Korhatár: 12
Szemszög: Külső
Figyelmeztetés: -
A nyári nap
sugarai utat találtak a redőny résein keresztül Bonnie szobájába, és vígan
táncoltak a falon. Az utóbbi időben nem aludt túl jól, de ma kivételesen békén
hagyták a rossz álmok, pedig a helyzet korántsem volt túl fényes.
Stefant és most
már Elenát is elrabolták, bár Elenát nem az utazók… Viszont hollétéről vagy
hogylétéről senki nem tudott semmit. Elijah emberei bevárták az utazókat és
jelentették Stefan rossz állapotát, azonban az ős még nem látta elérkezettnek
az időt, hogy támadjanak.
Meg már csak úgy
ez a „Nagy Csapat” sem úgy alakult,
ahogyan azt várták… Rebekah szerette bosszantani a többieket, Klaus volt a
legkevésbé együtt működő, Damon meg szó szerint menekülne, csak hogy elmehessen
megkeresni Elenát.
És vannak dolgok,
amiről Bonnie sem beszél a többieknek…
A napsugarak
megtalálták a lány csinos arcát, és meleg táncot jártak rajta, mire Bonnie
szemei lassan kinyíltak. Felült puha ágyán, és egy nagy ásítás kíséretében
nyújtózott egyet. Mikor körbenézett, az egyik saroknál megállt, és tágabbra
nyíltak szemei.
- Nagyi? –
kérdezte meglepődötten. – Már régen láttalak. Hogyhogy itt vagy?
- Bonnie –
kezdte Sheila, hangja komoly volt –, beszélnem kell veled.
- Jó, de miről?
Tudsz valamit Elenáról, vagy Stefanról?
- Nem. – Sheila
megrázta fejét, aztán leült Bonnie mellé az ágyra. – Sajnálom. – kezét a lány
vállára tette, mire Bonnie felkapta a fejét.
- De hiszen ez
lehetetlen. – hitetlenkedett. – Érezlek. De mégis hogyan? – arcán egyszerre
jelentek meg az öröm, a meglepődöttség és az aggodalom jelei.
- Épp erről
akarok veled beszélni, gyermekem. Ha egy ember érez egy szellemet, az nem jó
jel. És ezt te is pontosan tudod. Tudod, hogy mi történik a túlvilágon, igaz?
- Én nem… - de
nagymamája közbevágott.
- Bonnie, a
túlvilág meg fog szűnni. Egyre gyengébb a fal. Össze fog omolni, és akkor
mindenki, aki a túlvilágon van, örökre megszűnik létezni.
- Nem, az
lehetetlen! Elég erős vagyok, meg tudom tartani!
Sheila a fejét
rázta.
- A boszorkák
szellemei beszéltek neked erről, igaz? – Bonnie megadóan bólintott. – El
kellene mondanod Elijahnak.
- És ugyan mit
tudna tenni? Én vagyok a horgony, nem ő. Ő csak egy ősi vámpír. Ugyan mit
tehetne? Vagy mit tehetnék én?
- Ez ellen nem
tudsz semmit sem tenni. Be fog következni.
- Nem, nagyi,
biztosan van valami mód rá! – Bonnie szemeit ellepték a könnyek.
- Nyugodj meg,
gyermekem. Van még időd. De jobb lesz, ha elmondod a többieknek.
- Tehát ez azt
jelenti, hogy én is… - hangja elcsuklott – Végleg?
- Sajnálom
kicsikém. – Sheila átölelte a zokogó lányt.
Bonnie tudta,
hogy egyszer eljön majd a pillanat, amikor véglegesen szembesülnie kell azzal a
ténnyel, hogy már nem tudja megtartani a túlvilágot, és az össze fog omlani.
Eddig is érezte, hogy ereje egyre hagyja, és már fel is merült benne ez a
gondolat, de igazán akkor bizonyosodott meg igazáról, amikor a halott
boszorkányok szellemei elmondták neki. De még így is képtelen volt elhinni.
Nem tudta
elképzelni, hogy ne legyen túlvilág, hogy ne legyenek szellemek. És akkor mi
lesz velük? Mi lesz a lelkekkel akkor, ha már nem lesz többé hol létezniük?
Örökre eltűnnek, akárcsak ő maga, ha ez mind eljön majd egyszer. És sajnos ez
egyre közeledett.
Már egyszer
meghalt, és akkor rossz volt látnia, ahogy a többiek hiányolják őt. Bár
Jeremyvel okosan elhitették mindenkivel, hogy csak vakációzik, de akkor is
rossz volt számára, hogy személyesen senkivel nem tudott beszélni. Nem is
akarta elhinni, hogy mi lesz Elenával, Carolinenal, és Jeremyvel, ha ő nem lesz
többé. És mi lesz saját magával, ha nem lehet velük, és jóformán nem lesz
senkije. Vagy csak úgy semmivé válik.
Gondolataiból
nagymamája térített vissza.
- Ne aggódj
Elena és Stefan miatt, biztosra veszem, hogy meg fog oldódni a dolog. De amint
lehetőséged lesz, búcsúzz el tőlük. – letörölgette unokája arcáról a könnyeket,
szemeibe nézett, majd gyengéden megszorította Bonnie kezeit.
- Rendben. –
bólintott beletörődően a lány, de legbelül már igyekezett minden gondolatával
egy tervet kieszelni, hogy helyrehozhassa a dolgokat.
Amint utolsó
szava elhagyta Bonnie ajkait, Sheila, mintha ott sem lett volna, olyan gyorsan
tűnt el, ahogyan megjelent. A lány nagyot sóhajtott, és minden lelkierejét
összeszedte, hogy elkezdhesse és túlélje ezt a napot is. Gondolatai kavarogtak,
de leginkább Elena járt ismét a fejében.
„Vajon hogy lehet most? Mit terveznek vele a
szellemek, ha ők is tudják, hogy a túlvilágnak hamarosan vége? Talán ő lenne a
megoldás a problémára? És ha igen, akkor mégis miképp? Ó Elena, miért nem vagy
itt?”
***
Elena idegesen
járkált a bostoni luxusvilla nappalijában, csak úgy, mint minden nap. Még
mindig úgy tekintett erre a helyre, mint egy börtönre, és Kathrinere pedig,
mint a börtönőrre, noha csak ő volt az egyetlen társa.
Nagyot sóhajtott
és reménytelenül lehuppant az egyik fotelba.
- Befejezted? –
kérdezte Kathrine.
Elena nem válaszolt
semmit, csak megrándította a vállát.
- Akkor jó. –
felelte Kathrine és kiment a konyhába.
Pár pillanattal
később egy pohár vérrel tért vissza, és Elena felé nyújtotta.
- Szarul
festesz.
- Hagyjál! –
felelte Elena sértetten, és eltolta magától a poharat.
- Idefigyelj
szivi! Úgy látom nem értettél meg, mikor azt mondtam, hogy nekem kell rád
vigyáznom, és nem hagyhatom, hogy meghalj, vagy, hogy elmenj innen.
- Mégis miért?
Miért játszod a pótanya szerepet, mikor mindketten tudjuk, hogy ki nem álljuk
egymást!
- Mert
egyikünknek sincs más választása. Hidd el, szeretnélek megölni, de mint azt
tudod, a saját életem mindennél fontosabb. És ha csak úgy tudom magam jelen
esetben megmenteni, hogy nem ártok neked, akkor ám legyen, elviselem! Bár nem
szívesen… Szóval arra való tekintettel, hogy próbálok feléd nem úgy
viszonyulni, mint egy nemkívánatos személyhez, tedd meg azt a szívességet, hogy
megiszod, mielőtt én nyomnám le a torkodon, erőszakkal, mert bizony Isten, azt
megemlegeted!
Elena dühösen
kivette Kathrine kezéből a poharat, és egy húzásra lehajtotta a vért.
- Máris jobban
nézel ki. – felelte valamennyivel nyugodtabban Kathrine. – Na jó, tűzszünet! –
jelentette ki, mire Elena meglepetten felnézett. – Meg akarod tudni miért vagy
itt, mi történik veled, stb… Rendben, elmondom, de ígérd meg, hogy nem
sanyargatod magad, és iszol rendesen, még mielőtt kiszáradnál.
- Előbb beszélj,
aztán meglátom.
- Bevallom,
talán minimálisan sajnállak… Az egyik lehető legrosszabb Petrova átok az, amibe
most belecsöppentél, ám számodra, mint vámpírnak, ez egyfajta áldás is…
- Magam sem
tudom, hogy örüljek-e neki, vagy se… - felelte Elena reménytelenül – De mi is
ez voltaképpen?
- Mint tudod,
Amara halálával eldőlt, hogy nem születhet újabb Petrova. Ugyanis ő horgony
volt, tehát halhatatlan, de képes lett volna az utódok létrehozására. Ám sajnos
őt megöltétek. Nem kellett volna… - sziszegett tettetett sajnálattal Kathrine.
- Ugorjuk át azt
a rész, mikor a szememre veted, hogy miket nem kellett volna csinálnunk…
- Hát jó. –
felelte megadóan Ket, majd a lényegre tért. – Tehát, te vagy a legfiatalabb
Petrova. Ha nem váltál volna vámpírrá, akkor minden normális lenne, családod
lenne, gyermeked születne, mert ez így természetes. Egy embernek…
- De én vámpír
vagyok. Szóval, hogy lehet az, hogy várandós vagyok?
- A természet
meg akarja tartani az egyensúlyt, ezért neked, mint a legfiatalabb Petrova
hasonmásnak, jut az a „megtiszteltetés”,
hogy örökítsd a vérvonalat. Mikor Damon eljegyzett, véglegesen összekötötte
veled az életét, ezért a szellemek megadták azt a lehetőséget nektek, hogy
gyermeketek születhessen, aki emberként jön majd a világra, és tovább
örökíthesse a Petrova vérvonalat.
- Erre mi
szükség van? Hiszen Klaus már megtörte az átkát, hibrid lett. Akkor miért kell
még több hasonmás?
- Tatia vérével
kötötték az átkot, amit egy hasonmás vére oldhatott fel. Mivel én vámpír
lettem, de vámpírráválásom előtt született egy lányom, az ő ágán további utódok
születtek, így ötszáz évvel később megszületett az újabb hasonmás, vagyis te. A
te véreddel végül is Klaus feloldotta az átkot, de ezzel megborult a természet
egyensúlya. Az egyensúly csak akkor lesz újra normális, ha a hibridek
megszűnnek létezni, vagy az összes természetfeletti lény. Az utazók ezért meg
akarnak ölni téged, hogy megöljenek minden vámpírt, hibridet és vérfarkast,
pedig a te véred nem is lenne jó nekik, hiszen te már meghaltál. Ám ha születik
egy újabb hasonmás, ki tudja, hány év múlva a vérvonaladból, akkor Klaus átka
az ő vérével és egy erős boszorka erejével újra megköthető, vagyis hibridből
újra csak vámpír lesz, amit később újra megtörhet, és így tovább. Bonyolult és
annyira nem is érdekes. – Kathrine olyan könnyedén beszélt erről a témáról,
mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga, és nyugodtan kortyolt egyet a
whiskyből, amit a mesélés közben öntött magának.
- Honnan tudsz
az utazókról? – kérdezte Elena elképedve a másik vámpír szavainak hallatán.
- Szerinted én
nem szeretném tudni, hogy mivel is állunk szemben, ha már ennyire menekülsz és
menekítenek téged? – újabbat kortyolt italából. – Kérsz? – kérdezte Elenát, de
ő csak legyintett.
- Tudsz valamit
arról, hogy miért akarják feláldozni Stefant?
Kathrine letette
a poharát az asztalra, és komolyan elgondolkodott. Egy-két dologról tudott, ami
az utazókkal kapcsolatos, hiszen az ő apja is az volt, és igazság szerint ő is
az volt, de erről soha, senkinek nem beszélt és senki nem tudott róla.
- Az utazók
átka… Stefan egy hasonmásának vérével kötötték. Azt hiszem…
- Milyen átok?
- A boszorkák
nincsenek jóban az utazókkal. Ez olyan, mint a vérfarkasok és vámpírok közti
viaskodás… A boszorkák erősebbek voltak az utazóknál, és megátkozták őket.
Ezért az utazók nem telepedhetnek le sehol sem, és nem tudnak erőt venni a
természettől, tehát soha nem lehetnének erősebbek a boszorkáknál. Ez is amolyan
erő-megkötés. Ha feláldozzák Stefant, akkor feloldják az átkukat, akárcsak
Klaus a hibrid-átkot a te véreddel. Érted már?
- Kezd összeállni…
- Ne aggódj, ez
rengeteg mennyiségű információ. És még mindig nem tudsz mindenről…
- Mire gondolsz?
– kérdezte Elena kíváncsian és kissé bizonytalanul.
- Majd mindent
megtudsz szép sorjában. – mosolygott Kathrine, most valahogy egész kedves volt.
– Egyébként, hogy vagy? Nem érzed magad rosszul?
- Néha szédülök,
fáj a fejem és hányingerem van, de egyébként jól vagyok.
- Ez a terhesség
velejárója. – nyugtatta Kathrine.
- Nem tudsz
valamit Damonről? – kérdezte Elena kissé bizonytalanul és aggódva, mire Ket
csak megrázta a fejét.
- Sajnálom. A
megbízómon, vagyis a házigazdánkon kívül nem tartom a kapcsolatot a
külvilággal. – felelte, majd felpattant és egyedül hagyta Elenát.
„Vajon ki lehet ez a titokzatos idegen? És ő jótevő,
vagy épp rosszakaró?”
– Elenában folyamatosan ezek a kérdések kavarogtak.
***
Kisebbfajta
kocsisor gyülekezett a Salvatore villa előtt. Az avatatlan ember azt hinné,
hogy épp házibulit rendeznek a stílusos épületben, ám a valóság nagyon messze
jár ettől az elképzeléstől. Méghozzá mérföldekre…
Caroline, Tyler,
Matt, Jeremy, Bonnie, Elijah, Klaus, Rebekah, Kol, és persze Damon, a ház
társalgójában gyűltek össze, és beszélték meg a haditervet az utazók ellen,
akiket csupán egy-két nap választott el Mystic Fallstól. Az idő vészesen fogyott,
és ezt mindannyian jól tudták.
- Még az áldozás
előtt ki kell szabadítanunk Stefant! – szögezte le Damon.
- Szerintem ez
nem jó ötlet. – avatkozott közbe Klaus.
- Csak azért,
mert nem csípjük egymást, még nem kell azonnal leszólni a tervemet. Főleg, mert
neked sincs jobb ötleted! – rivallt rá Damon, s közben szikrákat szórtak egymás
felé tekintetükkel, ahogy összenéztek.
- Már megbocsáss
barátom, de ki beszélt itt tervről? – kuncogott Klaus. – Ha jól hallottam ez
csak egy javaslat volt, amit én ellenzek.
- Niklaus,
kérlek! – szólt közbe Elijah nyugodt hangnemben.
- Ha azt
akarjátok, hogy meghaljunk, akkor ám legyen, menjünk az áldozás előtt. Úgy száz
az egyhez az esélye, hogy észrevesznek minket, ugyanis az áldozás közben le
lennének foglalva, de előtte nem igazán. És fél kézzel is elbánnak bárkivel,
elég erősek.
- Tehát azt
mondod, hogy az áldozás alatt kellene közbeavatkoznunk? – kérdezte Caroline.
- Pontosan. –
felelte nemes egyszerűséggel Klaus, mire Damon csak szemforgatva sóhajtott
egyet.
- Nem teszem
kockára az öcsém életét! – felelte végül Damon, ellentmondást nem tűrően. – És
mi rá a biztosíték, hogy nem hagytok cserben minket? Hogy bízhatunk bennetek?
- Igen, ez engem
is érdekel! – szólt közbe Tyler.
- Hallgass,
farkaskölyök! – szólt közbe Rebekah.
- Hidd el, nekem
sem lenne ínyemre, ha az utazók megerősödnének és elpusztítanának minden
természetfeletti lényt! – felelt Klaus. – Bár ehhez szükségük van Elena vérére,
és mivel ő most épp nincs itt…
- Ha megtudom,
hogy a te kezed van Elena eltűnésének ügyében, kitekerem a nyakad! – ugrott
volna az ősnek az idősebbik Salvatore, ám Elijah közbeavatkozott.
- Erre semmi
szükség! Figyeljetek rám! Az időnk fogytán, nekünk pedig sürgősen szükségünk
van egy használható és jó tervre, ha meg akarjuk óvni Stefan, és a saját
épségünket is! Elena holléte több, más kérdést vet fel, amikre később kell
választ találnunk, de egyelőre csak egy dologra koncentráljunk! – igyekezett
visszafogni Klaust és Damont, majd mikor a két férfi már nem akart egymásnak
ugrani, sóhajtott, és folytatta. – Tehát, ha bárki tud valamilyen használható
ötlettel szolgálni, az jelezze, lehetőleg békés módon.
Mindenki nagyon
elgondolkodott, még Kol is, pedig ő volt az, akit a legkevésbé érdekeltek ezek
a dolgok. Síri csend honolt a társalgóban, és még mindig vágni lehetett volna a
Damon és Klaus közti feszültséget, mikor hirtelen bevágódott a bejárati ajtó.
- Bocsánat a
késésért, remélem nem maradtam le semmiről. – jelent meg a hívatlan vendég,
mire mindenki rászegezte döbbent tekintetét.
- Te?! – szakadt
ki a kérdés Damonből.
- Stefan?! –
kérdezte elképedve Rebekah, mire a hirtelen jött vendég elnevette magát.
- És még csak
meg sem próbáltam utánozni, ez hihetetlen! – kacagott, miközben a légkör egyre
fagyosabb és feszültebb lett. – Úgy hiszem mi még nem találkoztunk, kedvesem. A
nevem Silas.
- Te életben
vagy? – képedt el Bonnie.
- Meglepő, ugye?
Főleg azok után, hogy ti öltetek meg. – mosolygott Silas, mire mindenki
továbbra is csak hitetlenül nézte.
- Mit keresel te
itt?! – szűrte Damon a fogai közt a cseppet sem udvarias kérdést.
- Úgy emlékszem
a közelben hagytam el a gyűrűmet. Egészen pontosan a tóparti Gilbert-háznál. –
felelte nemes egyszerűséggel, és megengedett magának egy pofátlan mosolyt.
- Mit csináltál
Elenával?! – üvöltötte Damon, és nekirontott Stefan kétezer éves hasonmásának,
ám mielőtt hozzáérhetett volna, Silas bevetette ellene az erejét, és a földre
rogyott.
- Úgy érzem egy
elég hosszadalmas beszélgetés előtt állunk. – mosolygott pimaszul és
magabiztosan. – De most más dolgunk van. A haditerv nem fogja magát kitalálni,
de talán én segíthetek ebben… - tette hozzá, erősen hangsúlyozva a „talán” szócskát.
- Ha csak azért
jöttél, hogy borzold a kedélyeket, és bejelenthesd, hogy a te kezed van Elena
eltűnésében, akkor azonnal mondd meg, hogy hol van, aztán tűnj el innen örökre!
– szólt közbe Bonnie.
- Tudod ez
vicces. Pont neked köszönhetem, hogy most itt vagyok. – felelte Silas, mire
mindenki továbbra is feszülten figyelt, egyre nagyobb döbbenettel. – Ó, hogy nem
mondtad el nekik? – kérdezte Silas tettetett meglepettséggel, ahogy minden
tekintet Bonniera szegeződött. – Ez kínos… - tette hozzá kellemetlenül
sziszegve.
- Mégis mire
gondolsz? – kérdezte Bonnie, szemeivel szikrákat szórt az ősi hasonmás felé.
- Arra, hogy
képtelen vagy ellátni a feladatodat horgonyként, így a holtak akár szabadon
járkálhatnak a túlvilág és az élet között. Vagy mondjuk úgy, hogy gyenge vagy?
Bonnie nem
tudott mit felelni, csak könnyek szöktek a szemébe.
- Mielőtt nekem
esnétek, inkább egymás közt kellene rendeznetek a hazugságaitokat! Ha
keresnétek, tudni fogjátok, hogy hol leszek! – mondta, azzal olyan gyorsan tűnt
el, ahogyan meg is jelent.
- Mi az, amit
nem mondtál el Bonnie? – nézett Caroline aggodalmasan a barátnőjére.
***
Nem sokkal Silas
botrányos feltűnése után Bonnie mindent elmondott a társaságnak arról, amit a
túlvilág összeomlásáról tudott. Még az ősiek is hitetlenül hallgatták.
Caroline, Jeremy, de kissé még Damon is csalódott volt, amiért ők sem tudtak
erről. Bonnie persze szándékosan kihagyta azt a részt, mely szerint ő meghal,
amint a túlvilág megszűnik létezni, és csak azt mondta el, hogy Markos és Silas
azért tudtak átjutni, mert ő meggyengült, mikor sokan egyszerre meghaltak és
átkeltek a túlvilágra. Az utazók vezére és Stefan kétezer éves hasonmása pedig
pont ezt az alkalmat használta ki.
Ezek után pedig
nem csoda, hogy lassacskán mindenki kiakadt a mai naptól, így a társaság nagy
része el is hagyta a Salvatore villát, és hazament.
- Beszélhetnénk,
Bonnie? – kérdezte Damon az ex-boszit, mielőtt az kilépett volna az ajtón.
- Persze. –
felelte bűnbánóan.
Már csak ők
ketten maradtak a házban, így az kongott az ürességtől. Damon a könyvtárba
vezette a lányt, és becsukta az ajtót, hogy biztos, ami biztos, senki ne hallja
őket, ha váratlanul toppanna be valaki.
- Ülj csak le. –
intett Damon az egyik fotel felé. – Kérsz inni? – kérdezte, hangja csendes,
nyugodt, de egyben komoly is volt.
Bonnie megrázta
a fejét, majd megszólalt:
- Nézd, nagyon
sajnálom, én tényleg el akartam mondani, de…
- Semmi baj,
végül is megtudtuk, nem igaz? – Damon szinte már ijesztően nyugodt volt, ami
Bonnie számára elég baljós volt.
- De, de… Nem
így kellett volna megtudnotok… Én ezt nem akartam... - Bonnie könnyei eleredtek, Damon pedig leült a
vele szembeni fotelba.
- Bonnie, nézz
rám, kérlek! – kérlelte Damon halkan és nyugodtan. – Van még valami, amit nem
mondtál el nekünk? – Bonnie lesütötte a szemeit, és megrázta a fejét. – Egészen
biztos vagy benne? – kérdezte Damon felvont szemöldökkel, de Bonnie nem váltott
ki semmilyen reakciót, csak könnyes szemekkel Damon szemeibe nézett. – Figyelj.
Lehet, hogy nem vagyunk annyira barátok, mint kellene, de látom, hogy valami
nincs rendben… Mi az? Mondd el nekem.
- Nem tehetem! –
sírt tovább.
- Miért nem?
- Mert akkor
képtelen lennék rá…
- Mire, Bonnie?
Mondd el. – kérlelte türelmesen Damon.
- Ha a túlvilág
összeomlik, én vele halok… - Bonnie könnyei most már szakadatlanul folytak.
- Hé, nyugi, nem
lesz semmi baj. – Damon próbálta megnyugtatni, és átölelte.
- Mi van veled,
nem szoktál ilyen lenni… - sírt tovább Damon karjai közt.
- Silas
megjelenése, és a tudat, hogy Elena nála van, kiborított. Jelenleg képtelen
vagyok bármilyen idegességhez vagy aggodalomhoz hasonló érzést kimutatni,
beleértve a haragot is, mert úgy érzem, nekem ez már sok… Nem akarok ezekkel
foglalkozni, most túl sok ez egyszerre. Mindent sorban…
- De ugye nem…?
– kérdezte Bonnie aggodalmasan, és eltávolodott, hogy Damon szemeibe nézhessen.
- Nem, nem
kapcsolom ki az érzéseimet… - felelte Damon, mire Bonnie megkönnyebbülten
sóhajtott. – Szeretem Elenát, talán ő az utolsó emberi dolog bennem, és ezért
képes vagyok foggal-körömmel kapaszkodni a reménybe, hogy jól van…
- Szerinted mit
akarhat vele Silas?
- Fogalmam
sincs… - gondolkodott el Damon, miközben újra a whiskys üvegek felé vette az
irányt.
- Jó lenne
tudni, hogy mit tervez… És azt mondta, hogy van egy terve, nem? Talán
beszélnünk kellene vele… - gondolkodott Bonnie.
- Holnapi
terveim közt első helyen szerepel.
- Veled mehetek?
- Nem. – felelte
Damon egyszerűen.
- Miért nem?
- Mert elég, ha
én megyek. Nem szeretném bonyolítani a helyzetet. Megpróbálok vele normálisan
beszélni… - kortyolt egyet a poharából, és meredten bámult maga elé, mint aki
látja maga előtt az elkövetkező jelenetet Silassal.
- Te olyat nem
tudsz. – felelte Bonnie, mire Damon vetett rá egy gyilkos pillantást. – Oké, de
mihelyst megtudsz valamit, értesíts! – felelte megadóan.
- Bízhatsz
bennem. – bólintott Damon. – Lehet egy kérdésem?
- Persze, mivel
kapcsolatos?
- Szellemekkel.
- Azt hittem, te
nem hiszel az ilyesmiben…
- Nem is. De
mióta Alaric szelleme rendszeresen megjelenik nálam, azóta kicsit megingott a
hitetlenségem…
- Alaric
szelleme nálad járt? – Bonnie szemei tágra nyíltak a döbbenettől.
- Igen.
- És láttad őt?
- Teljes
mértékben. Beszéltem is vele, és teljesen józan voltam!
- És milyen
volt? Úgy értem Alaric…
- Mikor meghalt,
egy vérszomjas vámpírvadász ősi vámpír volt, Esther egyik letagadhatatlan fő
remeke… De mikor visszajön, minden alkalommal olyan, mint az a Ric, akit én
barátomként ismertem.
- Ez különös… És
miről szokott beszélni?
- Többnyire
kioktat, hogy mit kellene tennem ahelyett, hogy idegesen törnék-zúznék. És már
többször is visszatartott attól, hogy elszökjek megkeresni Elenát… De szerintem
nem tud Silasről.
- Ha máshogy
nem, kérdezd meg tőle, hogy akar-e, vagy tud-e valami konkrétumot, hogy miért
kísért téged… Bár én annyira nem tudok benne megbízni, hiába volt a kedvenc
töri tanárom… Mármint nem nagyon tudom felfogni, hogy hogyan lehet olyan, mint
régen, azok után, ahogyan meghalt… A vámpírráválása után…
- Értem. –
felelte Damon.
- És miért
jelenik meg neked? Vagy miért csak neked? Másokat is láttál már?
- Nem, senki
mást. Te?
- Csak a
nagyimat, néha… Szerintem majd megkérdezem a többieket is, hátha tapasztaltak
hasonló furcsaságot…
- Rendben.
- Van még
valami, amit szeretnél velem megbeszélni?
- Szerintem
egyelőre nincs. Neked?
- Fáradt vagyok,
ne haragudj. De úgy érzem, egyébként mindent elmondtam. Köszönöm, Damon. –
hálálkodott Bonnie, de immár a Salvatore-ház bejárati ajtajában állt.
- Mégis mit? –
értetlenkedett Damon.
- Ezt a
beszélgetést. Jól esett… Úgy érzem, most mindenki csalódott bennem, amiért nem
mondtam el nektek a túlvilág összeomlását…
- Csak minket
akartál védeni, ez érthető. Ne okold magad. És ne aggódj, az is lehet, hogy
valamit még erre is kitalálunk! – felelte Damon bíztatóan, és megpróbált magára
erőltetni egy nem túl meggyőző mosolyt.
- Tudom, hogy
hiányzik neked Elena… Nekem is.
- Még mindig
azon az állásponton vagyok, hogy bárhol nagyobb biztonságban van, mintha az
utazóknál lenne, de akkor sem tudok megbízni Silasben, és szeretném minél előbb
visszahozni őt…
- Ezért senki
sem hibáztathat. Silas már elég sok gondot okozott nekünk… Félek, hogy készül
valamire… - Damon nem felelt, csak csendesen bólintott. – Nekem már tényleg
mennem kell. Jó éjt Damon, holnap találkozunk. – búcsúzott Bonnie, majd Damon
becsukta mögötte az ajtót, és egy zuhany után ő is fáradtan dőlt be az ágyába.
0 megjegyzés: