Átkozott áldás 6. rész - Felismerés

Korhatár: 12
Szemszög: külső
Figyelmeztetés: -

Kethrine Pierce fekete Porscheja behajtott egy városszéli birtok hatalmas, díszes kovácsoltvas kapuján, és lassan kanyargott fel a kisebb kastély felé. Kerekei alatt zizegtek az apró fehér kavicsok. Reggel fél hét volt, s bár hozzá híven tökéletes volt a haja, a sminkje, mégis látszott rajta, mennyire fáradt.

- Áh, csakhogy megérkeztél! – lépett ki egy férfi tárt karokkal a villából. – Rémesen festesz, drágám. – mondta megjátszott nyálassággal.

- Ne hergelj! – vetette oda neki ingerülten, ahogy elhaladt mellette, és belépett az előtérbe. – Hol van?

- Mi hol van? – a férfi arcán pimasz vigyor jelent meg.

- Te is tudod. A legifjabb Petrova-hasonmás. – Kethrine hangja fáradt volt és ingerült, de mégis szokásosan gúnyos, ahogy Elenára gondolt.

- Fent van az emeleten. Alszik. Ez nyilván rád is rád férne. – kuncogott a férfi.

Kethrine magában füstölgött, arra is fáradt volt, hogy felhúzza magát és felkenje a falra a férfit, bár tudta kettejük közül ő lenne az, aki a rövidebbet húzná.

- Italt? – kérdezte a férfi tettetett kedvességgel.

- Ugyan, hagyjuk már! Csak azért vagyok itt, mert ha magamtól nem jövök, akkor rákényszerítesz. – forgatta szemeit a nő. – Szóval ugorjuk át azt a részt, amikor eljátsszuk, hogy kedveljük egymást, és térjünk egyből a lényegre.

- Mit tartasz lényegesnek?

- Miért is vagyok itt?

- Már mondtam. Romlik a memóriád, kezdesz korosodni. Bár ez egy lassan hat-hétszáz éves nőnél nem szégyen Kethrine. Egész jól tartod magad. – szemtelenkedett, és láthatóan élvezte, hogy bosszanthatja a vámpírt.

- Én kétezer évesen nem beszélnék… - morogta alig hallhatóan, de a férfi ügyet sem vetett rá.

A férfi megfogott egy nagy utazó táskát és az ajtó felé vette az irányt.

- És most mégis hova mész? – csattant fel Ket.

- Mystic Fallsba.

- Egyedül hagysz Vele?!

- Elenával? Igen. – vigyorgott. – És nem mehetsz el. Tudod, hogy a hatalmam vámpírokra is kiterjed. – kacsintott.

Kethrine nagyot sóhajtott. Nem volt hozzászokva, hogy mások diktálják neki a játékszabályokat, de kénytelen volt elfogadni, ha nem akarta végleg holtan végezni.

- És miért mész vissza?

- Elhagytam a gyűrűmet. – kuncogott, amíg az udvaron várta, hogy az egyik szolgálója kihozza Ferrariját. – Na meg azok a szerencsétlenek nem lennének képesek legyőzni az utazókat akkor sem, ha velük van nem kevés vámpír, vérfarkas, hibrid, maguk az ősök, Damon Salvatore… Á, gyűlik a banda, csak nem tudják, hogy mit csinálnak rosszul.

- És ezt te nyilván tudod. – forgatta a szemét Kethrine.

- Igen. – vágta rá. – Kihagynak a buliból. – nevetett, majd beült autójába. – Minden jót Kethrine, majd telefonálok. – intett, és már ki is hajtott.

Kethrine megfordult és szemügye vette a jókora fehér épületet. Az ablakokat aprólékosan megmunkált keretek díszítették. Csillogtak a reggeli nap fényében. Minden ablak mögött egy-egy sötétvörös függöny állt a napsugarak útjába, és nem eresztette be őket. A színük a vérre emlékeztette a vámpírt. Már nem is tudja mikor ivott utoljára tegnap, és ez látszott rajta. A maga megszokott tempójában és öntelt, mégis finom mozgásával lépdelt a konyhába a hűtőhöz, remélve „vendéglátója” nem feledkezett meg róluk. „Ha mégis, a kertész bánja.” – gondolta, miközben arcára felkúszott az az ördögien tündöklő mosoly, ami mindenkinek az eszébe jutott Kethrineről.

Elégedett mosoly terült el rajta, amikor látta, hogy a konyhában három nagy hűtő is áll, és ebből kettő csordultig van vérrel. A két kórházi véres tasakokkal megtöltött hűtőn egy-egy tapadós cetli volt, rajta a házigazda elegáns kézírásával. Az egyik hűtő cetlijén az állt, „Elena”, a másikon „Kethrine”. „Milyen gyerekes!” – forgatta a szemeit Ket, de végül is kivett egy tasakot, ledőlt a kanapéra és lassan megiszogatta.

Az idő már negyed nyolc körül járt, amikor valaki csengetett. Kethrine körbenézett, várta mikor rohan valaki kinyitni az ajtót a szolgáló bizottságból. De nem ment senki, a csengetések pedig egyre türelmetlenebbek lettek.

- Jól van, jól van. – lépkedett az ajtóhoz, és kinyitotta.

- Ha iderendelsz, legalább annyival tisztelj meg, hogy kinyitod az ajtót.

- Neked is szép reggelt, Lucy! – Kethrine becsukta a boszorkány mögött az ajtót amint az belépett.

- Hűha! Szóval most itt tengeted „nyomorúságos” napjaidat? – nézett körbe elismerően, hangja ironikus volt.

- Jah, de én ennek nem éppen örülök.

- Te sosem tudsz örülni semminek.

- Térjünk a lényegre, nem szeretnék most túl sokat pletyizni… - forgatta a szemét Ket.

- Nos, mivel az éjszaka közepén lehetetlen lapis lazurival ellátott gyűrűt találni, ezért be kell érned egy karkötővel. – Lucy a vámpír kezébe nyomta az ékszert.

- Ez is megteszi. Köszönöm.

- Na jó, én is tudom, te is tudod: sokkal jössz te nekem. – kacsintott pimaszul Lucy. – De ezért nem.

- Nem maradsz még egy keveset? – kérdezte Ket, mikor a boszorkány az ajtó felé vette az irányt.

- Kösz, de nem. Estére vissza kell érnem, az unokahúgomnak hangverseny koncertje lesz fuvolából, én is hivatalos vagyok a vendégségre.

- Rendben. – Kethrine kinyitotta az ajtót és kiengedte Lucyt.

A boszorkány bepattant régi ütött-kopott Opeljébe és elhajtott. Kethrine egy ördögi fél mosollyal az arcán vizsgálta a karkötőt, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve pillanatok alatt, hangtalanul Elena szobájában termett. Az alvó lány a hátán feküdt, bal keze valamennyire lelógott az ágyról. Kethrine óvatosan rátette Elena csuklójára a karkötőt, a lány észre sem vette. Aztán ugyan azzal a gonosz mosollyal csinos arcán, közelebb lépett az ablakhoz, és megragadta a két sötétítő függönyt.

- Ébresztő, hasadra süt a nap! – kiáltotta, és széthúzta a függönyöket.

Elena azonnal kipattant az ágyból, visítva rohant egy árnyékosabbnak tűnő helyre, miközben úgy remegett, mint a nyárfalevél. Mikor látta, hogy Kethrine a másik ablak felé igyekszik, felsikoltott.

- Ne!

- Ó, nyughass már, ha meg akarnálak ölni, nem így csinálnám. – forgatta a szemeit, de kétségkívül élvezte a helyzetet.

Elena önmagában belátta, hogy Ketnek igaza van, úgyhogy veszteg maradt, de amint elhúzódtak a függönyök, még erősebben bújt a sarokba. Kethrine a látványtól felnevetett. „Régen szórakoztam már ilyen jól.” – gondolta. Mikor Elena észrevette, hogy nem történik semmi a naptól, felállt és pár lépést tett hasonmása felé.

- Te idegesítő, önző, kiszámíthatatlan, szívtelen, utálatos ribanc! – rivallt rá.

- Ó, milyen kedves, ezt bóknak veszem. – Kethrine elővette saját öntelt mosolyát és az ajtó felé sétált. – Ruhák a széken, a karkötőt később is ráérsz megköszönni. – azzal becsukta maga mögött az ajtót.

Elena hallotta magas sarkújának elhaló hangját, ahogy végigkopogott a folyosó vékony szőnyeggel borított márvány kövezetén. Tekintete az ágytól nem messze lévő székre, és az azon összehajtva letett ruhákra siklott. A szobában két szekrény között volt még egy ajtó, feltételezte, hogy az lehet a fürdőszoba, így benyitott. Valóban az volt, és megkönnyebbülten lépett be a cuccaival.

Fél órával később tisztán és frissen lépett ki a fürdőszoba ajtaján. Amint elhagyta szobáját és a folyosóra tévedt, elgondolkodott rajta, hogy merre is lehet Kethrine. Azt sem tudta, hogy örüljön-e annak, hogy itt van, vagy ne. Végighaladt a folyosón a lépcsőig és lement a földszintre, Az egyik irányból csörömpölést hallott, ezért arra fordult és folytatta útját a konyha felé. Mikor belépett, Kethrinet látta meg háttal a konyhabútornak támaszkodva, kávét szürcsölgetve. Nem is tudta mit mondjon, így néhány pillanatig kínos csönd volt közöttük, de végül Kethrine kimentette magukat.

- Kávét, whiskyt, bort, vért? – hangja most valahogy másmilyen volt.

Még mindig „Kethrines” volt, de most valahogy nem volt benne semmi gúny, irónia, szarkazmus. Elena nem tudta mit jelent ez pontosan, de eléggé sajgott a feje, így úgy döntött az a legjobb, ha kimondja, amit gondol, a kérdéseit meg később is ráér feltennie a másik vámpírnak.

- Nem lehetne mindet keverni? – nyöszörgött picit.

Ket felvonta a szemöldökeit és elnevette magát.

- Vagy inkább mindent szép sorjában. – mosolygott.

Ez sehogy sem volt megszokott tőle. Tényleg olyan volt, mintha nem is Kethrine lenne. Nem a hangja volt más, hanem a stílusa… Elenát ez aggasztotta, de annyira nem értett semmit, hogy úgy gondolta, ez a legkisebb gondja. Vagy a legnagyobb? Még ő maga sem tudta.

Ezalatt, amíg így gondolataiba süllyedt, Kethrine kinyitotta az egyik hűtőt és egy tasak vért bontott, majd a tartalmával megtöltött egy poharat és Elena felé kínálta. A lány a gesztus láttán egyre jobban kezdett összezavarodni.

- Na jó, ülj le. Teljes káosz van a fejedben, rendet kell rakni. – mondta Kethrine és ő is leült egy székre az asztal mellett.

Elena eleinte furcsán nézett rá, de azért leült vele szemben. Kethrine közelebb hajolt.

- A naptól nem kell tartanod, mint mondtam, a karkötő megvéd. – Elena bólintott és belekortyolt poharába. – Bostonban vagyunk. – Elena ekkor nyelte félre a vért, és köhögve próbálta kipréselni a szavakat a száján.

- Mit keresek Bostonban? Mit keresünk MI Bostonban?

- Nyugalom. – dőlt hátra Ket, látványosan élvezve előnyét az információkból. – Mire emlékszel a tegnapról?

- Hogy valaki betört a nyaralóba és kocsiba rakott. Többre nem. Nem tudom, hogy kerültem ide. – próbált gondolataiba mélyedni, de nem villant fel semmi. – Te hoztál ide?

- Nem, én csak a bébiszitter vagyok.

- Tessék?

- Én vi-gyá-zok rád! – szótagolta Ket, mintha csak egy értelmi fogyatékossal beszélne.

- Én ezt nem értem.

- Tudom, de idővel mindent megértesz. – azzal Kethrine eltűnt és magára hagyta.

„Hát ez szuper… Össze vagyok zárva az én drága hasonmásommal, aki egyébként nagyon furcsán viselkedik. Ez egyre bizarrabb. Mit keresek én Bostonban? És hogy kerülök ide? Hogy kerül ide Kethrine?” – gondolkodott, de gondolatait megzavarta az iszonyatos fejfájása, és újabb rosszulléte. Úgy érezte ki kell mennie a kertbe egy kis friss levegőt szívni.

Amint egy hátsó ajtón kilépett, keresett egy padot a rendesen megnyírt sövények mellett, és leült. Mély lélegzetekkel szippantotta magába a friss rózsák illatát, és az üde nyári reggel harmatos levegőjét.

A helyzet viszont nem lett sokkal jobb. Nem tudta honnan, de folyamatosan érezte Kethrine szemeit saját magán. Körbetekintett, de sem az ablakokban, sem a kertben nem volt senki, aki figyelhetné. „Biztosan csak képzelődöm. Ezt is nyilván a rosszullétek okozzák.” – gondolta magában.

Valahol, a közelben halkan csobogott egy kis szökőkutacska. A madarak boldogan trilláztak és a fák lombjai közt vidáman járt a szél, megtáncoltatva a faleveleket. Ezek voltak az utolsó hangok, amiket Elena hallott, mielőtt elaludt volna a padon. Arcát melegítették a nap sugarai, a lágy szellő simogatta és játszott tincseivel.

Talán egy órácskát aludhatott, mikor arra lett figyelmes, hogy valaki arrébb teszi a lábát a padon és leül mellé. Ő még továbbra is feküdt, szemeit lehunyta. Érezte Kethrine ismerős parfümjének illatát és hallotta a másik vámpír szívének dobbanását.

- Mit akarsz itt? – kérdezte nem túl kedvesen.

- Ez a hála, amiért jószívű vagyok veled és még napfény-karkötőt is szereztem neked? Megjegyeztem Gilbert. – hangjában tettetett sértődöttség jelent meg.

- Csak tudod aggaszt, hogy ha valamit Kethrine Pierce megtesz, akkor Kethrine Pierce cserébe is elvár valamit, de nem tudom, hogy mire készülsz. Azt sem tudom miért vagyok itt én, vagy te miért vagy itt. De nem is tudok ezzel foglalkozni…

- Rossz passzban vagy. Látom hat a Petrova átkok egyik legrosszabbja. Ami mondjuk valahol jó is. – Elena felült a padon, és Kethrine szemeibe nézett.

Már sokszor látta hasonmását, de mégis mindig megdöbbentette mennyire egyformák – a hajviseletüket leszámítva…

- Miről beszélsz? – kérdezte, bár sejtette, hogy ennek van köze ahhoz, amit Bonnie közölt vele, két héttel ezelőtt.

- Hát nem tudsz róla? – kérdezte már kicsit szokásosabb stílusában. – Az összes emberi hasonmásunk meghalt, az egyensúly felborult. A Petrova vérvonal nálad befejeződik. – mondta, miközben felállt és a villa felé vette az irányt. – Vagy legalábbis úgy tűnt… - tette hozzá sejtelmes hangon.

Elena mindig megborzongott ettől a hangtól. Utálta, mert tudta, hogy ez azt jelenti, Kethrine tud valamit, amit ő nem. És azért is utálta, mert nem tudta mire számítson. Ő is felpattant a padról és Ket után sietett.

- Várj, hogy érted azt, hogy „úgy tűnt”? – Kethrine hirtelen megállt és szembefordult Elenával, amitől majdnem összeütköztek.

Kethrine megfogta Elena bal kezét és feljebb emelte.

- Csinos gyűrű. Kár, hogy elindította az átkot. – hangában tettetett sajnálat és szomorúság volt. – Mert gondolom történt még „más” is a leánykérés után… De egyébként gratulálok. – most megint sejtelmesen és ördögien mosolygott, egyre jobban összezavarva vele Elenát. – Melyik lett végül? – Elena kikapta kezét Kethrine tenyeréből és szinte szikrákat szórt szemeivel. – Stefan? – kis hatásszünet – Damon? – Elena nem válaszolt, továbbra is állta Kethrine tekintetét. – Nem kell így felkapni a vizet. Végül is örülök, hogy Damon dolgai is jól alakultak egyszer az életben és van valaki, aki szereti... A halott anyján kívül. – kuncogott, mire már Elena nem bírta tovább.

- Nincs jogod így beszélni róla, miután tönkretetted az élete nagy részét! Mégis mit képzelsz? Azt gondolod magadról, hogy te vagy Kethrine Pierce, aki már hétszáz éve testvérpárokat bolondít meg, kezdve Elijahval és Klausszal, folytatva Stefannal és Damonnel, hogy utána összetörd a szívüket. Amerre jársz halottak és felfordulás jelzi utadat, mindig menekülsz valaki elől. Ezért adtam be neked az ellenszert. Megérdemelted volna, hogy ember legyél. Meg is haltál, de mit keresel még mindig itt? – feltette azt a kérdést, ami eddig a legjobban aggasztotta.

- Nem csak neked van erős boszorkányod. – vont vállat és újra elindult a villa felé. – Egyébként nem kell így felkapnod a vizet. Árt a szépségednek. – kuncogott. – Meg a te állapotodban nem egészséges.

Elena próbálta értelmezni és felfogni az előbb hallottakat. „Erős boszorkány; a te állapotodban; egészség; Damon gyűrűje; átok… Egy vámpír mindig egészséges… Amennyire…” – gondolkodott, de már tényleg nem értett semmit. Kethrine elérte, amit akart: tényleg összezavarta.

- Mi az, hogy az én állapotomban? – csattant fel Elena.

Kethrine is elveszítette valamennyire a türelmét, de nem állt szándékában bántani Elenát. Igaz, nem éppen gyengéden, de megragadta a lány karját és az egyik hatalmas ablak elé húzta a villa oldalánál.

Ez az ablak is ragyogóan tiszta volt, akár a többi. Nem volt rajta sehol egy karcolás, kopás vagy kosz, de hullámos sem volt, amitől esetleg törhette a fényt. Teljesen feszített tükrű volt, mindent valóságosan mutatott.

- Mit látsz? – kérdezte Kethrine visszafogva az indulatát.

- Magamat! – csattant fel Elena, ahogy szemben állt az ablakkal.

- Akkor nézd így! – úgy fordította a lányt, hogy Elena bal oldala felől legyen az ablak.

Elena nem válaszolt semmit, csak a tükörképét vizsgálgatta. Eleinte nem vett észre semmit, csak Damon gyűrűjét a bal kezén, ami ragyogott a napfénytől.

- Nézd meg jobban! – mondta Kethrine, mert tudta, hogy Elena nem vette még észre, amit észre kellene vennie.

Mikor azonban tekintete lejjebb siklott a tükörképén, alig hitt a szemének és az elméjének. Nem tudta jól látta-e amit látott. A felismerés teljesen letaglózta. Egy könnycsepp gördült végig arcán és lepottyant a földre, ahogy ránézett a normálisnál alig észrevehetően gömbölydedebb pocakjára, és bal kezét rátette.

- Damon… - lehelte halk, sírástól remegő hangon.

Ez volt az utolsó szava, mielőtt elájult volna. Kethrine amint észrevette Elena összeesését, gyorsaságával a lány alá kapott és felemelte. Nagyot sóhajtott, nem volt ínyére cipelni, de mégis felvitte a szobájába. Betakargatta, majd kiosont a szobából és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Csak egy kis résnyire hagyta nyitva.

Amint elindult a folyosón, telefonja megcsörrent. A villa tulajdonosa hívta.

- Na mi a helyzet veletek, éltek még vagy szétszedtétek egymást? – hangja szemtelen volt.

- Nincsen jó hangulatom, szóval, ha csak azért hívtál, hogy még most is bosszants, akkor nem kell tovább zargatnod.

- Mi történt? – a férfi hangja komolyra váltott.

- Most tudta meg… Elég rosszul érintette. Beájult, de jobban lesz.

- Azért vagy vele, hogy vigyázz rá, ne feledd. Tudom, nem vagytok egymás szíve csücskei, de próbálj meg neki nem ártani.

- Régebben képes lettem volna, de már most nem. Kicsit megsajnáltam… - vallotta be őszintén Ket.

- Ó, nocsak, Kethrine Pierce szíve hétszáz év után megenyhül? Te tényleg nagyon öregszel. – nevetett.

- Fordulj fel! – azzal Kethrine lecsapta a telefont.

Ő sem tudta, hogy miért, de a mai naptól kezdve elkezdte érezni Elena iránt azt, amit eddig még soha: szeretetet és némi aggodalmat. „Biztos beteg leszek…” – hessegette a gondolatait, de tudta, hogy ez lehetetlen. Valahol, mélyen elért a tudatába az, amit nem akart elfogadni mióta ismerte és gyűlölte Elenát. Persze ez a gyűlölet idővel elmúlt és inkább lett irigység… De most már beengedte elméjébe a tudatot: Elena mégis csak az ő távoli leszármazottja, a már nyomon követhetetlenül sokadik ükunokája, és ha már megadatott, hogy ismerje, akkor mostantól próbál úgy viselkedni, mintha valami kapocs lenne közöttük. Persze ezt hangosan ki nem merné mondani, és nyíltan magának sem vallaná be soha, de egyre jobban érezte…

***

- Szia.

- Szia. – felelte Bonnie ugyan olyan barátságosan, mint ahogy az ágyán ülő Jeremy is üdvözölte az előbb. – Régóta itt vagy?

- Negyed órája. Talán.

- De neked nem Denverben kellene lenned? – kérdezte Bonnie némi csend után.

- Caroline felhívott. Elmondta mi történt veled tegnap. És Elenával…

- Elenával? Mi történt vele? – aggodalmas pillantással a szemében gyorsan felült az ágyán, de Jeremy gyengéden visszafektette.

- Nyugi, majd mindent elmondok, de most pihenj. – gyengéd puszit lehelt Bonnie homlokára, és már épp készült volna indulni, amikor a lány megfogta csuklóját és finoman, de határozottan visszahúzta.

- Most mondasz el mindent. – mélyen Jeremy szemeibe nézett, az időhatározót rendesen kiemelte.

A fiú nagyot sóhajtott és visszaült az ágyra. Megfogta Bonnie kezét és simogatni kezdte.

- Az a helyzet, hogy tegnap, amikor Caroline és Matt elmentek a tóparti házba, hogy holmikat vigyenek Elenának, nem találták ott.

- Tessék? – pattant fel Bonnie, de Jeremy újra gyengéden visszanyomta az ágyra.

- Valaki betört és elrabolta.

- Te jó ég! – Bonnie nem tudta mit mondjon, nagyon megrémisztette és meglepte a hír. – És Damon? Mi van vele? – kérdezte aggodalmasan, mikor már végre valamit ki tudott nyögni.

- Kiakadt… Meg akarja keresni Elenát, de Elijah és Klaus nem hagyják neki. Kol holnap hazajön Rebekahval és elkezdik megbeszélni a tervet. Már alig van egy hetünk, mire ide érnek az utazók.

- Tehát akkor nem ők vitték el Elenát?

- Nem, valaki más tette…

- De mégis ki?

- Caroline és Matt találtak egy gyűrűt, de nem láttam és senki nem mond semmit, hogy kié lehet, viszont az biztos, hogy ő vitte el Elenát. Viszont azon a nyomon nem lehet elindulni, ezért sem engedik az ősiek, hogy Damon elinduljon. Kockázatos, kifuthatnak az időből… Már próbálkoztak boszorkánnyal is, de a kereső varázslat nem jött be. Valami védő bűbáj van a házon. Elijah és Klaus azt mondják, ráállítanak néhány embert, hogy keressék meg, miután Stefan kiszabadult, de azzal Damon is egyetértett, hogy Elena bárhol máshol nagyobb biztonságban van az utazók elől, mint itthon.

- Ez őrület. – hitetlenkedett Bonnie.

- De veled mi történt tegnap? Care azt mondta elég rémisztő volt a helyzet.

- Nem tudom… Arra emlékszem, hogy Elijahval elmentünk a boszorkányok szellemeihez, hogy megkérdezzük tőlük, hol akarják az utazók feláldozni Stefant. Aztán beszéltek hozzám, és csak arra emlékszem, hogy összeestem…

- Care azt mondta ordítoztál valamit, hogy „nem hagyod” meg hogy „elég erős vagy”. Ezekre sem emlékszel?

- Nem. – felelte Bonnie, de Jeremy leszűrte róla, hogy valamit nem mond el.

- Egészen biztos.

- Jeremy, semmire nem emlékszem, ami a tegnapi „transz” alatt történt.

- És azt megmondták, hogy hol van az oltáruk? – terelte másra a szót Jeremy, mivel látta, hogy Bonnie nem szívesen beszél róla.

- Igen, valami rémlik… - Bonnie erősen elgondolkodott. – Azok a helyek, amikre Elijahval gondoltunk, egyik sem jó. – kezdte egy kis csend után. – Valami raktárépületet emlegettek a városban, hogy az ráépült arra a helyre, ahol az átkot megkötötték… A Grill mögött van…

- Rendben, pihenj csak, mi majd megkeressük. – Jeremy megsimogatta Bonnie arcát, mire a lány lehunyta szemeit és elaludt.

A fiú elhagyta a szobát és lement a nappaliba, ahol Damon már várta. Elindultak, hogy az említett raktárépületet szemügyre vegyék, de nem találtak semmit.

Damon visszavitte Jeremyt Bonniékhoz, és ő is hazafelé indult. Már besötétedett, mire hazaért. „Eltelt még egy nap… Egyre közelebb vannak…” – gondolkodott. Mikor belépett a Salvatore-ház ajtaján megérezte valaki más jelenlétét is.

- Nem vagyunk túl jóban és nincs kedvem beszélgetni, szóval felettébb örülnék, ha elhagynád a házam. – közeledett a társalgó felé. – Vedd le a lábad az asztalról! Egy cseppnyi jó modort sem tanultál több mint ezer év alatt? – kérdezte gúnyosan, de mégis komolyan.

- Nem is örülsz nekem? – kérdezte az ismerős női hang tettetett sértődöttséggel.

- Eltaláltad.

- Nos, visszamehetek Párizsba, ha szeretnéd. De akkor eggyel kevesebben lesztek a problémátok megoldásához. – vont vállat közömbösen.

- Nem érdekelnek a fenyegetéseid.

- Már megint minden Elenáról szól. De mi van velem? Tőlem mindenki elfordul.

- Talán azért, mert te vagy az egyetlen ősi ribanc. – vigyorgott gúnyosan Damon, de mosolya gyorsan el is tűnt.

- Nem is vártam többet. – nevetett.

- Rebekah, kérlek, menj szépen vissza a bátyáid villájába mielőtt véletlenül fel vélek fedezni egy fehértölgy karót. Nem ittam még eleget ahhoz, hogy el tudjalak viselni.

- Nos, előttünk az éjszaka, pia meg van bőven!

- Jegyben járok, kösz. – Damon látta, hogy nem sokra megy, s azt gondolta, ha nem foglalkozik Rebekahval, akkor végre eltűnik, így a lépcső felé indult.

- Én csak beszélgetni akarok.

- Mégis miről?

- A vak is látja, hogy milyen rossz állapotban vagy. Nincsen senki akinek elmondhatnád a gondjaidat, szóval akár rajtam is kitölthetnéd és utána könnyebb lesz.

Damon kifejezéstelen, inkább fáradt arccal nézte az őst.

- Jót akarsz nekem… Ez gyanús…

- Nem fog sikerülni a terv, ha rossz kedvedben nem fogsz figyelni és elszúrod a munka rád eső részét, és minket is veszélybe sodorsz.

- Az egyetlen dolog, amire szükségem van, az az ágyam. NÉLKÜLED! – Damon egy szót sem szólt többet, csak felvonult a szobájába és magára zárta az ajtót.

Hallotta az ajtó csukódását, azt gondolta Rebekah elment. Ledőlt az ágyára és a mennyezetet bámulta. Kezét Elena párnájára tette és simogatta. Kimondhatatlanul hiányzott neki, és nagyon aggódott miatta. Egész nap azzal emésztette magát, hogy mindez miatta történt meg. „Nem lett volna szabad otthagynom… Én barom!” – mérgelődött magában.

Már körülbelül hajnali negyed egy lehetett, amikor pattant a zár Damon szobájának ajtajában és kilépett rajta. A terve az volt, hogy meglóg az éjszakában és Elena után megy. Gondolatai nem hagyták nyugodni, figyelme a külvilág felé tompult, egyedül Elena volt számára a fontos.

- Hova, hova? – csendült fel egy ismerős hang, és Damon megállt.

„Lehetséges ez? Nem, biztosan nem, hiszen ő halott… Az én karjaimban halt meg…” – gondolta. Nem hitt a fülének. Lassan megfordult, és ha nem lett volna vámpír, akkor egészen biztos, hogy elájult volna.

- Ric?