fontolgatom.

"Ha nem érdeklem, tovább megy... Elég okos nőnek tűnik. Nehéz lenne becserkészni egyszerű csajozó szöveggel..."

- Kár! - rikácsol a holló, mint aki csak azt akarná mondani, hogy "haladj már!".

Ezt természetesen a nő is meghallotta, azonnal meg is torpant. Biztosra vettem, hogy a sötét utcában nem látja sem a madarat, sem engem.

- Nagyszerű, köszönöm! - szúrós tekintetemet a madárra szegezem, de csak olyan halkan beszélek hozzá, amiről tudom, hogy még egy vámpír is nehezen hallaná meg.

Lehet vagy kétszáz méter a nő és köztem, de tisztán érzem a félelmét, hogy remeg.

"Hát akkor játszadozzunk." - jutok elhatározásra, és újra nekiiramodok, bár még szándékosan nem engedem meg az agyaraimnak, hogy teljes nagyságukban foglalják el a számat.

Az árnyék mentén, gyorsaságomat használva suhanok a falak mellett. A madár, mint akit valóban érdekel a taktikám, errébb röppen úgy öt-hat házzal, és egy ablakpárkányon landol.

"Na most figyelj!" - gondolom magamban, a madárnak címezve.

A nő újra megáll és megremeg, mikor először elsuhanok mögötte. A hangom irányába fordul, de nem lát mást, csak az utca sötétségét, melyet kissé megvilágít a holdfény.

Újra a háta mögé kerülök, újra elfutok mellette gyorsaságomat használva, elérve ezzel azt, hogy egyre jobban rettegjen, és ez csak még jobban erősíti az ösztönömet, kiélesíti az érzékszerveimet.

- Ki az? - kérdezi kétségbeesetten, de természetesen nem válaszolok.

Érzem vérének illatát, melyet üde parfümje kicsit elnyom. Hallom szívének zakatolását, légzésének gyorsulását.

- Ki az? - kérdezi újra, hangja még jobban remeg, mint ezelőtt.

Észrevétlenül a háta mögé lépek, egészen közel hozzá.

- Biztosan akarod tudni? - kérdezem sejtelmes hangon, egy valódi ragadozó örömteli vigyorával az arcomon.

Hangomra megrezzen és azonnal felém fordul. Ebben a pillanatban hagyom, hogy arcom eltorzuljon, szemeim vérben forognak, alattuk sötét erek jelennek meg, szemfogaim agyarakká nyúlnak.

A lány hangosan felsikít, elengedi minden cuccát, és emilyen gyorsan csak tud, futásnak ered. Hallgatom, ahogy lélegzete és szívverése még gyorsabb lesz.

Talán hetven méter, és kiér a sikátorból.

"Ezt nem hagyhatom." - gondolom magamban, de teljesen tisztában vagyok azzal, hogy én vagyok a helyzet magaslatán.

Gyors pillantást vetek a madárra, aki kíváncsian figyeli az eseményeket, és küldök felé egy pimasz, de elszánt vigyort.

Ez az egész úgy pár másodpercig tarthatott, végre kihasználva erőm adta lehetőségeimet, a szél gyorsaságánál is sebesebben futottam áldozatom után. Ismét a sötétben járok, így a nő, mikor hátranéz, nem vesz észre. Mihelyst azonban megfordul, már nekem ütközik.

- Ne, kérem! - könyörög sírva, de a legkevésbé sem érdekel. Imádom, mikor könyörögnek.

Egy mozdulattal a nyakába mélyesztem a fogaimat, mire a fájdalomtól felsikít. Épp ebben a pillanatban ér be minket az ügyeletes "árnyékom", és a sikítás pillanatában egy hangosat károg, mely visszhangzik a sikátorban, elnyomva így a lány hangját.

"Legalább valamiben hasznodat veszem." - gondoltam.

A nő eközben egyre erőtlenebbül tiltakozik, teste teljes csapdába esett erőteljes karjaim közt. Nem tudom leírni, mennyire imádom az érzést, mikor a vadászatban megnyilvánul, kiteljesedik az erőm. Semmihez sem fogható érzés ez. Mintha bármit képes lennék megtenni. És ez valójában egész közel jár az igazsághoz...

A lány szíve egyre lassabban ver, teste már nem ellenkezik, így enyhítek a szorításomon, de csak annyira, hogy ne törjem össze a csontjait. Vérének édesen és csiklandozóan fémes íze megbabonáz, teljes mámorba borítva egész lényem.

Még egy utolsó sóhajtás, még egy utolsó szívdobbanás, még egy utolsó csepp vér a nyaki ütőérből, és vége. Teste teljesen elélettelenedik, amint elengedem, üresen csuklik a földre.

Hátra lépek pár lépést, szinte beleszédülök abba az óriási mennyiségű energiába és erőbe, amit most magamhoz vettem egy ember véréből. Az elmém még kissé ködös, mély levegőt veszek, hogy kitisztítsam a fejem. Az erő hatalom. És ha a birtokában vagy, úgy érzed, minden a tiéd. Uralhatsz mindent. Az állatokat, az embereket, a földet, az eget, az életet... Minden a te kezedben van. És most jelen pillanatban az enyémben. Ezért olyan jó érzés, mikor elszívod valaki életét, Sokkal jobb, mint kusza érzelmeket érezni. Kinek kell az öröm, a szomorúság, a bánat, a magány tépő érzése, a félelem, a gyász és a hiány fájdalma, a szerelem hol keserű, hol édes mámora? Kinek kellenek ezek, ha nem érezheti az erővel és a vadászattal járó gyönyört? Mert ez teljesen más. Ez sokkal több mindennél. Mikor az erődet érzed, akkor érzed igazán, hogy mi vagy. És ha képtelen vagy elfogadni, hogy vámpír vagy, akkor szörnyű ezzel a bűntudattal élni. De ha nem törődsz vele, akkor élvezet az életed, és akkor érted meg igazán, hogy mi az az erő, mi a hatalom, mi a vérszomj...

Pár perc alatt újra magamhoz térek. Közönségem - a holló személyében - idegesen toporog a felettem lévő párkányon. Mióta mindenhova követ, már nemegyszer próbáltam elijeszteni, de sosem jártam sikerrel. Azonban ezek a dögök okos jószágok ám. Megjegyzik, tudják, ha valaki bántotta őket, vagy ha valaki segített rajtuk. Ezért megtartja a tisztes távolságot, okosan kigondolja, hogy hol nem tudom elérni, hogy elkaphassam, de azonnal rávetheti magát a tetemre, ha elhagyom azt.

"Ma azért is rád hozom a frászt." - vigyorgok, és már azon gondolkodom, hogy mennyire leszek alattomos azáltal, ha megteszem vele azt, amit kigondoltam.

Már három napja nem hagyok neki semmit, minden áldozatomat élve elengedtem, ő pedig folyamatosan a nyomomban van, nem tágít, nem keres magának élelmet. Már biztos kopognak a csillogó üvegszemei...

Játszi könnyedséggel felkapom a fiatal lány holttestét és egy közeli konténer felé viszem. A szemem sarkából figyelem a madár reakcióit. Idegesen toporog a párkányon, szárnyaival verdes. Pimasz vigyorral az arcomon lenyalom a maradék vért az ajkaimról, miközben bedobom a lányt egy hajítással, és hangos csapódással rácsapom a konténer ajtaját. Elsétálok.

A holló leröppen a konténer elé, fejét billegtetve néz rá, néhányszor károg, aztán felröppen a tetejére és kopogtatni kezdi a fedelét. Akaratlanul is elnevetem magam.

"Szerencsétlen." - rázom meg a fejem, és tovább sétálok anélkül, hogy érdekelne a madár.

A napok telnek-múlnak szüntelenül, amiből az ember mit sem vesz észre, ha vámpír, mert nem is igazán számít. Főleg nem annak, aki kikapcsolja az érzéseit... Tegnapelőtt két nőt és három férfit hagytam hátra az én drágaságos "árnyékomnak", aki cserébe megjutalmazott a csenddel. Érdekes, azóta nem is láttam. Mondhatni már nekem furcsa, ha nincs itt a nyomomban. Gondolom talált magának jobb társaságot, vagy egyelőre jól lakott ekkora tetemes mennyiséggel.

"Tetemes mennyiség..." - ismétlem magamban, amin jót nevetek, közben tovább sétálok a parkban. Lágy őszi szellő kél, néhány falevél hull alá a lombkoronákból. Azon kapom magamat, hogy valójában unatkozom. Most valahogy nincs kedvem bárba menni, nincs kedvem ölni, nincs kedvem semmihez.

Elindulok egy közeli temetőbe csak úgy sétálni, esetleg olvasgatni, hátha ismertem valakit eddigi életem során, vagy hátha össze lehet futni valakivel...

Tényleg érdekes, hogy most nincs itt a nyomomban az a madár. Na nem mintha aggódnék, sőt! Nagyon is örülök neki, hogy végre békén hagyott. Túl sok a közös bennünk, amitől frászt kapok, ha ránézek. Nem a megjelenésével van bajom, hanem úgy az egész idegesítő mindenével. Hogy olyan, mintha a tükröm lenne lelkileg...

Magányos, élvezettel fogyasztja a friss húst, és ha azon múlna, szerintem ő is képes lenne bármilyen nála kisebb állatot megölni. Nincsenek barátai, nincs családja, nincs senkije, egyedül van a nagyvilágban és senki nem törődik vele, és ő sem törődik semmivel. És élvezi, hogy olyan független.

Talán a szabadságunk szeretete a legnagyobb közös vonásunk... Soha nem volt még egyetlen barátom sem, akiben sok közös tulajdonság mutatkozott volna meg, velem párhuzamosan. Bár azt hiszem ennek is én vagyok az oka, hiszen istenverte egy teremtménye vagyok ennek az eltorzult világnak... Nem is csodálom, ha nincs még egy olyan ember, vagy vámpír a Földön, mint én. Bár ez tetszik, legalább egyedi vagyok.

Arcomon újra megjelenik egy önelégült vigyor, és folytatom az utamat a temetőbe. Ám valami hirtelen levarázsolja a mosolyom, és megállásra kényszerít... Egy hang. Egy túlontúl ismerős hang...

- Kár! - hallom nem is olyan messziről. - Kár! Kár!

Szemforgatva nézek a hang irányába, fürkészem az oszlopokat, fákat, padokat, de sehol nem látom a hang gazdáját. Teszek pár lépés abba az irányba, aztán meglátom a madarat. Ott vergődik egy rózsabokorban, alaposan belegabalyodva. Hitetlenül csóválom a fejem, de azért csak odamegyek hozzá. Az egész utcán sehol senki, meg vagyok győződve róla, hogy senki nem lát.

- Kár, kár!

- Jól van, kussolj, tudod, hogy ki nem állom az istenverte hangodat! - mordulok rá, mire mint aki értené, abbahagyja a rikácsolást. - Köszönöm! - vetem oda neki szarkasztikusan. - Nézd meg magad! Hogy a francba szedjelek ki?! - a holló nem nyikkan, moccanni sem moccan, csak ijedten néz rám. - Na, gyere!

Óvatosan széthúzom a bokor ágait, tövisei beleszúródnak a tenyerembe, apró fájdalmat okozva. Még eltávolítok pár ágat az utamból, mire hozzáférek a madárhoz. Tollai összeragadtak a vértől, lábára, szárnyaira rátekeredett a szúrós bozót. Ezek után már azon se csodálkoznék, ha a szemét is kiszúrta volna...

- Folyton csak bajt okozol. Magadnak és másoknak. És ezért nem szeretnek. Ezért nincs, aki segítsen rajtad. Utállak, remélem tisztában vagy vele... - ha érti is mit beszélek, nem nagyon érdekli, csak könyörgően pillant rám. - Túlságosan hasonlítasz rám... - vetem oda neki végül, és sikerül kiszabadítanom.

Kénytelen vagyok megigézni, ugyanis fél másodpercet képtelen kibírni mocorgás nélkül, és így lehetetlen megfogni.

- Nyugodj meg. Engedd, hogy segítsek...

Lefektetem a földre, ő pedig nagyot sóhajt és csak hagyja, hogy "tegyem a dolgom".

Alaposan átnézem minden porcikáját, és nem kevés tövist szedegetek ki belőle. Néhány sebe nagyon mély, és a szárnya is eltörött. Utóbbit muszáj helyreraknom, aminek őnagysága természetesen nem örül.

Megtörlöm a kezem és sóhajtok. Végignézek védtelen kis testén... Valami olyan különös érzés fog el... Olyan megmagyarázhatatlan. Mintha a szívemben éreznék valamit... Valami kis fájdalmat. Úgy érzem, bármely percben képes lennék felordítani, de nem teszem, nem tehetem. Fékeznem kell magam, bár a szánalom, amit eziránt a kis teremtmény iránt érzek, sokkal erősebb nálam... Megtörténik amitől már lassan negyven éve tartok: újra érezni kezdek.

"Remek! Már csak ez hiányzott!" - gondolom magamban.

- Na jól van, jól figyelj!  - mondom a madárnak, amitől már én érzem magam hülyén, mert azért mégiscsak egy állathoz beszélek... - Megmentelek. Most az egyszer! De ezek után eszedbe ne jusson könyörögni, vagy bármilyen úton-módon rákényszeríteni, hogy érezzek! És meg ne merd többé zavarni a vadászataimat! Remélem értetted. - mondom neki, amire természetesen nem érkezik válasz.

"Meg fogod te még ezt bánni, Salvatore." - gondolom magamban. - "Gyengeséged emlékeztetője lesz amíg csak él és követ..."

Mivel sebeim eddigre begyógyultak és nyomtalanul eltűntek, kénytelen vagyok belemélyeszteni a fogaimat a csuklómba, de előbb körbenézek és fülelek, hogy nem jár-e valaki épp erre. Szerencsére minden csendes, így megteszem, amit tennem kell.

Szemfogaim felsértik a bőröm, behatolnak az erembe, szabad utat engedve ezzel a száguldó vérnek. Ha ember lennék, most alaposan elvéreznék... Ám mihelyst kihúzom a fogaimat a sebből, érzem, hogy megkezdődik a gyógyulás. Csuklómat a madár csőréhez tartom, még másik kezemmel kinyitom a csőrét, hogy a vérem belefolyhasson. Pár csepp után már elkezdenek beforrni a sebei, és mire az én csuklóm is begyógyul és eláll a vérzés, ő is újra teljesen ép.

Felveszem, hogy kiigézzem belőle az előző mozdulatlanná tevést, ám mikor a szemeibe nézek, valami egészen furcsa dolog történik...

Látom magamat, amikor vadásztam, és meghagytam a holttestet, és a madár szemszögéből látom, ahogy az lehuppan az épp aktuális ülőhelyéről, hogy falatozzék. Aztán átélem, ahogy beleesett a rózsa bokorba, és ahogyan megmentettem. Az ő szemével látom a világot.

Hallottam, hogy a hollók érdekes és mondhatni varázslatos lények, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy képesek valakinek átadni az emlékeiket, legyen szó bármiről, amit csak láttak egész életükben.

Végül sikerül "hatástalanítanom" az igézetemet, és újra szabadjára engedem a hollót, ám az ahelyett, hogy elrepülne, a vállamra telepszik.

- Még sok hasznodat vehetem. - simogatom meg a fejét. - Úgy érzem ez egy nagyszerű szövetség kezdete...

Korhatár: 12

Szemszög: Elena

Figyelmeztetés: -

Szerzői jegyzet:
Most ismét kicsit Elena bőrébe bújunk és az ő fejével igyekszünk megérteni a világ dolgait. Remélem tetszeni fog Nektek, hiszen ezt a részt is, csak úgy, mint mindig minden más irományomat is, nagy szeretettel írtam. Várom a véleményeteket hozzászólásban, kellemes időtöltést és olvasást kívánok!
Ellie

A konyhában ülök, előttem a reggelim: kávé, péksütemény és gyümölcs. Már lehet vagy fél órája, hogy csak nézek ki a fejemből, de nem nyúltam hozzá semmihez sem. Ütemesen kopogtatok a tollam végével az előttem fekvő jegyzetfüzeten. Pörög az agyam, de semmi nem jut eszembe. Az egyetemről már meg is érkezett az első feladat: tíz, egyenként három-három oldalas novellát kell írnom. Igen ám, de miről?

Körülnézek. A lakásom óriási ablakai felől besüt a reggeli nap, fényei táncolnak a padlón. A nyitott ablakokon át beszűrődnek a szokásos new yorki zajok. Kimegyek az erkélyre és ott is körülnézek. Abban reménykedem, hogy majd valami meghozza az ihletet. De semmi.

Nem érzek semmit, ha ránézek a virágbolt kirakatára, ha tekintetemmel a repdeső galambokat figyelem, vagy hallgatom az autók dudálását. Olyan zajos minden. Hihetetlen, hogy ennyi ember él itt. Mint a hangyaboly. Mindenki munkába igyekszik, vagy az éjszakai műszakból jön haza. Hétfő van. Iskolások is vonulnak az utcán. Van néhány biciklista a forgalomban, akiket tisztelek azért, hogy nem szennyezik a környezetünket. Mondjuk az autósokat sem vetem meg. New Yorkban rengeteg a taxi. Ez egy mondhatni elég nagy város, ahol ha az embernek jó munkája van és sokat keres, nem kevés fizetés ütheti a markát. Innen még az íróknak is jó dolguk van, hiszen rengeteg a könyvesbolt és az unatkozó olvasók. De mégis csak keveseknek van saját autójuk vagy lakásuk. Vannak, akik már évek óta itt laknak és még itt is fognak élni, lehet, hogy halálukig, de sem autójuk, sem saját lakásuk nincsen, csak bérelnek egyet. Ilyen sokan vannak New Yorkban. Az utcák mindig annyira tele vannak járművekkel, hogy sokszor megfordul a fejemben, ha még egy autóval több lenne, akkor már nem csak néhány utat, de az egész várost megbénítanák a forgalmi dugók.

Próbálom kizárni a zajokat. Hátha úgy könnyebb lesz valamit kieszelni. De nem megy. Így kicsit idegesen visszahuppanok a székemre, és mivel nincs mit tennem, elfogyasztom a reggelimet és újságot olvasom.

Rengeteg hír van mostanság. És nem csak arról, hogy épp melyik híresség szállt meg valamelyik óriási szállodában, de újonnan hemzsegnek a lapok a politikától, a bűnözéstől és a lakosság némely részének éhezéséről. Senki sem mondta, hogy New Yorkba költözni életbiztosítás. De legalább a Central Parkért megérte idejönni.

"Igen, a Central Park, ez az!" - örvendezek magamban. Villámgyorsan átöltözöm, bepakolok néhány kellő dolgot a táskámba és kimegyek az ajtón. A zár hangos kattanással jelzi, hogy az ajtó bezáródott, ahogy elfordítom benne a kulcsom. Amint kilépek a lakástömbből, az októberi szellő arcomba fújja a hajam és néhány falevelet. Kedvem lenne nevetni ezen, de nem tehetem meg. Túl sokan vannak most az utcán és én már nem vagyok gyerek. Ez kicsit elszomorít, főleg azért, mert a gyerekek olyan gondtalanok és vidámak.

Azért el kell ismerni, mióta pénteken bevittem a könyvet, mintha szabadabb lennék. Másnap el is mondtam Bonnienak az egészet. Azt hittem majd megszid azért, hogy csak úgy megosztom az elérhetőségemet egy vadidegennel, de kellemesen csalódtam. Támogatott és nagyon örült, hogy sikerült elengednem Mattet, a múltam és mindent, ami fájdalmat okoz. Az igazság viszont az, hogy korántsem felejtettem el a történteket, és valószínűleg soha nem is fogom, de az élet megy tovább, én meg nem ragadhatok le.

A parkban leülök egy padra egy szökőkút közelében. Hallgatom a levelek suhogását, élvezem, ahogy a nap sugarai melegen simogatják arcomat. Az jutott eszembe, hogy vajon milyen lehetett ez a hely, mielőtt még nem járt itt ember. Mi volt a beton dzsungel helyén. Vajon itt is éltek amerikai őslakosok? És milyen környezetben élhettek? Mivel foglalkozhattak? Milyen szokásaik voltak?

Most lépett működésbe az agyam: úgy tűnik, megvan miről fog szólni az első novellám. Gyorsan kaparom a jegyzetfüzetembe minden betűt, szavat, mondatot, ami csak eszembe jut. Na és a felmerülő kérdéseket, amikre ha választ kapok, az egész történet sokkal hitelesebb lesz.

Aztán amilyen földhöz ragadt az első ötletem, olyan valószínűtlen a második: írok a jövőről. Hogy milyen lesz a világunk évszázadok, vagy évezredek múlva. Ezeket is leírom a füzetembe.

A feladat, vagyis a tíz novella megírásához három hónapot kaptam, de természetesen előbb is be lehet küldeni őket. A helyzet viszont az, hogy teljesen biztosra veszem, hogy ezalatt a három hónap alatt még bőven fogok kapni feladatokat elemzéssel és értekezésekkel kapcsolatban.

De nem bánom. Épp azon vagyok, hogy megvalósítsam az álmom és író legyek. Úgyhogy keményen fogok érte küzdeni. Az orvosi is nehéz volt, de megcsináltam, képes voltam rá, akkor ez sem lehet nehezebb. Azt viszont, hogy miről fog szólni a másik nyolc novella, még halvány sejtelmem sincs. Biztos vagyok benne, hogy egyszer fogok írni valamit Bonnieról is. Arról, hogy hogyan ismertem meg. Mondjuk az annyira nem izgalmas történet, egyszerűen csak egy utcában laktunk és egy oviba is jártunk, aztán egy általánosba, egy gimibe és még orvosira is, csak annyi különbséggel, hogy ő végül pszichológus lett, én meg gyermekorvos.

Szeretem a gyerekeket és utálom, ha szenvednek, de ezt az állást legjobban a szüleim akarták nekem, mivel az apám is orvos, de saját szememmel nézve nem ez volt az én valódi életem. Vagyis nagyon úgy éreztem. Nem bírtam volna meglenni az itteni kórházakban, és úgy összességében semelyikben sem.

Lehet, hogy majd írok egy gyermeknovellát is. Nem lenne rossz ötlet.

De mivel jobb ötletem nincs és még csak délután kettő van - igen, nem vagyok éppen korán kelő típus - azon gondolkodom, hogy fogom megírni az őslakók mindennapjairól szóló novellámat, ha csak igen keveset tudok róluk...

Úgyhogy felállok a padról, elsüllyesztem a jegyzetfüzetemet a táskám mélyén és a Városi Könyvtár felé veszem az irányt. Útközben elfogyasztok egy hot-dogot. Jó kedvem van, még mindig. Már várom, hogy délután négy legyen, akkor visszamehetek végre a könyvesboltba keresni magamnak valami jó kis regényt cserébe a "Csillagainkban a hibáért".

A könyvtárban rengeteg minden van. A dolgozók segítőkészek, így az "amerikai őslakosok" témában körülbelül húsz könyvet kapok tíz perc alatt, és meg is kezdhetem a kutakodást. Jegyzetfüzetem lapjai egyre csak telnek, fogynak a könyvek, az agyam pedig szivacsként szívja fel az olvasott információkat. Van néhány oldal, amit érdemes lefénymásoltatnom és néhány könyvet ki is kölcsönzök. Már este hat óra van, mikor úgy érzem eleget dolgoztam ahhoz, hogy végre abbahagyjam mára a kutakodást.

Elhagyom a könyvtárat és arra megyek haza, amerről jöttem délután, csak annyi különbséggel, hogy a könyvesbolt utcáján vágok át utoljára. A kirakat ablakaiból látom, hogy az eladón kívül senki sincs bent, amit kicsit furcsának tartok, mert azt hittem az új könyvek miatt biztosan tömeg lesz. De így legalább nyugodtan választhatok.

Ahogy belépek, a kis csengő megint megszólal, és a pult mögül felnéz ugyanaz a hölgy, aki a múltkor is itt volt.

- Jó napot kívánok! - köszönök vidáman.

- Üdvözlöm! - mosolyog. - Megjöttek az új könyvek, erre tessék. - mondja és már fel is pattan, hogy odavezessen a csere könyvekhez.

- Köszönöm. - mosolygok.

Órákon keresztül kutakodom. Belelapozok egy-két jobbnak tűnő műbe, olvasok részleteket, előzetes jellemzést a hátlapokon, de egyik sem tetszik igazán. Egy doboz van a földön. Teljesen üres, ha leszámítjuk azt az egyetlen egy árva könyvet, ami az alján fekszik. Odahajolok, hogy közelebbről is megnézhessem. "Suzanne Collins - Az éhezők viadala" - olvasom. Olyan ismerősnek tűnik a címe, de tudom, hogy még sosem olvastam. Aztán beugrik, hogy erről már két film is készült, amit én még nem láttam, de valaha terveztem, hogy majd megnézem, mert érdekesnek tűnt és sokan dicsérték.

Ettől a perctől kezdve már nem volt szívem többé letenni és otthagyni ezt a könyvet. A borítója nem volt valami nagyon díszes, sötét volt, fehér betűkkel rá volt nyomtatva az író neve és a könyv címe. Ezen kívül a bal alsó sarokban egy aranyszínű madár nyílvesszőt tartott a csőrében. A madarat egy ugyancsak aranyszínű karika vette körbe. Valamiért mégis megfogott. Talán pont az egyszerűsége, talán pont a titokzatos madár-rajz miatt. Magamban azon gondolkodtam, hogy ennek talán még lehet jelentősége a történetben? Biztosan nem véletlenül került borítóra...

Odaadom az eladó hölgynek a könyvet, aki beír valamit a komputerbe.

- Kész is volnánk. - visszanyújtja a könyvet. - Ha máskor is szeretne cserélni, vagy vásárolni nyugodtan nézzen be.

- Nagyon szépen köszönöm, mindenképpen ide jövök majd.

Elköszönök és hazamegyek.

Otthon már nem nagyon van semmihez sem kedvem, megvacsorázom, elmosogatok magam után, lezuhanyozom és bebújok az ágyamba. Még nem jön álom a szememre, úgyhogy kiveszem az újonnan szerzett könyvet és olvasni kezdem.

Már az első mondat nagyon megfogott. Nem tudtam letenni. Észre sem vettem, hogy elaludtam. Ezt követően még két nap jártam úgy, hogy nem tudtam elszakadni tőle, mire a harmadik nap csöngettek. Már harmadjára nyomta az illető a csengőt, úgyhogy kénytelen voltam letenni a könyvet. Pedig pont akkor értem egy számomra igen különös oldalra, ahol néhány betű be volt karikázva a sorokban.

A kukucskálón megnéztem, hogy ki az. A postás volt.

- Ajánlott csomag érkezett Ms. Gilbertnek! - jelenti be.

Kinyitom az ajtót és az ajtófélfának dőlök.

- Ide kérnék egy aláírást. - mutat egy vonalra, aztán egy másikra is, végül eltépi a papírt és az egyik felét nekem adja a csomagomra ragasztva.

- Köszönöm. - felelem.

- Ez a dolgom. - mondja egykedvűen én pedig becsukom az ajtót és újra bezárkózom.

Érdekel, hogy mi lehet a csomagban. Ide az egyetemen kívül senki nem küldött még nekem csomagot. De mivel sem pecsét, sem az egyetem saját bélyegje nem volt rajta a csomagon, gondoltam ezt nem ők küldték. Nem volt nagy. Egy aprócska karton doboz, ráírva a címemmel. Kibontottam.

Legnagyobb meglepetésemre valami ismerős tárgyat találtam benne. Elejével lefelé volt, keresztben átkötve egy kék szalaggal. Hevesen dobogott a szívem. Már teljesen megfeledkeztem a John Green könyvről... Talán valami baj volt és visszaküldték? Lehet, hogy a papír sem került senkihez.

Kibontom a kék szalagot és izgatottan, remegő ujjakkal lapozom az oldalakat. Majdnem a könyv közepéből kiesik egy papír. Ez ellentétben azzal, amit én tettem bele először, össze volt hajtva.

"Talán ez a válasz?"

Szaporán szedtem a levegőt, a könyvet és a papírt a mellkasomhoz szorítottam. "Vajon megnézzem?" Gyorsan berobogtam a szobámba és bekászálódtam az ágyamba. "Jól van Elena, háromra. Egy... Kettő... Három!"

Hirtelen megfordítottam a már előre kihajtogatott papírt. Izgatottan olvasni kezdtem.

"Kedves Elena!

Én hiszem, hogy a Sorsnak vannak jó és rossz kezei egyaránt, de minden döntés egy ajándék. Nekem egy ajándék a Sorstól, hogy megtaláltam a könyved.

Már attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam a szalagot, magához vonzott a titokzatossága és nem tudtam letenni a kezeim közül. A történet teljesen magával ragadott, nagyon tetszett. Egy hétvége alatt ki is olvastam. Így történt, hogy észrevettem a leveledet is.

Érdeklődési köreid alapján kíváncsivá tettél, és szeretnélek megismerni. De először rajtam áll a sor, hogy bemutatkozzak.

Egy huszonkét éves férfi vagyok, Mystic Fallsban élek. Ez egy kis város Virginiában. Egyszerű ember vagyok, szeretem a művészeteket és a könyveket. Grafikusként dolgozom egy hollywoodi animációs cégnél, de mivel interneten tartjuk a kapcsolatot így továbbra sincs szükségem, hogy sokat utazzak.

Nem tudom mit írhatnék még, az az igazság, hogy elég izgatott vagyok és nem tudom, hogy fogsz reagálni levelemre. Minden esetre remélem kapok tőled egy választ, hogy érdemes lenne-e várnom leveleidet, vagy ismerkedésünk számodra már tárgytalan.

Üdvözlettel:

Stefan Salvatore"

Annyira megörültem, hogy nem is tudom igazán miért, de sírva fakadtam. Boldog voltam, hogy valaki, aki pont az én könyvemre cserélte a sajátját megtalálta az üzenetemet és írt egy levelet. Ráadásul Virginiában él, ami néhány órányi autóútra van innen, ha találkoznék vele.

De a neve... Olyan, mintha láttam már volna valahol. Vagy hallottam volna már. De egészen biztosan tudom, hogy ez teljes képtelenség. Hacsak nem egy animációs film stáblistáján köszönt vissza, mint grafikus. De mivel elég fiatal én pedig már elég régen letettem a mesék nézéséről, erősen kétlem...

Aztán hirtelen beugrik valami... "A könyv!" - kiáltok fel. Fellapozom "Az éhezők viadalának" oldalait és megkeresem azt, ahol abbahagytam ma reggel az olvasást. A bekarikázott betűk... Sorrendben: S;T; E; F; A; N; S; A; L; V; A; T; O; R; E. A másik oldalon pedig ugyanaz a kisváros neve: M; Y; S; T; I; C; F; A; L; L; S. A számok pedig megegyeznek az irányító és a házszámmal.

"De hiszen ez lehetetlen." - hitetlenkedem. Ekkora közbenjárása nem lehet a Sorsnak valamihez... Hogy lehet, hogy az én könyvem Stefanhoz, az ő könyve pedig hozzám került? Sehogy sem értem... Pedig a magyarázat egyszerű és nyilvánvaló: a Sors azt akarja, hogy megismerjük egymást.

"Azonnal fel kell hívnom Bonniet, nem érdekel, merre van és mit csinál." - villan át az agyamon. Így kezembe kapom a telefont, és izgatottan, remegő ujjakkal tárcsázom a számát. A telefon kicsöng... Az egész pár másodperc, mégis a második csengetésnél már imádkozom, hogy vegye fel.

- Halló? - szól bele, de hirtelen nem tudom, mit mondjak. - Elena, te vagy az, mi történt?

- Bonnie, visszaírt! - sikítom a telefonba.

- Tessék? Kicsoda?

- Az, akihez a könyvem került, tudod, amiről meséltem. Bonnie, most azonnal találkoznunk kell!

- Rendben, most a magánrendelőben vagyok. Gyere, ahogy tudsz, nincs senki.

- Sietek, csak rendbe kapom magam. Köszönöm Bonnie!

- Vigyázz magadra az úton! - szól rám, de én kinyomom a telefont.

Azonnal beugrok a zuhany alá, és szinte három perc alatt tisztára mosom magam. Gyorsan előkapok valamit a szekrényből, nem is figyelem igazán, hogy mi az. Felkapom a levelet és a könyveket, beleteszem a táskámba, aztán leakasztom a fogasról a kocsikulcsot. Kinyitom az ajtót, hipp-hopp bezárom magam után, aztán rohanok a lifthez. Megnyomom a második alagsor gombját, majd úgy lövök ki a parkolóba, mintha az életem múlna rajta. Fogalmam sincs mi ütött belém. Mi a számomra megmagyarázhatatlan oka annak, hogy most ennyire abnormálisan boldog és izgatott vagyok? Talán egy hosszú beszélgetés Bonnieval, segíteni fog.

Mintha csak nekem kedvezne a szerencse: egész úton egyetlen egy baleset, vagy forgalmi dugó sem akadályoz, simán jutok el Bonnie magánrendelőjébe. A lift felvisz a harmadik emeletre. A folyosón sétálok, számolom az ajtókat: 1... 2... 3... 4... 5... 6! Megérkeztem. Az ajtó előtti székeken nem ül senki és bentről sem hallok hangokat. Bekopogok.

- Bújj be! - hallom Bonnie hangját.

- Szia! - megölelem, ő viszonozza.

- Szia! Nyugodj meg, gyere, ülj le és beszéljünk meg mindent. - kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, ő velem szemben helyet foglalt egy görgős széken.

- Tudod a könyv-csere akció, amiről beszéltem neked.

- Beletettél egy lapot és összekötötted a könyvet, igen tudom.

- Ma visszajött a könyv. Először azt hittem, hogy érintetlen, mert volt rajta szalag is, de kiderült, hogy nem. Ezt találtam benne. - odanyújtom a levelet Bonnienak.

Teljesen megbízom benne, tudom, hogy nem mondaná el a titkaimat senkinek, mondjuk sokan nem is ismernek errefelé. Szemei cikáznak a sorokon, ő is izgatottan olvassa a szavakat.

- Hát, ez csak egy dolgot jelenthet: meg akar ismerni. - mosolyog.

- Igen, tudom, de mit kellene írnom neki?

- Ezt neked kell kigondolnod.

- Tudom. De van még valami, ami jobban aggaszt kicsit.

- Mi lenne az? - kérdezi Bonnie kicsit aggodalmasan.

- Tudom, hogy furcsa véletlenek és egybeesések vannak, de ekkora mázlija senkinek nem lehet, hogy elcserélnek két könyvet és látatlanba egymáshoz kerülnek, már ha ez nevezhető szerencsének... Úgy értem az én könyvemet Stefan találta meg, én pedig az övét.

- Ezt miből gondolod. Ő is írt üzenet a könyvbe?

- Nem. Egyes oldalakon bekarikázta a nevében és a lakcímében szereplő betűket sorban, így kirakható a Stefan Salvatore és a Mystic Falls nevek, nem beszélve az irányítószámról, az utcáról és a házszámról... Kétszer is megnéztem, minden teljesen egyezik. Hogyan lehetséges ez?

- Elena, úgy tűnik, hogy a Sorsod... - kis szünetet tartott. - A Sorsotok azt akarja, hogy megismerjétek egymást. Ez meg van írva, és szerintem előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lenne és így vagy úgy, de biztosan találkoznátok valamikor. Ha most vissza írsz neki azzal csak megkönnyíted a helyzetet. Lehet, hogy ő lesz életed Nagy Szerelme. Nem szalaszthatod el!

- Tudooom! De szerinted milyen lehet? - kérdezem, mire Bonnie a szemeit forgatva sóhajt.

- Magas, jóképű, barna hajú, zöldszemű romantikus és érzékeny lélek.

- Ezt honnan veszed? – érzem, ahogy elkerekedik a szemem, mintha Bonnie pontosan tudná, hogy ez a Stefan Salvatore hogy néz ki.

- Csak a hasamra ütöttem és mondtam jellemzőket találomra. Az is lehet, hogy tökéletes ellentéte. De nem számít, mert ha megismeritek egymást lehet, hogy együtt maradtok örökre, és nagyon boldogok lesztek. Ami mindkettőtökre ráfér...

- Hogy érted?

- A te esetedet ismerjük, de a férfi magánéletéről és a saját történetéről nem tudsz semmit. Vagy legalábbis ezt hiszed. Az írása elárulja, hogy őt is megviselte már az élet, de ennek ellenére nagyon türelmes és megértő. Gondoskodó.

- Honnan tudsz ennyi mindent leolvasni az írásképből ilyen könnyen? Ezt is csak úgy szedted?

- Az ég szerelmére, valamennyire te is orvos vagy, tudod, hogy nekem a grafológiát tanulnom kellett.

- Igazad van. Kiment a fejemből, bocs.

- Semmi baj. Minden estre nagyon örülök annak, hogy így alakulnak a dolgaid. Kezdesz valóban élni, és ez boldogsággal tölt el!

- Akkor írjak vissza?

- Miért ne tennéd? - kérdez vissza. - Eredj, az a férfi már valószínűleg tűkön ülve várja, hogy megérkezzen a leveled hozzá!

- Köszönök mindent Bonnie! - megölelem és elindulok.

Igaza van. Teljes mértékben. Most két fontos dolgom van, hogy helyrehozzam az életem: koncentrálnom kell az egyetemre és meg kell ismernem Stefant. Ő is meg akar ismerni. Igen ám, ehhez kellene írnom magamról valamit bővebben. De mit írhatnék? Elárultam neki az érdeklődési köreimet, ezen kívül nem tudok semmit sem mondani magamról...

Újra beszállok az autómba és a Central Parktól nem mesze egy parkolóban megállok. Bemegyek a park majdnem legmélyére és leülök egy padra. El akarok vonulni egy kicsit a zavaró környezettől, zajtól, emberektől. Csendre és nyugalomra van szükségem, és úgy érzem, itt megtalálom.

Egy darabig csak nézem az őszi leveleket, a fákat, a tavat, az embereket, akik tőlem sokkal messzebb sétálgatnak. Mélyen beszívom a friss levegőt, a nap sugarai lágyan melegítenek, és ez nagyon jól esik. Mondhatni most van utoljára esélyem arra, hogy összegyűjtsek némi D-vitamint. Mikor úgy érzem eléggé kitisztult a fejem a nagyvárosi szmogtól, előveszek a táskámból egy elég jó állapotban lévő papírt, a tollam és "Az éhezők viadalát". Megragadom azt a lehetőséget, amihez szerintem a legjobban értek: írni kezdek.