Sziasztok!

Nos bizony ám, régen jártam már errefelé, az újabb fejezeteket is csak időzítőn keresztül tudtam megosztani Veletek, mert sajnos néhány napot kórházban töltöttem. Ezt azonban igyekszem jóvátenni, tehát hamarosan ráállok ám az írásra és újra lesznek új Destiny fejezetek. Meg persze Átkozott áldás is.

Most viszont mégis mással szeretném kompenzálni a kis csúszásom, ezért hoztam Nektek egy témát, ami sokakat bizony érdekelhet. Ez pedig nem lenne más, mint a sorozat végének alakulásáról szóló pletykák, teóriák és személyes véleményem, ami már elég régóta érik bennem ennek kapcsán. Úgyhogy egészen biztos, hogy SPOILER lesz a továbbiakban a 7. évadra tekintően, úgyhogy aki nem szeretné, az természetesen NE olvassa! ;)

De csapjunk is a lecsóba!

Mondjuk úgy, hogy nem olyan régen (2015. január 09-én) napvilágot látott egy cikk a starity.hu-n, mely szerint Paul nyilatkozott arról, hogy hogyan kellene véget érnie a sorozatnak. Mint azt tudjuk, már hivatalosan bejelentették a 7. évadot, tehát számíthatunk még a folytatásra, ami egyben a befejezés is lesz. Azt azonban, hogy a készítők hogyan fogják megoldani a történet lezárását, senki nem tudja.

Éppen ezért elkezdődtek a találgatások, és a média sem rest e téren: ahol lehet, mindenki ott kutakodik. Na de lássuk, mit árult el Paul a People magazin újságíróinak a továbbiakkal kapcsolatban:

"Damon és Stefan élete, hogy őszinte legyek veled, már elég régóta tart. Úgy gondolom, talán úgy kellene véget érnie a show-nak, hogy az ő életük is véget ér. Nem úgy értem, hogy legyen morbid, de mégiscsak majdnem 160 évesek. Azt hiszem, már elég idejük volt a mókára. Szerintem ez egy igazán költői végkifejlet lenne."

Kissé elgondolkodtató ez a gondolatmenet... Egyetértek Paul-lal, valóban költői lenne a vége, ámbár nem lenne sok értelme több szempontból se.

Az egyik ilyen szempont maga a lezárás lényege, aminek épp az lenne a dolga, hogy lenyugtassa a nézőket egy egész életre, hogy minden rendben van mindenkivel, nem pedig felborzolni a kedélyeket két igen fontos főszereplő halálával. Rendben, jogos: miattuk kezdődött el ez az egész, miattuk legyen vége... De akkor még mindig ott vannak a többiek, akiket nem tudjuk, hogy hogyan érintene a Salvatore testvérek elvesztése.

Na meg gondoljunk bele abba is, hogy már Stefant is és Damont is visszarángatták a halálból, mert hiányoztak mindenkinek. És most nem hiányoznának, vagy mi? Mindig lenne valaki, aki megpróbálná őket megmenteni, így a hű rajongói szívek is biztos várnák a kiskapukat, amikkel visszajuttathatnák kedvenceiket, és akkor mindenki saját maga elkezdene képzelődni a végén. Viszont ezt egy sorozatnál pont el kellene kerülni, épp az a jó befejezés, ha a néző nem kezdi el saját gondolataiban tovább írni a történetet, hanem meghagyja magának azt az emléket, amit a sorozat nyújtott.

Persze most vethettek rám rosszalló pillantásokat, hiszen én is ezt csinálom: fikciókat írok. De én ezt nem azért teszem, mert nem vagyok megelégedve a sorozattal, hanem a saját magam, illetve a Ti szórakoztatásotok érdekében írom.

További pletykák a befejezésről:

Több oldalon is szárnyra kapott a hír, miszerint nem csak a Salvatore fivérek halálát, de Elena emberré való visszaváltozását ugyanúgy lehetséges opciónak tartják a készítők. De hogy ebből mi igaz, vagy sem, az megint rejtély. Persze Paul ötletét sem kell készpénznek vennünk, hiszen ez is csak az Ő saját véleménye, a saját nyilatkozása, hogy Ő hogyan fejezné be a sorozatot. Tehát ez sem jelenti azt, hogy biztosan így ér véget a történet.

Mondjuk Elena visszaváltozását én magam sem tartom rossz ötletnek, sőt! Tetszik a gondolat, és rengeteg utat lehet vele megnyitni, ami a lezárást illeti. Az persze, hogy ezeket az új lehetőségeket mennyire, és hogyan fogják kihasználni a sorozat írói, csak rajtuk, és a fantáziájukon áll.

Na és akkor jöjjön a tipikus "Mi lenne ha..." fejezet:

A bejegyzés ezen részét teljes mértékben a saját gondolataimnak szentelem, vagyis itt már nem azt szándékozom kitárgyalni, hogy a készítők közül ki, hogy óhajtja befejezni a történetet, hanem azt szeretném Nektek felvázolni, hogy én hogy látnám a végét.

Már volt egy bejegyzésem, amiben felkerült ez a téma, és ott is kifejtettem, hogy miként látom a jövőt...

Tartom magam az akkori elképzelésemhez, miszerint a 7. évadnak a jövőt kellene bemutatnia. Ha belegondolunk ugyanis, akkor az évadok folyamán már megismerhettük a szereplők múltját, kísértük őket a saját útjukon, végignéztük a fejlődésük nagy szakaszát, ám itt lenne az ideje, hogy lássuk, ki, mivé lesz. Szerintem ugyanis a nézőket sokkal jobban le lehetne csitítani akkor, ha már eleve tisztában vannak a szereplők jövőjével. És egy ilyen szálból is ki lehet hozni egy olyan hatásos befejezést, ami akár évekig is maradandó, amiért megéri végignézni a sorozatot az elejétől a végéig újra és újra minden évaddal.

Most pedig, hogy felhozták Elena visszaváltoztatását.... Hát kell ennél több indok egy jövőképre? Ugye, hogy nem. Hát akkor kezdjünk bele! Na de mit is hallok, mi jár a fejetekben? Hogy Elena mégis hogyan fog visszaváltozni? Nos, Kedves Olvasóim, a válasz a sorozat 6. évadának 13. epizódjában rejlik (The Day I Tried To Live - A nap, mikor megpróbáltam élni)!

Ha valaki ezt az epizódot még nem látta, hát annak most sajnálatos módon be kell jelentenem, hogy most kő keményen SPOILER-ezni fogok! Ugyanis:

Történt ebben a részben, hogy Bonnie már-már öngyilkos akart lenni magányában, de csodával határos módon mégis kikerült a mélypontról. Ezalatt Damon kitalálta, hogy a boszi hogy juthatna haza, ezért Kai segítségével, Elena, illetve Jeremy társaságában visszamentek a "börtönbe", hogy figyelmeztessék a lányt. És hogy mi is az, amit Damon talált? Emlékeztek Silas-re, a 4., illetve az 5. évadból? Ha igen, akkor azt is tudjátok, hogy ő eredetileg egy szigeten kövületeskedett, amíg fel nem támasztották. Magában a kövületben Quetsiah varázsereje rejlik, amit ha Bonnie felhasznál, akkor visszatérhet az élők közé.

Ki fogja hamarabb kitalálni, hogy mi is volt még ott azon a szigeten? Hagyok egy kis gondolkodási időt... Szerintem ennyi elég is lesz, biztosra veszem, hogy már mindenki rájött, ha meg mégsem, akkor majd lelövöm én a poént: OTT VAN A GYÓGYÍR A VÁMPÍRSÁGRA!

Bonnie-nak csak egyetlen dolga van: zsebre vágni a gyógyírt, aztán elszívni Silas-ből a mágiát, majd visszatérni Mystic Fallsba.

Na már most van egy visszatért boszorkánk, rengeteg boldog barát, egy fő gonosz, meg egy gyógyír. Hogy a 6. évadban hogy és miért következnének egymásból az események ezek után, hát azt most nem szeretném kitárgyalni, mert most csak a befejezéssel szeretnék foglalkozni.

De lássuk csak nagy vonalakban Elena Gilbert eddigi életét: volt egy családja, ami konkrétan az egyik pillanatról a másikra széthullott a szülei halálakor, majd szép lassan mindenkit elveszített maga körül. Ez egy elég szomorú dolog, nehezen elviselhető, sokat szenvedett, és emellett még ő is meghalt és vámpír lett, ami nem akart lenni soha. Családot akart, élni akart. És ha már megvan az esély, hogy visszatérhessen, akkor szerintem élnie is kellene vele, hiszen akárhogy is: még mindig megérdemelné a boldog emberi életet.

Tehát szerintem Elena visszaváltozása kipipálva. Most azt kérdezitek, hogy hogyan tovább? Nos, ha rajtam állna, akkor valami hasonló befejezést találnék ki, mint amit a Vonalak a tenyérben című novellámban megírtam. Vagyis csak hasonlót...

Képzeljétek el magatok előtt a jelenetet:

Egy idős hölgy épp nézegeti a családjáról, unokáiról, dédunokáiról készült képeket békés, csendes, magányos otthonában, mikor évek óta először kopogtat valaki az ajtón... Bárki lehet az. Lehet Damon, Stefan, vagy akár Caroline, bár szerintem a fiatalabbik Salvatore lenne a legjobb (az én elképzelésemnek). Még akkor is, ha a novellámban nem így írtam meg, de annak nem is ez volt a lényege...

Tehát Stefan és a mondjuk már 70-80 éves Elena elkezdenek beszélgetni, hogy mennyi minden történt az életükben, mióta ők nem látták egymást, stb... Ezeket a saját emlékeket akár a készítők meg is mutathatnák nekünk egy-egy visszatekintés keretében, mint ahogyan azt már annyiszor csinálták. Lehet, hogy kicsit elcsépelt, de szerintem még mindig megvan a maga kicsit titokzatos és sajátos varázsa.

A vége jelenetet úgy tudnám elképzelni, hogy Elena fekszik az ágyon, Stefan mellette ül és fogja a kezét. Még mondanának valamit egymásnak, aztán Elena lehunyná a szemeit. Nem kell feltétlenül éreztetni a nézőkkel, hogy meghalt, mert lehet, hogy csak elaludt. De ez mégis olyan, mint egy végső búcsú.

Stefan kilépne Elena házának ajtaján, és mint egyfajta keretként, úgy fejezné be a sorozatot, mint ahogyan anno elkezdte. Emlékeztek még az első mondatra? Nem? Hát akkor felidézem Nektek:

"Több mint egy évszázada titokban éltem. Árnyékba burkolózva, egymagam a planétán. Vámpír vagyok. Hallgasd történetem..." 

Ezzel kezdődött minden, és tulajdonképpen 6 (akkor már 7 lesz) évadon keresztül "hallgattuk" Stefan történetét. Ezért is kellene neki lezárnia, valami ehhez hasonló szöveggel. Írtam én is egyet, de az igazság az, hogy erre még nem fordítottam akkora figyelmet, hiszen ezt a Starity-re írtam egy kommentbe, tehát eléggé csiszolatlan. Ám törekedtem a stílus megtartására, hát ez lett a végeredmény:

 "Már több mint két évszázadot leéltem. Voltak sötét idők, de nem mindig voltam egyedül. Az éj egy fenyegető réme vagyok, amit mindig próbáltam megfékezni. Voltak barátaim, tudtam nevetni, szeretni. Ez volt az én életem..."

És a legvégén természetesen elsötétül a képernyő és felcsendülne a már jól ismert "vége főcímdal", valami hatalmas "The End" felirattal. Jó, lehet, hogy a "The End" nem feltétlenül kell oda. De én azért így nagyon jól el tudnám képzelni a végét, és szerintem méltó is lenne a sorozathoz.

Ettől függetlenül azt sem tartom rossz ötletnek, ha Elena továbbra is vámpír marad, csak könyörgöm, valaki mondja már meg neki, hogy kezd olyan lenni, mint Kathrine, és ez nagyon nem jó! Ha már egyszer kimondták, hogy végeztek örökre a hasonmásokkal, akkor tényleg zárják is le őket, és még csak viselkedésben se legyenek hasonlóak!

Továbbá egy Steroline boldog párost is megnéznék a végén. Tényleg nagyon sokféleképpen lehet lezárni ezt a sorozatot, én rengeteg fantáziát látok benne, és csak remélni tudom, hogy a készítők élni is fognak ezekkel a lehetőségekkel, amiket akartan, vagy akaratlanul is megteremtettek maguknak...

Hát ennyi lenne mára a véleménynyilvánításomból és szócséplésemből, remélem le tudtam kötni egy kicsit a figyelmeteket ezzel is, nemcsak a fejezeteimmel.

A saját észrevételeiteket, ötleteiteket a témával, vagy bármivel kapcsolatban természetesen szívesen várom Hozzászólásban, vagy email-ben!

Köszönöm, hogy velem tartottatok ebben a kalandos képzelgésben a végkifejlet felé. További kellemes időtöltést és jó olvasást kívánok az oldalon:

Ellie

Korhatár: 12

Szemszög: Külső

Figyelmeztetés: -

A nyári nap sugarai utat találtak a redőny résein keresztül Bonnie szobájába, és vígan táncoltak a falon. Az utóbbi időben nem aludt túl jól, de ma kivételesen békén hagyták a rossz álmok, pedig a helyzet korántsem volt túl fényes.

Stefant és most már Elenát is elrabolták, bár Elenát nem az utazók… Viszont hollétéről vagy hogylétéről senki nem tudott semmit. Elijah emberei bevárták az utazókat és jelentették Stefan rossz állapotát, azonban az ős még nem látta elérkezettnek az időt, hogy támadjanak.

Meg már csak úgy ez a „Nagy Csapat” sem úgy alakult, ahogyan azt várták… Rebekah szerette bosszantani a többieket, Klaus volt a legkevésbé együtt működő, Damon meg szó szerint menekülne, csak hogy elmehessen megkeresni Elenát.

És vannak dolgok, amiről Bonnie sem beszél a többieknek…

A napsugarak megtalálták a lány csinos arcát, és meleg táncot jártak rajta, mire Bonnie szemei lassan kinyíltak. Felült puha ágyán, és egy nagy ásítás kíséretében nyújtózott egyet. Mikor körbenézett, az egyik saroknál megállt, és tágabbra nyíltak szemei.

- Nagyi? – kérdezte meglepődötten. – Már régen láttalak. Hogyhogy itt vagy?

- Bonnie – kezdte Sheila, hangja komoly volt –, beszélnem kell veled.

- Jó, de miről? Tudsz valamit Elenáról, vagy Stefanról?

- Nem. – Sheila megrázta fejét, aztán leült Bonnie mellé az ágyra. – Sajnálom. – kezét a lány vállára tette, mire Bonnie felkapta a fejét.

- De hiszen ez lehetetlen. – hitetlenkedett. – Érezlek. De mégis hogyan? – arcán egyszerre jelentek meg az öröm, a meglepődöttség és az aggodalom jelei.

- Épp erről akarok veled beszélni, gyermekem. Ha egy ember érez egy szellemet, az nem jó jel. És ezt te is pontosan tudod. Tudod, hogy mi történik a túlvilágon, igaz?

- Én nem… - de nagymamája közbevágott.

- Bonnie, a túlvilág meg fog szűnni. Egyre gyengébb a fal. Össze fog omolni, és akkor mindenki, aki a túlvilágon van, örökre megszűnik létezni.

- Nem, az lehetetlen! Elég erős vagyok, meg tudom tartani!

Sheila a fejét rázta.

- A boszorkák szellemei beszéltek neked erről, igaz? – Bonnie megadóan bólintott. – El kellene mondanod Elijahnak.

- És ugyan mit tudna tenni? Én vagyok a horgony, nem ő. Ő csak egy ősi vámpír. Ugyan mit tehetne? Vagy mit tehetnék én?

- Ez ellen nem tudsz semmit sem tenni. Be fog következni.

- Nem, nagyi, biztosan van valami mód rá! – Bonnie szemeit ellepték a könnyek.

- Nyugodj meg, gyermekem. Van még időd. De jobb lesz, ha elmondod a többieknek.

- Tehát ez azt jelenti, hogy én is… - hangja elcsuklott – Végleg?

- Sajnálom kicsikém. – Sheila átölelte a zokogó lányt.

Bonnie tudta, hogy egyszer eljön majd a pillanat, amikor véglegesen szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy már nem tudja megtartani a túlvilágot, és az össze fog omlani. Eddig is érezte, hogy ereje egyre hagyja, és már fel is merült benne ez a gondolat, de igazán akkor bizonyosodott meg igazáról, amikor a halott boszorkányok szellemei elmondták neki. De még így is képtelen volt elhinni.

Nem tudta elképzelni, hogy ne legyen túlvilág, hogy ne legyenek szellemek. És akkor mi lesz velük? Mi lesz a lelkekkel akkor, ha már nem lesz többé hol létezniük? Örökre eltűnnek, akárcsak ő maga, ha ez mind eljön majd egyszer. És sajnos ez egyre közeledett.

Már egyszer meghalt, és akkor rossz volt látnia, ahogy a többiek hiányolják őt. Bár Jeremyvel okosan elhitették mindenkivel, hogy csak vakációzik, de akkor is rossz volt számára, hogy személyesen senkivel nem tudott beszélni. Nem is akarta elhinni, hogy mi lesz Elenával, Carolinenal, és Jeremyvel, ha ő nem lesz többé. És mi lesz saját magával, ha nem lehet velük, és jóformán nem lesz senkije. Vagy csak úgy semmivé válik.

Gondolataiból nagymamája térített vissza.

- Ne aggódj Elena és Stefan miatt, biztosra veszem, hogy meg fog oldódni a dolog. De amint lehetőséged lesz, búcsúzz el tőlük. – letörölgette unokája arcáról a könnyeket, szemeibe nézett, majd gyengéden megszorította Bonnie kezeit.

- Rendben. – bólintott beletörődően a lány, de legbelül már igyekezett minden gondolatával egy tervet kieszelni, hogy helyrehozhassa a dolgokat.

Amint utolsó szava elhagyta Bonnie ajkait, Sheila, mintha ott sem lett volna, olyan gyorsan tűnt el, ahogyan megjelent. A lány nagyot sóhajtott, és minden lelkierejét összeszedte, hogy elkezdhesse és túlélje ezt a napot is. Gondolatai kavarogtak, de leginkább Elena járt ismét a fejében.

„Vajon hogy lehet most? Mit terveznek vele a szellemek, ha ők is tudják, hogy a túlvilágnak hamarosan vége? Talán ő lenne a megoldás a problémára? És ha igen, akkor mégis miképp? Ó Elena, miért nem vagy itt?”

***

Elena idegesen járkált a bostoni luxusvilla nappalijában, csak úgy, mint minden nap. Még mindig úgy tekintett erre a helyre, mint egy börtönre, és Kathrinere pedig, mint a börtönőrre, noha csak ő volt az egyetlen társa.

Nagyot sóhajtott és reménytelenül lehuppant az egyik fotelba.

- Befejezted? – kérdezte Kathrine.

Elena nem válaszolt semmit, csak megrándította a vállát.

- Akkor jó. – felelte Kathrine és kiment a konyhába.

Pár pillanattal később egy pohár vérrel tért vissza, és Elena felé nyújtotta.

- Szarul festesz.

- Hagyjál! – felelte Elena sértetten, és eltolta magától a poharat.

- Idefigyelj szivi! Úgy látom nem értettél meg, mikor azt mondtam, hogy nekem kell rád vigyáznom, és nem hagyhatom, hogy meghalj, vagy, hogy elmenj innen.

- Mégis miért? Miért játszod a pótanya szerepet, mikor mindketten tudjuk, hogy ki nem álljuk egymást!

- Mert egyikünknek sincs más választása. Hidd el, szeretnélek megölni, de mint azt tudod, a saját életem mindennél fontosabb. És ha csak úgy tudom magam jelen esetben megmenteni, hogy nem ártok neked, akkor ám legyen, elviselem! Bár nem szívesen… Szóval arra való tekintettel, hogy próbálok feléd nem úgy viszonyulni, mint egy nemkívánatos személyhez, tedd meg azt a szívességet, hogy megiszod, mielőtt én nyomnám le a torkodon, erőszakkal, mert bizony Isten, azt megemlegeted!

Elena dühösen kivette Kathrine kezéből a poharat, és egy húzásra lehajtotta a vért.

- Máris jobban nézel ki. – felelte valamennyivel nyugodtabban Kathrine. – Na jó, tűzszünet! – jelentette ki, mire Elena meglepetten felnézett. – Meg akarod tudni miért vagy itt, mi történik veled, stb… Rendben, elmondom, de ígérd meg, hogy nem sanyargatod magad, és iszol rendesen, még mielőtt kiszáradnál.

- Előbb beszélj, aztán meglátom.

- Bevallom, talán minimálisan sajnállak… Az egyik lehető legrosszabb Petrova átok az, amibe most belecsöppentél, ám számodra, mint vámpírnak, ez egyfajta áldás is…

- Magam sem tudom, hogy örüljek-e neki, vagy se… - felelte Elena reménytelenül – De mi is ez voltaképpen?

- Mint tudod, Amara halálával eldőlt, hogy nem születhet újabb Petrova. Ugyanis ő horgony volt, tehát halhatatlan, de képes lett volna az utódok létrehozására. Ám sajnos őt megöltétek. Nem kellett volna… - sziszegett tettetett sajnálattal Kathrine.

- Ugorjuk át azt a rész, mikor a szememre veted, hogy miket nem kellett volna csinálnunk…

- Hát jó. – felelte megadóan Ket, majd a lényegre tért. – Tehát, te vagy a legfiatalabb Petrova. Ha nem váltál volna vámpírrá, akkor minden normális lenne, családod lenne, gyermeked születne, mert ez így természetes. Egy embernek…

- De én vámpír vagyok. Szóval, hogy lehet az, hogy várandós vagyok?

- A természet meg akarja tartani az egyensúlyt, ezért neked, mint a legfiatalabb Petrova hasonmásnak, jut az a „megtiszteltetés”, hogy örökítsd a vérvonalat. Mikor Damon eljegyzett, véglegesen összekötötte veled az életét, ezért a szellemek megadták azt a lehetőséget nektek, hogy gyermeketek születhessen, aki emberként jön majd a világra, és tovább örökíthesse a Petrova vérvonalat.

- Erre mi szükség van? Hiszen Klaus már megtörte az átkát, hibrid lett. Akkor miért kell még több hasonmás?

- Tatia vérével kötötték az átkot, amit egy hasonmás vére oldhatott fel. Mivel én vámpír lettem, de vámpírráválásom előtt született egy lányom, az ő ágán további utódok születtek, így ötszáz évvel később megszületett az újabb hasonmás, vagyis te. A te véreddel végül is Klaus feloldotta az átkot, de ezzel megborult a természet egyensúlya. Az egyensúly csak akkor lesz újra normális, ha a hibridek megszűnnek létezni, vagy az összes természetfeletti lény. Az utazók ezért meg akarnak ölni téged, hogy megöljenek minden vámpírt, hibridet és vérfarkast, pedig a te véred nem is lenne jó nekik, hiszen te már meghaltál. Ám ha születik egy újabb hasonmás, ki tudja, hány év múlva a vérvonaladból, akkor Klaus átka az ő vérével és egy erős boszorka erejével újra megköthető, vagyis hibridből újra csak vámpír lesz, amit később újra megtörhet, és így tovább. Bonyolult és annyira nem is érdekes. – Kathrine olyan könnyedén beszélt erről a témáról, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga, és nyugodtan kortyolt egyet a whiskyből, amit a mesélés közben öntött magának.

- Honnan tudsz az utazókról? – kérdezte Elena elképedve a másik vámpír szavainak hallatán.

- Szerinted én nem szeretném tudni, hogy mivel is állunk szemben, ha már ennyire menekülsz és menekítenek téged? – újabbat kortyolt italából. – Kérsz? – kérdezte Elenát, de ő csak legyintett.

- Tudsz valamit arról, hogy miért akarják feláldozni Stefant?

Kathrine letette a poharát az asztalra, és komolyan elgondolkodott. Egy-két dologról tudott, ami az utazókkal kapcsolatos, hiszen az ő apja is az volt, és igazság szerint ő is az volt, de erről soha, senkinek nem beszélt és senki nem tudott róla.

- Az utazók átka… Stefan egy hasonmásának vérével kötötték. Azt hiszem…

- Milyen átok?

- A boszorkák nincsenek jóban az utazókkal. Ez olyan, mint a vérfarkasok és vámpírok közti viaskodás… A boszorkák erősebbek voltak az utazóknál, és megátkozták őket. Ezért az utazók nem telepedhetnek le sehol sem, és nem tudnak erőt venni a természettől, tehát soha nem lehetnének erősebbek a boszorkáknál. Ez is amolyan erő-megkötés. Ha feláldozzák Stefant, akkor feloldják az átkukat, akárcsak Klaus a hibrid-átkot a te véreddel. Érted már?

- Kezd összeállni…

- Ne aggódj, ez rengeteg mennyiségű információ. És még mindig nem tudsz mindenről…

- Mire gondolsz? – kérdezte Elena kíváncsian és kissé bizonytalanul.

- Majd mindent megtudsz szép sorjában. – mosolygott Kathrine, most valahogy egész kedves volt. – Egyébként, hogy vagy? Nem érzed magad rosszul?

- Néha szédülök, fáj a fejem és hányingerem van, de egyébként jól vagyok.

- Ez a terhesség velejárója. – nyugtatta Kathrine.

- Nem tudsz valamit Damonről? – kérdezte Elena kissé bizonytalanul és aggódva, mire Ket csak megrázta a fejét.

- Sajnálom. A megbízómon, vagyis a házigazdánkon kívül nem tartom a kapcsolatot a külvilággal. – felelte, majd felpattant és egyedül hagyta Elenát.

„Vajon ki lehet ez a titokzatos idegen? És ő jótevő, vagy épp rosszakaró?” – Elenában folyamatosan ezek a kérdések kavarogtak.

***

Kisebbfajta kocsisor gyülekezett a Salvatore villa előtt. Az avatatlan ember azt hinné, hogy épp házibulit rendeznek a stílusos épületben, ám a valóság nagyon messze jár ettől az elképzeléstől. Méghozzá mérföldekre…

Caroline, Tyler, Matt, Jeremy, Bonnie, Elijah, Klaus, Rebekah, Kol, és persze Damon, a ház társalgójában gyűltek össze, és beszélték meg a haditervet az utazók ellen, akiket csupán egy-két nap választott el Mystic Fallstól. Az idő vészesen fogyott, és ezt mindannyian jól tudták.

- Még az áldozás előtt ki kell szabadítanunk Stefant! – szögezte le Damon.

- Szerintem ez nem jó ötlet. – avatkozott közbe Klaus.

- Csak azért, mert nem csípjük egymást, még nem kell azonnal leszólni a tervemet. Főleg, mert neked sincs jobb ötleted! – rivallt rá Damon, s közben szikrákat szórtak egymás felé tekintetükkel, ahogy összenéztek.

- Már megbocsáss barátom, de ki beszélt itt tervről? – kuncogott Klaus. – Ha jól hallottam ez csak egy javaslat volt, amit én ellenzek.

- Niklaus, kérlek! – szólt közbe Elijah nyugodt hangnemben.

- Ha azt akarjátok, hogy meghaljunk, akkor ám legyen, menjünk az áldozás előtt. Úgy száz az egyhez az esélye, hogy észrevesznek minket, ugyanis az áldozás közben le lennének foglalva, de előtte nem igazán. És fél kézzel is elbánnak bárkivel, elég erősek.

- Tehát azt mondod, hogy az áldozás alatt kellene közbeavatkoznunk? – kérdezte Caroline.

- Pontosan. – felelte nemes egyszerűséggel Klaus, mire Damon csak szemforgatva sóhajtott egyet.

- Nem teszem kockára az öcsém életét! – felelte végül Damon, ellentmondást nem tűrően. – És mi rá a biztosíték, hogy nem hagytok cserben minket? Hogy bízhatunk bennetek?

- Igen, ez engem is érdekel! – szólt közbe Tyler.

- Hallgass, farkaskölyök! – szólt közbe Rebekah.

- Hidd el, nekem sem lenne ínyemre, ha az utazók megerősödnének és elpusztítanának minden természetfeletti lényt! – felelt Klaus. – Bár ehhez szükségük van Elena vérére, és mivel ő most épp nincs itt…

- Ha megtudom, hogy a te kezed van Elena eltűnésének ügyében, kitekerem a nyakad! – ugrott volna az ősnek az idősebbik Salvatore, ám Elijah közbeavatkozott.

- Erre semmi szükség! Figyeljetek rám! Az időnk fogytán, nekünk pedig sürgősen szükségünk van egy használható és jó tervre, ha meg akarjuk óvni Stefan, és a saját épségünket is! Elena holléte több, más kérdést vet fel, amikre később kell választ találnunk, de egyelőre csak egy dologra koncentráljunk! – igyekezett visszafogni Klaust és Damont, majd mikor a két férfi már nem akart egymásnak ugrani, sóhajtott, és folytatta. – Tehát, ha bárki tud valamilyen használható ötlettel szolgálni, az jelezze, lehetőleg békés módon.

Mindenki nagyon elgondolkodott, még Kol is, pedig ő volt az, akit a legkevésbé érdekeltek ezek a dolgok. Síri csend honolt a társalgóban, és még mindig vágni lehetett volna a Damon és Klaus közti feszültséget, mikor hirtelen bevágódott a bejárati ajtó.

- Bocsánat a késésért, remélem nem maradtam le semmiről. – jelent meg a hívatlan vendég, mire mindenki rászegezte döbbent tekintetét.

- Te?! – szakadt ki a kérdés Damonből.

- Stefan?! – kérdezte elképedve Rebekah, mire a hirtelen jött vendég elnevette magát.

- És még csak meg sem próbáltam utánozni, ez hihetetlen! – kacagott, miközben a légkör egyre fagyosabb és feszültebb lett. – Úgy hiszem mi még nem találkoztunk, kedvesem. A nevem Silas.

- Te életben vagy? – képedt el Bonnie.

- Meglepő, ugye? Főleg azok után, hogy ti öltetek meg. – mosolygott Silas, mire mindenki továbbra is csak hitetlenül nézte.

- Mit keresel te itt?! – szűrte Damon a fogai közt a cseppet sem udvarias kérdést.

- Úgy emlékszem a közelben hagytam el a gyűrűmet. Egészen pontosan a tóparti Gilbert-háznál. – felelte nemes egyszerűséggel, és megengedett magának egy pofátlan mosolyt.

- Mit csináltál Elenával?! – üvöltötte Damon, és nekirontott Stefan kétezer éves hasonmásának, ám mielőtt hozzáérhetett volna, Silas bevetette ellene az erejét, és a földre rogyott.

- Úgy érzem egy elég hosszadalmas beszélgetés előtt állunk. – mosolygott pimaszul és magabiztosan. – De most más dolgunk van. A haditerv nem fogja magát kitalálni, de talán én segíthetek ebben… - tette hozzá, erősen hangsúlyozva a „talán” szócskát.

- Ha csak azért jöttél, hogy borzold a kedélyeket, és bejelenthesd, hogy a te kezed van Elena eltűnésében, akkor azonnal mondd meg, hogy hol van, aztán tűnj el innen örökre! – szólt közbe Bonnie.

- Tudod ez vicces. Pont neked köszönhetem, hogy most itt vagyok. – felelte Silas, mire mindenki továbbra is feszülten figyelt, egyre nagyobb döbbenettel. – Ó, hogy nem mondtad el nekik? – kérdezte Silas tettetett meglepettséggel, ahogy minden tekintet Bonniera szegeződött. – Ez kínos… - tette hozzá kellemetlenül sziszegve.

- Mégis mire gondolsz? – kérdezte Bonnie, szemeivel szikrákat szórt az ősi hasonmás felé.

- Arra, hogy képtelen vagy ellátni a feladatodat horgonyként, így a holtak akár szabadon járkálhatnak a túlvilág és az élet között. Vagy mondjuk úgy, hogy gyenge vagy?

Bonnie nem tudott mit felelni, csak könnyek szöktek a szemébe.

- Mielőtt nekem esnétek, inkább egymás közt kellene rendeznetek a hazugságaitokat! Ha keresnétek, tudni fogjátok, hogy hol leszek! – mondta, azzal olyan gyorsan tűnt el, ahogyan meg is jelent.

- Mi az, amit nem mondtál el Bonnie? – nézett Caroline aggodalmasan a barátnőjére.

***

Nem sokkal Silas botrányos feltűnése után Bonnie mindent elmondott a társaságnak arról, amit a túlvilág összeomlásáról tudott. Még az ősiek is hitetlenül hallgatták. Caroline, Jeremy, de kissé még Damon is csalódott volt, amiért ők sem tudtak erről. Bonnie persze szándékosan kihagyta azt a részt, mely szerint ő meghal, amint a túlvilág megszűnik létezni, és csak azt mondta el, hogy Markos és Silas azért tudtak átjutni, mert ő meggyengült, mikor sokan egyszerre meghaltak és átkeltek a túlvilágra. Az utazók vezére és Stefan kétezer éves hasonmása pedig pont ezt az alkalmat használta ki.

Ezek után pedig nem csoda, hogy lassacskán mindenki kiakadt a mai naptól, így a társaság nagy része el is hagyta a Salvatore villát, és hazament.

- Beszélhetnénk, Bonnie? – kérdezte Damon az ex-boszit, mielőtt az kilépett volna az ajtón.

- Persze. – felelte bűnbánóan.

Már csak ők ketten maradtak a házban, így az kongott az ürességtől. Damon a könyvtárba vezette a lányt, és becsukta az ajtót, hogy biztos, ami biztos, senki ne hallja őket, ha váratlanul toppanna be valaki.

- Ülj csak le. – intett Damon az egyik fotel felé. – Kérsz inni? – kérdezte, hangja csendes, nyugodt, de egyben komoly is volt.

Bonnie megrázta a fejét, majd megszólalt:

- Nézd, nagyon sajnálom, én tényleg el akartam mondani, de…

- Semmi baj, végül is megtudtuk, nem igaz? – Damon szinte már ijesztően nyugodt volt, ami Bonnie számára elég baljós volt.

- De, de… Nem így kellett volna megtudnotok… Én ezt nem akartam... -  Bonnie könnyei eleredtek, Damon pedig leült a vele szembeni fotelba.

- Bonnie, nézz rám, kérlek! – kérlelte Damon halkan és nyugodtan. – Van még valami, amit nem mondtál el nekünk? – Bonnie lesütötte a szemeit, és megrázta a fejét. – Egészen biztos vagy benne? – kérdezte Damon felvont szemöldökkel, de Bonnie nem váltott ki semmilyen reakciót, csak könnyes szemekkel Damon szemeibe nézett. – Figyelj. Lehet, hogy nem vagyunk annyira barátok, mint kellene, de látom, hogy valami nincs rendben… Mi az? Mondd el nekem.

- Nem tehetem! – sírt tovább.

- Miért nem?

- Mert akkor képtelen lennék rá…

- Mire, Bonnie? Mondd el. – kérlelte türelmesen Damon.

- Ha a túlvilág összeomlik, én vele halok… - Bonnie könnyei most már szakadatlanul folytak.

- Hé, nyugi, nem lesz semmi baj. – Damon próbálta megnyugtatni, és átölelte.

- Mi van veled, nem szoktál ilyen lenni… - sírt tovább Damon karjai közt.

- Silas megjelenése, és a tudat, hogy Elena nála van, kiborított. Jelenleg képtelen vagyok bármilyen idegességhez vagy aggodalomhoz hasonló érzést kimutatni, beleértve a haragot is, mert úgy érzem, nekem ez már sok… Nem akarok ezekkel foglalkozni, most túl sok ez egyszerre. Mindent sorban…

- De ugye nem…? – kérdezte Bonnie aggodalmasan, és eltávolodott, hogy Damon szemeibe nézhessen.

- Nem, nem kapcsolom ki az érzéseimet… - felelte Damon, mire Bonnie megkönnyebbülten sóhajtott. – Szeretem Elenát, talán ő az utolsó emberi dolog bennem, és ezért képes vagyok foggal-körömmel kapaszkodni a reménybe, hogy jól van…

- Szerinted mit akarhat vele Silas?

- Fogalmam sincs… - gondolkodott el Damon, miközben újra a whiskys üvegek felé vette az irányt.

- Jó lenne tudni, hogy mit tervez… És azt mondta, hogy van egy terve, nem? Talán beszélnünk kellene vele… - gondolkodott Bonnie.

- Holnapi terveim közt első helyen szerepel.

- Veled mehetek?

- Nem. – felelte Damon egyszerűen.

- Miért nem?

- Mert elég, ha én megyek. Nem szeretném bonyolítani a helyzetet. Megpróbálok vele normálisan beszélni… - kortyolt egyet a poharából, és meredten bámult maga elé, mint aki látja maga előtt az elkövetkező jelenetet Silassal.

- Te olyat nem tudsz. – felelte Bonnie, mire Damon vetett rá egy gyilkos pillantást. – Oké, de mihelyst megtudsz valamit, értesíts! – felelte megadóan.

- Bízhatsz bennem. – bólintott Damon. – Lehet egy kérdésem?

- Persze, mivel kapcsolatos?

- Szellemekkel.

- Azt hittem, te nem hiszel az ilyesmiben…

- Nem is. De mióta Alaric szelleme rendszeresen megjelenik nálam, azóta kicsit megingott a hitetlenségem…

- Alaric szelleme nálad járt? – Bonnie szemei tágra nyíltak a döbbenettől.

- Igen.

- És láttad őt?

- Teljes mértékben. Beszéltem is vele, és teljesen józan voltam!

- És milyen volt? Úgy értem Alaric…

- Mikor meghalt, egy vérszomjas vámpírvadász ősi vámpír volt, Esther egyik letagadhatatlan fő remeke… De mikor visszajön, minden alkalommal olyan, mint az a Ric, akit én barátomként ismertem.

- Ez különös… És miről szokott beszélni?

- Többnyire kioktat, hogy mit kellene tennem ahelyett, hogy idegesen törnék-zúznék. És már többször is visszatartott attól, hogy elszökjek megkeresni Elenát… De szerintem nem tud Silasről.

- Ha máshogy nem, kérdezd meg tőle, hogy akar-e, vagy tud-e valami konkrétumot, hogy miért kísért téged… Bár én annyira nem tudok benne megbízni, hiába volt a kedvenc töri tanárom… Mármint nem nagyon tudom felfogni, hogy hogyan lehet olyan, mint régen, azok után, ahogyan meghalt… A vámpírráválása után…

- Értem. – felelte Damon.

- És miért jelenik meg neked? Vagy miért csak neked? Másokat is láttál már?

- Nem, senki mást. Te?

- Csak a nagyimat, néha… Szerintem majd megkérdezem a többieket is, hátha tapasztaltak hasonló furcsaságot…

- Rendben.

- Van még valami, amit szeretnél velem megbeszélni?

- Szerintem egyelőre nincs. Neked?

- Fáradt vagyok, ne haragudj. De úgy érzem, egyébként mindent elmondtam. Köszönöm, Damon. – hálálkodott Bonnie, de immár a Salvatore-ház bejárati ajtajában állt.

- Mégis mit? – értetlenkedett Damon.

- Ezt a beszélgetést. Jól esett… Úgy érzem, most mindenki csalódott bennem, amiért nem mondtam el nektek a túlvilág összeomlását…

- Csak minket akartál védeni, ez érthető. Ne okold magad. És ne aggódj, az is lehet, hogy valamit még erre is kitalálunk! – felelte Damon bíztatóan, és megpróbált magára erőltetni egy nem túl meggyőző mosolyt.

- Tudom, hogy hiányzik neked Elena… Nekem is.

- Még mindig azon az állásponton vagyok, hogy bárhol nagyobb biztonságban van, mintha az utazóknál lenne, de akkor sem tudok megbízni Silasben, és szeretném minél előbb visszahozni őt…

- Ezért senki sem hibáztathat. Silas már elég sok gondot okozott nekünk… Félek, hogy készül valamire… - Damon nem felelt, csak csendesen bólintott. – Nekem már tényleg mennem kell. Jó éjt Damon, holnap találkozunk. – búcsúzott Bonnie, majd Damon becsukta mögötte az ajtót, és egy zuhany után ő is fáradtan dőlt be az ágyába.

Korhatár: 12
Szemszög: külső
Figyelmeztetés: -

Kethrine Pierce fekete Porscheja behajtott egy városszéli birtok hatalmas, díszes kovácsoltvas kapuján, és lassan kanyargott fel a kisebb kastély felé. Kerekei alatt zizegtek az apró fehér kavicsok. Reggel fél hét volt, s bár hozzá híven tökéletes volt a haja, a sminkje, mégis látszott rajta, mennyire fáradt.

- Áh, csakhogy megérkeztél! – lépett ki egy férfi tárt karokkal a villából. – Rémesen festesz, drágám. – mondta megjátszott nyálassággal.

- Ne hergelj! – vetette oda neki ingerülten, ahogy elhaladt mellette, és belépett az előtérbe. – Hol van?

- Mi hol van? – a férfi arcán pimasz vigyor jelent meg.

- Te is tudod. A legifjabb Petrova-hasonmás. – Kethrine hangja fáradt volt és ingerült, de mégis szokásosan gúnyos, ahogy Elenára gondolt.

- Fent van az emeleten. Alszik. Ez nyilván rád is rád férne. – kuncogott a férfi.

Kethrine magában füstölgött, arra is fáradt volt, hogy felhúzza magát és felkenje a falra a férfit, bár tudta kettejük közül ő lenne az, aki a rövidebbet húzná.

- Italt? – kérdezte a férfi tettetett kedvességgel.

- Ugyan, hagyjuk már! Csak azért vagyok itt, mert ha magamtól nem jövök, akkor rákényszerítesz. – forgatta szemeit a nő. – Szóval ugorjuk át azt a részt, amikor eljátsszuk, hogy kedveljük egymást, és térjünk egyből a lényegre.

- Mit tartasz lényegesnek?

- Miért is vagyok itt?

- Már mondtam. Romlik a memóriád, kezdesz korosodni. Bár ez egy lassan hat-hétszáz éves nőnél nem szégyen Kethrine. Egész jól tartod magad. – szemtelenkedett, és láthatóan élvezte, hogy bosszanthatja a vámpírt.

- Én kétezer évesen nem beszélnék… - morogta alig hallhatóan, de a férfi ügyet sem vetett rá.

A férfi megfogott egy nagy utazó táskát és az ajtó felé vette az irányt.

- És most mégis hova mész? – csattant fel Ket.

- Mystic Fallsba.

- Egyedül hagysz Vele?!

- Elenával? Igen. – vigyorgott. – És nem mehetsz el. Tudod, hogy a hatalmam vámpírokra is kiterjed. – kacsintott.

Kethrine nagyot sóhajtott. Nem volt hozzászokva, hogy mások diktálják neki a játékszabályokat, de kénytelen volt elfogadni, ha nem akarta végleg holtan végezni.

- És miért mész vissza?

- Elhagytam a gyűrűmet. – kuncogott, amíg az udvaron várta, hogy az egyik szolgálója kihozza Ferrariját. – Na meg azok a szerencsétlenek nem lennének képesek legyőzni az utazókat akkor sem, ha velük van nem kevés vámpír, vérfarkas, hibrid, maguk az ősök, Damon Salvatore… Á, gyűlik a banda, csak nem tudják, hogy mit csinálnak rosszul.

- És ezt te nyilván tudod. – forgatta a szemét Kethrine.

- Igen. – vágta rá. – Kihagynak a buliból. – nevetett, majd beült autójába. – Minden jót Kethrine, majd telefonálok. – intett, és már ki is hajtott.

Kethrine megfordult és szemügye vette a jókora fehér épületet. Az ablakokat aprólékosan megmunkált keretek díszítették. Csillogtak a reggeli nap fényében. Minden ablak mögött egy-egy sötétvörös függöny állt a napsugarak útjába, és nem eresztette be őket. A színük a vérre emlékeztette a vámpírt. Már nem is tudja mikor ivott utoljára tegnap, és ez látszott rajta. A maga megszokott tempójában és öntelt, mégis finom mozgásával lépdelt a konyhába a hűtőhöz, remélve „vendéglátója” nem feledkezett meg róluk. „Ha mégis, a kertész bánja.” – gondolta, miközben arcára felkúszott az az ördögien tündöklő mosoly, ami mindenkinek az eszébe jutott Kethrineről.

Elégedett mosoly terült el rajta, amikor látta, hogy a konyhában három nagy hűtő is áll, és ebből kettő csordultig van vérrel. A két kórházi véres tasakokkal megtöltött hűtőn egy-egy tapadós cetli volt, rajta a házigazda elegáns kézírásával. Az egyik hűtő cetlijén az állt, „Elena”, a másikon „Kethrine”. „Milyen gyerekes!” – forgatta a szemeit Ket, de végül is kivett egy tasakot, ledőlt a kanapéra és lassan megiszogatta.

Az idő már negyed nyolc körül járt, amikor valaki csengetett. Kethrine körbenézett, várta mikor rohan valaki kinyitni az ajtót a szolgáló bizottságból. De nem ment senki, a csengetések pedig egyre türelmetlenebbek lettek.

- Jól van, jól van. – lépkedett az ajtóhoz, és kinyitotta.

- Ha iderendelsz, legalább annyival tisztelj meg, hogy kinyitod az ajtót.

- Neked is szép reggelt, Lucy! – Kethrine becsukta a boszorkány mögött az ajtót amint az belépett.

- Hűha! Szóval most itt tengeted „nyomorúságos” napjaidat? – nézett körbe elismerően, hangja ironikus volt.

- Jah, de én ennek nem éppen örülök.

- Te sosem tudsz örülni semminek.

- Térjünk a lényegre, nem szeretnék most túl sokat pletyizni… - forgatta a szemét Ket.

- Nos, mivel az éjszaka közepén lehetetlen lapis lazurival ellátott gyűrűt találni, ezért be kell érned egy karkötővel. – Lucy a vámpír kezébe nyomta az ékszert.

- Ez is megteszi. Köszönöm.

- Na jó, én is tudom, te is tudod: sokkal jössz te nekem. – kacsintott pimaszul Lucy. – De ezért nem.

- Nem maradsz még egy keveset? – kérdezte Ket, mikor a boszorkány az ajtó felé vette az irányt.

- Kösz, de nem. Estére vissza kell érnem, az unokahúgomnak hangverseny koncertje lesz fuvolából, én is hivatalos vagyok a vendégségre.

- Rendben. – Kethrine kinyitotta az ajtót és kiengedte Lucyt.

A boszorkány bepattant régi ütött-kopott Opeljébe és elhajtott. Kethrine egy ördögi fél mosollyal az arcán vizsgálta a karkötőt, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve pillanatok alatt, hangtalanul Elena szobájában termett. Az alvó lány a hátán feküdt, bal keze valamennyire lelógott az ágyról. Kethrine óvatosan rátette Elena csuklójára a karkötőt, a lány észre sem vette. Aztán ugyan azzal a gonosz mosollyal csinos arcán, közelebb lépett az ablakhoz, és megragadta a két sötétítő függönyt.

- Ébresztő, hasadra süt a nap! – kiáltotta, és széthúzta a függönyöket.

Elena azonnal kipattant az ágyból, visítva rohant egy árnyékosabbnak tűnő helyre, miközben úgy remegett, mint a nyárfalevél. Mikor látta, hogy Kethrine a másik ablak felé igyekszik, felsikoltott.

- Ne!

- Ó, nyughass már, ha meg akarnálak ölni, nem így csinálnám. – forgatta a szemeit, de kétségkívül élvezte a helyzetet.

Elena önmagában belátta, hogy Ketnek igaza van, úgyhogy veszteg maradt, de amint elhúzódtak a függönyök, még erősebben bújt a sarokba. Kethrine a látványtól felnevetett. „Régen szórakoztam már ilyen jól.” – gondolta. Mikor Elena észrevette, hogy nem történik semmi a naptól, felállt és pár lépést tett hasonmása felé.

- Te idegesítő, önző, kiszámíthatatlan, szívtelen, utálatos ribanc! – rivallt rá.

- Ó, milyen kedves, ezt bóknak veszem. – Kethrine elővette saját öntelt mosolyát és az ajtó felé sétált. – Ruhák a széken, a karkötőt később is ráérsz megköszönni. – azzal becsukta maga mögött az ajtót.

Elena hallotta magas sarkújának elhaló hangját, ahogy végigkopogott a folyosó vékony szőnyeggel borított márvány kövezetén. Tekintete az ágytól nem messze lévő székre, és az azon összehajtva letett ruhákra siklott. A szobában két szekrény között volt még egy ajtó, feltételezte, hogy az lehet a fürdőszoba, így benyitott. Valóban az volt, és megkönnyebbülten lépett be a cuccaival.

Fél órával később tisztán és frissen lépett ki a fürdőszoba ajtaján. Amint elhagyta szobáját és a folyosóra tévedt, elgondolkodott rajta, hogy merre is lehet Kethrine. Azt sem tudta, hogy örüljön-e annak, hogy itt van, vagy ne. Végighaladt a folyosón a lépcsőig és lement a földszintre, Az egyik irányból csörömpölést hallott, ezért arra fordult és folytatta útját a konyha felé. Mikor belépett, Kethrinet látta meg háttal a konyhabútornak támaszkodva, kávét szürcsölgetve. Nem is tudta mit mondjon, így néhány pillanatig kínos csönd volt közöttük, de végül Kethrine kimentette magukat.

- Kávét, whiskyt, bort, vért? – hangja most valahogy másmilyen volt.

Még mindig „Kethrines” volt, de most valahogy nem volt benne semmi gúny, irónia, szarkazmus. Elena nem tudta mit jelent ez pontosan, de eléggé sajgott a feje, így úgy döntött az a legjobb, ha kimondja, amit gondol, a kérdéseit meg később is ráér feltennie a másik vámpírnak.

- Nem lehetne mindet keverni? – nyöszörgött picit.

Ket felvonta a szemöldökeit és elnevette magát.

- Vagy inkább mindent szép sorjában. – mosolygott.

Ez sehogy sem volt megszokott tőle. Tényleg olyan volt, mintha nem is Kethrine lenne. Nem a hangja volt más, hanem a stílusa… Elenát ez aggasztotta, de annyira nem értett semmit, hogy úgy gondolta, ez a legkisebb gondja. Vagy a legnagyobb? Még ő maga sem tudta.

Ezalatt, amíg így gondolataiba süllyedt, Kethrine kinyitotta az egyik hűtőt és egy tasak vért bontott, majd a tartalmával megtöltött egy poharat és Elena felé kínálta. A lány a gesztus láttán egyre jobban kezdett összezavarodni.

- Na jó, ülj le. Teljes káosz van a fejedben, rendet kell rakni. – mondta Kethrine és ő is leült egy székre az asztal mellett.

Elena eleinte furcsán nézett rá, de azért leült vele szemben. Kethrine közelebb hajolt.

- A naptól nem kell tartanod, mint mondtam, a karkötő megvéd. – Elena bólintott és belekortyolt poharába. – Bostonban vagyunk. – Elena ekkor nyelte félre a vért, és köhögve próbálta kipréselni a szavakat a száján.

- Mit keresek Bostonban? Mit keresünk MI Bostonban?

- Nyugalom. – dőlt hátra Ket, látványosan élvezve előnyét az információkból. – Mire emlékszel a tegnapról?

- Hogy valaki betört a nyaralóba és kocsiba rakott. Többre nem. Nem tudom, hogy kerültem ide. – próbált gondolataiba mélyedni, de nem villant fel semmi. – Te hoztál ide?

- Nem, én csak a bébiszitter vagyok.

- Tessék?

- Én vi-gyá-zok rád! – szótagolta Ket, mintha csak egy értelmi fogyatékossal beszélne.

- Én ezt nem értem.

- Tudom, de idővel mindent megértesz. – azzal Kethrine eltűnt és magára hagyta.

„Hát ez szuper… Össze vagyok zárva az én drága hasonmásommal, aki egyébként nagyon furcsán viselkedik. Ez egyre bizarrabb. Mit keresek én Bostonban? És hogy kerülök ide? Hogy kerül ide Kethrine?” – gondolkodott, de gondolatait megzavarta az iszonyatos fejfájása, és újabb rosszulléte. Úgy érezte ki kell mennie a kertbe egy kis friss levegőt szívni.

Amint egy hátsó ajtón kilépett, keresett egy padot a rendesen megnyírt sövények mellett, és leült. Mély lélegzetekkel szippantotta magába a friss rózsák illatát, és az üde nyári reggel harmatos levegőjét.

A helyzet viszont nem lett sokkal jobb. Nem tudta honnan, de folyamatosan érezte Kethrine szemeit saját magán. Körbetekintett, de sem az ablakokban, sem a kertben nem volt senki, aki figyelhetné. „Biztosan csak képzelődöm. Ezt is nyilván a rosszullétek okozzák.” – gondolta magában.

Valahol, a közelben halkan csobogott egy kis szökőkutacska. A madarak boldogan trilláztak és a fák lombjai közt vidáman járt a szél, megtáncoltatva a faleveleket. Ezek voltak az utolsó hangok, amiket Elena hallott, mielőtt elaludt volna a padon. Arcát melegítették a nap sugarai, a lágy szellő simogatta és játszott tincseivel.

Talán egy órácskát aludhatott, mikor arra lett figyelmes, hogy valaki arrébb teszi a lábát a padon és leül mellé. Ő még továbbra is feküdt, szemeit lehunyta. Érezte Kethrine ismerős parfümjének illatát és hallotta a másik vámpír szívének dobbanását.

- Mit akarsz itt? – kérdezte nem túl kedvesen.

- Ez a hála, amiért jószívű vagyok veled és még napfény-karkötőt is szereztem neked? Megjegyeztem Gilbert. – hangjában tettetett sértődöttség jelent meg.

- Csak tudod aggaszt, hogy ha valamit Kethrine Pierce megtesz, akkor Kethrine Pierce cserébe is elvár valamit, de nem tudom, hogy mire készülsz. Azt sem tudom miért vagyok itt én, vagy te miért vagy itt. De nem is tudok ezzel foglalkozni…

- Rossz passzban vagy. Látom hat a Petrova átkok egyik legrosszabbja. Ami mondjuk valahol jó is. – Elena felült a padon, és Kethrine szemeibe nézett.

Már sokszor látta hasonmását, de mégis mindig megdöbbentette mennyire egyformák – a hajviseletüket leszámítva…

- Miről beszélsz? – kérdezte, bár sejtette, hogy ennek van köze ahhoz, amit Bonnie közölt vele, két héttel ezelőtt.

- Hát nem tudsz róla? – kérdezte már kicsit szokásosabb stílusában. – Az összes emberi hasonmásunk meghalt, az egyensúly felborult. A Petrova vérvonal nálad befejeződik. – mondta, miközben felállt és a villa felé vette az irányt. – Vagy legalábbis úgy tűnt… - tette hozzá sejtelmes hangon.

Elena mindig megborzongott ettől a hangtól. Utálta, mert tudta, hogy ez azt jelenti, Kethrine tud valamit, amit ő nem. És azért is utálta, mert nem tudta mire számítson. Ő is felpattant a padról és Ket után sietett.

- Várj, hogy érted azt, hogy „úgy tűnt”? – Kethrine hirtelen megállt és szembefordult Elenával, amitől majdnem összeütköztek.

Kethrine megfogta Elena bal kezét és feljebb emelte.

- Csinos gyűrű. Kár, hogy elindította az átkot. – hangában tettetett sajnálat és szomorúság volt. – Mert gondolom történt még „más” is a leánykérés után… De egyébként gratulálok. – most megint sejtelmesen és ördögien mosolygott, egyre jobban összezavarva vele Elenát. – Melyik lett végül? – Elena kikapta kezét Kethrine tenyeréből és szinte szikrákat szórt szemeivel. – Stefan? – kis hatásszünet – Damon? – Elena nem válaszolt, továbbra is állta Kethrine tekintetét. – Nem kell így felkapni a vizet. Végül is örülök, hogy Damon dolgai is jól alakultak egyszer az életben és van valaki, aki szereti... A halott anyján kívül. – kuncogott, mire már Elena nem bírta tovább.

- Nincs jogod így beszélni róla, miután tönkretetted az élete nagy részét! Mégis mit képzelsz? Azt gondolod magadról, hogy te vagy Kethrine Pierce, aki már hétszáz éve testvérpárokat bolondít meg, kezdve Elijahval és Klausszal, folytatva Stefannal és Damonnel, hogy utána összetörd a szívüket. Amerre jársz halottak és felfordulás jelzi utadat, mindig menekülsz valaki elől. Ezért adtam be neked az ellenszert. Megérdemelted volna, hogy ember legyél. Meg is haltál, de mit keresel még mindig itt? – feltette azt a kérdést, ami eddig a legjobban aggasztotta.

- Nem csak neked van erős boszorkányod. – vont vállat és újra elindult a villa felé. – Egyébként nem kell így felkapnod a vizet. Árt a szépségednek. – kuncogott. – Meg a te állapotodban nem egészséges.

Elena próbálta értelmezni és felfogni az előbb hallottakat. „Erős boszorkány; a te állapotodban; egészség; Damon gyűrűje; átok… Egy vámpír mindig egészséges… Amennyire…” – gondolkodott, de már tényleg nem értett semmit. Kethrine elérte, amit akart: tényleg összezavarta.

- Mi az, hogy az én állapotomban? – csattant fel Elena.

Kethrine is elveszítette valamennyire a türelmét, de nem állt szándékában bántani Elenát. Igaz, nem éppen gyengéden, de megragadta a lány karját és az egyik hatalmas ablak elé húzta a villa oldalánál.

Ez az ablak is ragyogóan tiszta volt, akár a többi. Nem volt rajta sehol egy karcolás, kopás vagy kosz, de hullámos sem volt, amitől esetleg törhette a fényt. Teljesen feszített tükrű volt, mindent valóságosan mutatott.

- Mit látsz? – kérdezte Kethrine visszafogva az indulatát.

- Magamat! – csattant fel Elena, ahogy szemben állt az ablakkal.

- Akkor nézd így! – úgy fordította a lányt, hogy Elena bal oldala felől legyen az ablak.

Elena nem válaszolt semmit, csak a tükörképét vizsgálgatta. Eleinte nem vett észre semmit, csak Damon gyűrűjét a bal kezén, ami ragyogott a napfénytől.

- Nézd meg jobban! – mondta Kethrine, mert tudta, hogy Elena nem vette még észre, amit észre kellene vennie.

Mikor azonban tekintete lejjebb siklott a tükörképén, alig hitt a szemének és az elméjének. Nem tudta jól látta-e amit látott. A felismerés teljesen letaglózta. Egy könnycsepp gördült végig arcán és lepottyant a földre, ahogy ránézett a normálisnál alig észrevehetően gömbölydedebb pocakjára, és bal kezét rátette.

- Damon… - lehelte halk, sírástól remegő hangon.

Ez volt az utolsó szava, mielőtt elájult volna. Kethrine amint észrevette Elena összeesését, gyorsaságával a lány alá kapott és felemelte. Nagyot sóhajtott, nem volt ínyére cipelni, de mégis felvitte a szobájába. Betakargatta, majd kiosont a szobából és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Csak egy kis résnyire hagyta nyitva.

Amint elindult a folyosón, telefonja megcsörrent. A villa tulajdonosa hívta.

- Na mi a helyzet veletek, éltek még vagy szétszedtétek egymást? – hangja szemtelen volt.

- Nincsen jó hangulatom, szóval, ha csak azért hívtál, hogy még most is bosszants, akkor nem kell tovább zargatnod.

- Mi történt? – a férfi hangja komolyra váltott.

- Most tudta meg… Elég rosszul érintette. Beájult, de jobban lesz.

- Azért vagy vele, hogy vigyázz rá, ne feledd. Tudom, nem vagytok egymás szíve csücskei, de próbálj meg neki nem ártani.

- Régebben képes lettem volna, de már most nem. Kicsit megsajnáltam… - vallotta be őszintén Ket.

- Ó, nocsak, Kethrine Pierce szíve hétszáz év után megenyhül? Te tényleg nagyon öregszel. – nevetett.

- Fordulj fel! – azzal Kethrine lecsapta a telefont.

Ő sem tudta, hogy miért, de a mai naptól kezdve elkezdte érezni Elena iránt azt, amit eddig még soha: szeretetet és némi aggodalmat. „Biztos beteg leszek…” – hessegette a gondolatait, de tudta, hogy ez lehetetlen. Valahol, mélyen elért a tudatába az, amit nem akart elfogadni mióta ismerte és gyűlölte Elenát. Persze ez a gyűlölet idővel elmúlt és inkább lett irigység… De most már beengedte elméjébe a tudatot: Elena mégis csak az ő távoli leszármazottja, a már nyomon követhetetlenül sokadik ükunokája, és ha már megadatott, hogy ismerje, akkor mostantól próbál úgy viselkedni, mintha valami kapocs lenne közöttük. Persze ezt hangosan ki nem merné mondani, és nyíltan magának sem vallaná be soha, de egyre jobban érezte…

***

- Szia.

- Szia. – felelte Bonnie ugyan olyan barátságosan, mint ahogy az ágyán ülő Jeremy is üdvözölte az előbb. – Régóta itt vagy?

- Negyed órája. Talán.

- De neked nem Denverben kellene lenned? – kérdezte Bonnie némi csend után.

- Caroline felhívott. Elmondta mi történt veled tegnap. És Elenával…

- Elenával? Mi történt vele? – aggodalmas pillantással a szemében gyorsan felült az ágyán, de Jeremy gyengéden visszafektette.

- Nyugi, majd mindent elmondok, de most pihenj. – gyengéd puszit lehelt Bonnie homlokára, és már épp készült volna indulni, amikor a lány megfogta csuklóját és finoman, de határozottan visszahúzta.

- Most mondasz el mindent. – mélyen Jeremy szemeibe nézett, az időhatározót rendesen kiemelte.

A fiú nagyot sóhajtott és visszaült az ágyra. Megfogta Bonnie kezét és simogatni kezdte.

- Az a helyzet, hogy tegnap, amikor Caroline és Matt elmentek a tóparti házba, hogy holmikat vigyenek Elenának, nem találták ott.

- Tessék? – pattant fel Bonnie, de Jeremy újra gyengéden visszanyomta az ágyra.

- Valaki betört és elrabolta.

- Te jó ég! – Bonnie nem tudta mit mondjon, nagyon megrémisztette és meglepte a hír. – És Damon? Mi van vele? – kérdezte aggodalmasan, mikor már végre valamit ki tudott nyögni.

- Kiakadt… Meg akarja keresni Elenát, de Elijah és Klaus nem hagyják neki. Kol holnap hazajön Rebekahval és elkezdik megbeszélni a tervet. Már alig van egy hetünk, mire ide érnek az utazók.

- Tehát akkor nem ők vitték el Elenát?

- Nem, valaki más tette…

- De mégis ki?

- Caroline és Matt találtak egy gyűrűt, de nem láttam és senki nem mond semmit, hogy kié lehet, viszont az biztos, hogy ő vitte el Elenát. Viszont azon a nyomon nem lehet elindulni, ezért sem engedik az ősiek, hogy Damon elinduljon. Kockázatos, kifuthatnak az időből… Már próbálkoztak boszorkánnyal is, de a kereső varázslat nem jött be. Valami védő bűbáj van a házon. Elijah és Klaus azt mondják, ráállítanak néhány embert, hogy keressék meg, miután Stefan kiszabadult, de azzal Damon is egyetértett, hogy Elena bárhol máshol nagyobb biztonságban van az utazók elől, mint itthon.

- Ez őrület. – hitetlenkedett Bonnie.

- De veled mi történt tegnap? Care azt mondta elég rémisztő volt a helyzet.

- Nem tudom… Arra emlékszem, hogy Elijahval elmentünk a boszorkányok szellemeihez, hogy megkérdezzük tőlük, hol akarják az utazók feláldozni Stefant. Aztán beszéltek hozzám, és csak arra emlékszem, hogy összeestem…

- Care azt mondta ordítoztál valamit, hogy „nem hagyod” meg hogy „elég erős vagy”. Ezekre sem emlékszel?

- Nem. – felelte Bonnie, de Jeremy leszűrte róla, hogy valamit nem mond el.

- Egészen biztos.

- Jeremy, semmire nem emlékszem, ami a tegnapi „transz” alatt történt.

- És azt megmondták, hogy hol van az oltáruk? – terelte másra a szót Jeremy, mivel látta, hogy Bonnie nem szívesen beszél róla.

- Igen, valami rémlik… - Bonnie erősen elgondolkodott. – Azok a helyek, amikre Elijahval gondoltunk, egyik sem jó. – kezdte egy kis csend után. – Valami raktárépületet emlegettek a városban, hogy az ráépült arra a helyre, ahol az átkot megkötötték… A Grill mögött van…

- Rendben, pihenj csak, mi majd megkeressük. – Jeremy megsimogatta Bonnie arcát, mire a lány lehunyta szemeit és elaludt.

A fiú elhagyta a szobát és lement a nappaliba, ahol Damon már várta. Elindultak, hogy az említett raktárépületet szemügyre vegyék, de nem találtak semmit.

Damon visszavitte Jeremyt Bonniékhoz, és ő is hazafelé indult. Már besötétedett, mire hazaért. „Eltelt még egy nap… Egyre közelebb vannak…” – gondolkodott. Mikor belépett a Salvatore-ház ajtaján megérezte valaki más jelenlétét is.

- Nem vagyunk túl jóban és nincs kedvem beszélgetni, szóval felettébb örülnék, ha elhagynád a házam. – közeledett a társalgó felé. – Vedd le a lábad az asztalról! Egy cseppnyi jó modort sem tanultál több mint ezer év alatt? – kérdezte gúnyosan, de mégis komolyan.

- Nem is örülsz nekem? – kérdezte az ismerős női hang tettetett sértődöttséggel.

- Eltaláltad.

- Nos, visszamehetek Párizsba, ha szeretnéd. De akkor eggyel kevesebben lesztek a problémátok megoldásához. – vont vállat közömbösen.

- Nem érdekelnek a fenyegetéseid.

- Már megint minden Elenáról szól. De mi van velem? Tőlem mindenki elfordul.

- Talán azért, mert te vagy az egyetlen ősi ribanc. – vigyorgott gúnyosan Damon, de mosolya gyorsan el is tűnt.

- Nem is vártam többet. – nevetett.

- Rebekah, kérlek, menj szépen vissza a bátyáid villájába mielőtt véletlenül fel vélek fedezni egy fehértölgy karót. Nem ittam még eleget ahhoz, hogy el tudjalak viselni.

- Nos, előttünk az éjszaka, pia meg van bőven!

- Jegyben járok, kösz. – Damon látta, hogy nem sokra megy, s azt gondolta, ha nem foglalkozik Rebekahval, akkor végre eltűnik, így a lépcső felé indult.

- Én csak beszélgetni akarok.

- Mégis miről?

- A vak is látja, hogy milyen rossz állapotban vagy. Nincsen senki akinek elmondhatnád a gondjaidat, szóval akár rajtam is kitölthetnéd és utána könnyebb lesz.

Damon kifejezéstelen, inkább fáradt arccal nézte az őst.

- Jót akarsz nekem… Ez gyanús…

- Nem fog sikerülni a terv, ha rossz kedvedben nem fogsz figyelni és elszúrod a munka rád eső részét, és minket is veszélybe sodorsz.

- Az egyetlen dolog, amire szükségem van, az az ágyam. NÉLKÜLED! – Damon egy szót sem szólt többet, csak felvonult a szobájába és magára zárta az ajtót.

Hallotta az ajtó csukódását, azt gondolta Rebekah elment. Ledőlt az ágyára és a mennyezetet bámulta. Kezét Elena párnájára tette és simogatta. Kimondhatatlanul hiányzott neki, és nagyon aggódott miatta. Egész nap azzal emésztette magát, hogy mindez miatta történt meg. „Nem lett volna szabad otthagynom… Én barom!” – mérgelődött magában.

Már körülbelül hajnali negyed egy lehetett, amikor pattant a zár Damon szobájának ajtajában és kilépett rajta. A terve az volt, hogy meglóg az éjszakában és Elena után megy. Gondolatai nem hagyták nyugodni, figyelme a külvilág felé tompult, egyedül Elena volt számára a fontos.

- Hova, hova? – csendült fel egy ismerős hang, és Damon megállt.

„Lehetséges ez? Nem, biztosan nem, hiszen ő halott… Az én karjaimban halt meg…” – gondolta. Nem hitt a fülének. Lassan megfordult, és ha nem lett volna vámpír, akkor egészen biztos, hogy elájult volna.

- Ric?