Korhatár: 12
Szemszög: Stefan
Figyelmeztetés: -
Azóta, hogy Kathrine és én összevesztünk, minden egyes éjjel rémálmaim voltak vele. Sokszor megálmodtam a szebb napjainkat, aztán az összeveszésünket és még álmomban is éreztem a csalódást. A csalódást, amit Kathrine okozott, és a bűntudatot, amit magamnak köszönhettem, amiért Kathrine otthagyta Damont értem. És ez a bűntudat annyira nyomasztott, hogy szinte már éreztem álmomban is, ahogy Damon dühében eléget parázsló tekintetével, ahogy rám néz...
Már lassan egy hete, hogy visszaküldtem Elenának a könyvét a levelemmel, és azóta nem kísértenek ezek a rossz álmok. Ugyan a nyomasztó érzés a bűntudatommal és Damon nézésével még mindig él éjjel-nappal, de már nem álmodom Kathrinnel, habár az általa okozott lelki sebeim még mindig nem gyógyultak be.
Érzem, ahogy arcomat simogatják a függönyök résein beszűrődő napsugarak. Még nem szeretnék felkelni. Még jól esik ágyban lenni. Szeretem, hogy itt van Lexi, de ez az egyetlen egy hely, ahol nem zavar azzal, hogy mosolyogjak... Itt legalább nyugtom van tőle.
Vagy legalábbis így voltam vele... Mert amint ezeket kigondoltam magamban, még most különösen érzékeny fülembe belehasított az ajtó nyikorgó hangja.
- Jó reggelt! - köszönt Lexi, és széthúzza a sötétítőket, a fény bántja a szemem.
- Ne már! - magamra húzom a takaróm.
Hallom, hogy Lexi valamit lesodor az asztalról, aztán valamiből kihúz valami kábelt. A következő pillanatban becsapódik mellettem az ágyba, és minden erejével azon van, hogy lehúzza a fejemről a takarót.
- Stefan! Stefan! Stef! - erősködik,de nem hagyom magam.
Erősen szorítom a takaróm, miközben forgolódok. Lexi erősen markolja a puha anyagot, és igencsak megfeszülve húzza azt maga felé. Épp egy nagyot rántanék vissza, amikor észre sem veszem és elengedi a takarót. Óriási puffanással esek a padlóra.
Egy-két pillanatig morgolódom magamban, aztán még a padlón ülve észrevétlenül lehúzom magamhoz a párnám.
- Aztán nehogy visszaaludj odalent. Ma sok dolgod van. - alig hagyom, hogy elmondja, felpattanok és játékosan az arcába ütök a párnával. - Stefan! - kiállt, leteszi a laptopomat a padlóra, ami az előbb még az ölében volt, és visszaüt egy másik párnával.
Jó pár percig elvagyunk így, mire kiszakad a párnám. A pihetollak lágyan ömlenek a belsejéből a külvilágra. Feldobom, olyan, mintha esne a hó. Lexi már nem csapkod a saját párnájával, hanem lehuppan a puha tollakra, mire azok újra szárnyra kapnak. Felmarkol egy adag pihetollat és felhinti a levegőbe. Ráesnek az arcomra, én pedig fújdogálom őket magamról, ahogy fekszek az ágyon. Kétségkívül nagy a káosz.
Összenézünk, mint két rossz gyerek és szinte egyszerre kezdünk el nevetni.
- Nem tudom te hogy vagy vele, de szerintem ideje lenne kicserélni ezeket a párnákat valami strapabíróbbra. - nevet Lexi.
- Rám ne nézz, ez is a te hibád. - ártatlan képpel nézek rá.
- Vagy úgy. Ezek szerint Mr. Lazy már elég jó állapotban van ahhoz, hogy másokat hibáztasson a saját hülyeségei miatt. Na jól van, jössz te még az én utcámba. - mondja és megdob még egy marék tollal.
Próbálom kiszedegetni a már kissé idegesítő pihéket a számból, de azért mosolygom. Lexi ezalatt odasétál az asztalhoz és tölt magának a whiskyből. Önt még egy pohárral, azt is legurítja, én pedig a fejemet csóválom. Nézegeti az asztalon lévő papírkupacokat. Jó néhány sikeres vagy sikertelen grafikusi munkám van rajta.
- Na és mi újság van Hollywoodban? Nem szeretnél bemutatni a barátaidnak? - felemel két lapot, mind a kettőn egy-egy mesefigura tervei vannak.
- Timmy és Jimmy. - mutatok rájuk. - Üdvözöljétek Lexit. Lexi, ő Timmy és Jimmy. - Lexi csak nevet, én pedig a laptopért nyúlok, hogy megnézhessem az e-maileim.
Három levelet kaptam, mindegyiket az animációs stúdiótól, aminek dolgozom. Elküldték egy új film történetét, forgatókönyvét és az elvárásokat, útmutatókat, hogy hogyan is kellene kinézniük a figuráknak. A határidő is megvan. Nevetségesen rövid ennyi mindenhez, pedig ez nem is az egész film, csak a rám eső része. Kaptam rá egy hónapot.
- Igazad van, tényleg sok dolgom van. - mondom Lexinek, aki közben egy könyvet olvasgat az asztalnál, de erre felemeli a tekintetét.
- Miért?
- Újabb tervek, újabb film és csak egy hónapom van rá. Úgyhogy nem hiszem, hogy mostanában menne a kiruccanás vagy az ismerkedés. És mivel éjszaka jobban dolgozom, nappal többet alszok. - utalok rá, hogy szeretek sokáig aludni, Lexi erre csak forgatja a szemeit.
- Hát jó, de egy levelet igazán nem nagy ügy megírni, ha már megérkezik. - mondja, én vállat vonok. - Vagy lehet, hogy már jött is levél, csak te nagyon szeretnéd eltitkolni előlem... - puhatolózik tovább.
Keresgélek a régebbi rajzaim közt, amik megvannak a gépemen. Nem nagyon találok köztük olyat, ami kicsit is hasonlítana a forgatókönyvírók és a producerek elképzeléseire, vagyis teljesen új figurákat kell majd rajzolnom és nem használhatom az eddigiek alapjait. Ráadásul nekem jutottak a főszereplők, és ez kicsit nyomaszt... Ám Lexi megint rágja a fülem.
- Látom rajtad, hogy valamit nagyon eltitkolsz előlem.
- Ugyan mi értelme lenne titkolózni, előbb vagy utóbb úgyis megtudod, vagy rájössz. - fel se nézek.
- Az igaz. - von vállat. - Más téma: milyen volt a könyv?
- Jó.
- Jó? Ahhoz képest, hogy csak "jó" legyen elég gyorsan kiolvastad.
- Nagyon jó volt. - javítok egy fokkal.
- Tán csak nem találtál benne egy oldalt, amin esetleg egy lány adatai voltak?
Kínosan jól barkochbázik. Vagyis számomra kínos, számár nagyon előnyös.
- Talán? - most felnézek ugyan azzal a pimasz félmosollyal, amit Damon régen nagyon szeretett használni, ha valakit fel akart bosszantani, és mostanában ezt a szokását Lexi is átvette.
- Na hol is van az a könyv? - elkezd keresgélni a szobában, én már nevetek magamban.
Körülbelül öt percig tudom visszatartani a nevetésem mire kuncogni kezdek.
- Nincs itt, igaz? - néz rám.
- Hogy te milyen jól következtetsz! - nevetek.
- De most komolyan, hol van? - kérdezi és újra lehuppan mellém az ágyra, a szétszórt tollpihék megint felszállnak.
- Hiába keresed a házban, nem lesz meg.
- Visszavitted a boltba?
- Mystic Falls bármely egyes pontján keresheted, már csak nyomára akadhatsz. Legutoljára a postán láttam egy dobozban New Yorkba címezve. - vallom be.
Lexi szemei elkerekednek, látom rajta, hogy nem tudja hová tenni azokat, amiket mondok neki. Annyira jó érzés, hogy valamiben előtte járok egy lépéssel.
- Hogy érted, hogy New Yorkba címezve? - képed el.
- Úgy, hogy valószínűleg már ott van a tulajdonosánál. Aki egész véletlenül egy hajadon hölgy.
- Ezt most nem mondod komolyan. - néz rám, a csodálkozástól leesik az álla, az arca kezd viccesen torzulni a meglepetéstől.
- Teljesen halálosan komolyan gondolom és mondom is. - erősítem meg.
- És én erről miért nem tudok?
- Nem tartottam fontosnak. - válaszolok nemes egyszerűséggel.
- Hogy nem fontos?! Stefan, ez baromi nagy dolog! Remélem írtál neki és nem csak annyit, hogy köszönöd a könyvet... - hangja leírhatatlan, vicces és egyben komoly is, de nem válaszolok, csak mosolygok. - Ugye írtál neki?
- Írtam.
- És?
- És az is benne volt.
- Mi? - már nagyon türelmetlen.
- Hogy köszönöm a könyvet. - csigázok tovább, Lexi türelme elfogy.
- Jajj, Stefan, gyerünk, bökd már ki! - rázza a vállam finoman, de türelmetlenül.
- Leírta az érdeklődési köreit, a korát, meg egy-két dolgot egy lapra és beletette a könyvbe. - kezdem. - Elolvastam, és elég szimpatikusnak és intelligensnek tűnik. Úgyhogy visszaírtam neki, hogy szívesen megismerném, ha részéről még aktuális az ismerkedés.
- Ez nagyszerű! Stefan, most tényleg megleptél. Remélem akarsz majd szólni, ha érkezik válasz.
- Csak neked mondanám el. De majd meglátom. - mosolygok pimaszul.
- Jól van, játszadozz csak velem. - vállat von. - De te is tudod, hogy minden egyes mesterkedés, amit csinálok, azt csak is a te javadra teszem. Te egy jó ember vagy, aki nem az örök magányt érdemli, ezt te is tudod. - hangja őszinte, és tudom, hogy így is gondolja, de nem tudok mit mondani rá. - És amint normális pályára állítottuk az életedet, rászállok Damonre is. - nevet.
- Kemény menet lesz. - teszem hozzá, mire Lexi csak a szemét forgatja.
- Gúnyolódj csak. Ez az, amihez ti, Salvatorék különösen jól értetek. Viszont nekem is vannak erősségeim, lehet, nem kellene kijátszanotok.
- Nem kell ezen felkapnod a vizet. Örülök, hogy legalább rajtam kívül van még egy ember, aki úgy véli, hogy a bátyámat talpra lehet állítani. Mondjuk ha én nem követem el azt a hibát, hogy összejövök Kathrinnel, akkor most nem lenne ez...
- Akkor most Damon ugyanígy össze lenne törve, de legalább rád nem haragudna.
- Pontosan. - bólintok egyetértően.
- Komolyan nem vagytok normálisak. Még mindig egymást hibáztatnátok ahelyett, hogy azt a ribancot utálnátok. Nem fog ez így menni. Hogy bírtátok egyáltalán elviselni így egymást?
- Első pár hónapban képes lett volna széttépni, többször össze is verekedtünk. Akkor még bent laktam a városban. Aztán belekezdett az ivásba és már nem érdekelte, hogy megöljön. Egyszerűen csak csendesen őrjöngött. Most meg azt sem tudom hogyan, de itt tartunk. Egy fedél alatt élünk, és nemhogy megbeszéljük a dolgokat, még találkozni is alig találkozunk. Ő mindig a szobájában gubbaszt a kedvenc üvegeivel, én meg valamivel elfoglalom magam.
- Ezért kellene sűrűbben kimozdulnotok. Akár együtt is.
- Tudod, hogy ez nem működne.
- Ki tudja, talán egyszer mégis? - nevet, és elhagyja a szobám.
Gyorsan írok egy választ a főnökömnek az új munkával kapcsolatban, aztán lezuhanyozok. Lemegyek a konyhába, hogy főzzek egy kávét, de valaki már megelőzött. A friss kávé illatát már a társalgóban is érezni, ami mellé még a palacsinta összetéveszthetetlen édeskés illata is társul. Legnagyobb meglepetésemre Damon palacsintatésztát önt egy serpenyőbe, majd mialatt az sül, ő megtölt egy csészét kávéval. Igyekszem értelmes és nem meglepődött képet vágni ehhez, de valahogy nem sikerül.
- Jó reggelt. - köszönök.
- Neked is. - válaszolja. - Hogy aludtál? - szinte már ijesztő, hogy mennyivel másabb most, mint máskor.
A megjelenése, hogy egy szál alsóneműben flangál az nem újdonság, de az már annál inkább, hogy most megint józan és ráadásul sütkérezik és jó kedve van, ki tudja már milyen régóta először. Kicsit nyomasztó érzésem van ettől, pedig örülnöm kellene. De nem törődöm vele. Éhes vagyok, és a kávéra is szükségem lenne. Csinálok egy szendvicset, aztán kiveszek egy bögrét a konyhaszekrényből, majd a kávéskannáért nyúlok. Őszintén szólva kicsit megszeppenek, mikor Damon kiveszi a kannát a kezemből. Kérdőn nézek rá.
- Az nem neked lesz. - válaszolja nemes egyszerűséggel és kiönti a maradék kávét egy másik csészébe.
- Mi ütött beléd? - kérdezem teljes őszinteséggel, és nem azért, hogy kérdőre vonjam, hanem azért, mert tényleg érdekel. - Azt hittem az a Damon aki józan, reggelit csinál és jó kedvű, már régen elveszett, mikor Kathrine elment. - Damon nagyot sóhajt, majd felém fordul, derekával a konyhapultnak támaszkodik.
- Hinni a templomban szokás öcsikém. - mosolyog pimaszul.
- Nincs ehhez kedvem. - adom tudtára, hogy nem érdekelnek a kitérő és semmit nem érő, bosszantó válaszai, majd fogom a tányérom, rajta a szendvicsemmel és elindulok a szobámba.
- Ó, ezt sajnálattal hallom. Pedig biztosan érdekelt volna téged, hogy milyen kalandos éjszakám volt. Az úgy kezdődött, hogy találkoztam tegnap Care partiján egy lánnyal, akinek elfelejtettem a nevét, és...
- Nem érdekel! - vágok a szavába már a társalgóból.
"Nagyszerű. Már nem csak iszik, de ezek után átjáróház lesz ebből a helyből, és akár a vörös lámpát is kitehetem az ajtóra..." - forgattam a szemem.
Ez a kis bosszankodásom azonban csak addig tartott, amíg fel nem értem a szobámba, és meg nem ettem a szendvicsem. Utána csak a munkámra koncentráltam. Számtalan vázlatot rajzoltam, de egyiket sem találtam elég meggyőzőnek. Észre sem vettem, eléggé eltelt az idő, lassacskán már délután három volt. Semmi mozgás nem hallatszott az egész házban, így arra mertem következtetni, hogy rajtam kívül az egész épület üres.
Már fájt a fejem a rengeteg rajztól, ezért úgy döntöttem, hogy tartok egy rövidke szünetet és kiszellőztetem a fejem. Kimentem az udvarra és kicsit sétáltam. A Salvatore birtokon, ahol éltem, mindig friss és tiszta volt a levegő, mert erdő vett körül. Csak egy bekötőút vezetett a főútra, illetve egy ösvény a ház mögött a városba. Utóbbit csak gyalog lehetett bejárni. Ezen a kis ösvényen sétálgattam. Néztem a fákat, a bokrokat, a természetet ami lassan téli álmához készülődik. Élveztem a napsugarakat és hallgattam a csendet. Nem volt ennél szebb dallam sehol sem. Szinte éreztem, ahogy a nyugalom és az erdő energiája átáramlik belém is.
Mikor már úgy éreztem, hogy kellő erőt gyűjtöttem és eléggé lehűlt a levegő ahhoz, hogy bemenjek, visszafelé vettem az irányt. Mikor a házhoz értem láttam, hogy a postaláda már nem üres. Izgatottan mentem oda hozzá. Mentem? Nem. Igazság szerint futottam. Amint odaértem kinyitottam az ajtaját és sietve kivettem az összes levelet. Egymás után olvastam a borítékokat, olyat kerestem, ami nem szolgáltatótól jött, vagy nem reklámanyag. Végül megtaláltam amit vártam: egy levél, nekem címezve. Izgatottan fordítottam meg, hogy lássam, ki a feladó. Nem is mertem hinni a szememnek, mikor megláttam, hogy honnan jött: New Yorkból. Elena Gilbert küldte.
Azonnal felmentem a szobámba és olvasni kezdtem.
0 megjegyzés: