Korhatár: 12
Szemszög: külső
Figyelmeztetés: -
Caroline arca a szokásos megszüntethetetlen vidámság helyett most végtelenül gondterhelt volt és szomorú, akárcsak ő maga. Alig ismert magára az utóbbi napokban.
Szemszög: külső
Figyelmeztetés: -
Caroline arca a szokásos megszüntethetetlen vidámság helyett most végtelenül gondterhelt volt és szomorú, akárcsak ő maga. Alig ismert magára az utóbbi napokban.
Nem is olyan régen, három nappal ezelőtt, kapott egy telefont Bonnietól, hogy vissza kell térnie a napsütéses és nagyszerű Floridából Mystic Fallsba, mert szörnyű dolgok vannak készülőben, aminek sajnos Elena és Stefan is nagyban részesei.
Caroline, noha vámpír volt, mégis halálra rémült. Már egy éve nem hallott semmit Bonnieról vagy Elenáról, de az igazság az volt, hogy Mystic Fallsról sem akart. Sok fájdalmas emlék kötötte oda az utóbbi években, és nem akart rájuk gondolni. Persze a barátnőire mindig gondolt, de sosem volt bátorsága felhívni őket, miután köszönés nélkül elmenekült otthonról. De akkor nem látott más kiutat. Tudta, hogy önző dolgot tesz barátnőivel csak azért, mert Tyler összetörte a szívét és el akart menni jó messzire, otthagyni csapot-papot, de annyira kilátástalannak ítélte meg a helyzetet, hogy csak ezt tudta mentségül. Elköszönni pedig nem volt képes, mert biztosra vette, hogy akkor el se indult volna.
Nagyon aggódott Stefanért is, mióta újra visszatért, és Damon, valamint Bonnie beavatták a dolgokba, s tudta, hogy Elena biztonságban van, de azért féltette barátnőjét is. Próbálta magát jobb kedvre deríteni, ezért kikérte a hetedik dupla whiskyjét is a Grillben, de akárcsak az előzőek, ez sem volt rá hatással.
- Mehetünk? – kérdezte Matt valamennyivel vidámabban.
Caroline némán bólintott, majd kifizette a számláját. Kicsit tántorogva elindult az ajtó felé Mattel a nyomában.
- Talán nem kellene így vezetned. A végén még megszondáztatnak a rendőrök vagy balesetezünk.
- Vámpír vagyok, rémlik? – vetette vissza.
- Én nem, rémlik? – válaszolta Matt, utánozva Care hangját.
- Jól van, te vezetsz. – adta meg magát végül, és odadobta a kulcsokat Mattnek.
Beszálltak Caroline Fordjába, de még nem indultak el. A szőke vámpír kibámult az ablakon, de érezte magán Matt pillantását.
- Végre találkozunk Elenával. Biztos örülni fog nekünk. Már egy hete nem látott senkit.
- Nem hiszem, hogy repesne a boldogságtól, ha meglátna… - motyogta Caroline.
- Jajj Care, ne csináld már! Bonnie haragudott rád?
- Nem. – felelte Caroline, hangján érződött, hogy nem sokára sírni fog.
- Ők a legjobb barátnőid, megértik, hogy miért mentél el. Tyler egy bunkó, ráadásul itt hagyott téged. Te pedig tovább léptél. Ezen nincs mit szégyellni.
- Csak egyszerűen félek, hogy ha a szemébe nézek, akkor többé már nem a barátságot látom… – arcát Matt felé fordította, szemeiben könnyek csillogtak.
- Nem lesz semmi baj, hidd el. Örülni fog nekünk. – kacsintott a fiú, miközben egy papír zsebkendőt nyújtott Carolinenak. – Nem két perc alatt fogunk oda érni, kicsit tedd rendbe magad. – javasolta Matt barátságosan.
- Köszönöm, Matt! – Care pillantása hálás volt, és egy halvány mosoly kúszott az arcára.
Egész úton beszélgettek. Elmesélték egymásnak, hogy mik történtek az elmúlt egy évben, amíg nem találkoztak. Zenét hallgattak, és volt, amikor a rádióval együtt dalra fakadtak.
Matt újra örömöt csempészett Carolineba, és a lány már szinte el is felejtette, miért hagyta el Mystic Fallst egy évvel ezelőtt.
- Amúgy biztosan mindent elhoztunk? – kérdezte Matt gyanakodva. – Valahogy olyan hiányérzetem támadt…
- Szerintem igen, de megnézem. – Caroline hátra nyúlt a táskáért, az ölébe vette és feltúrta. – Tiszta ruhák, vér, könyvek, DVD, nasi, maci. – sorolta Care.
Elgondolkodtak rajta, vajon mit felejtettek el, mert nyilvánvaló volt, hogy valami otthonmaradt…
- Basszus… - csapott a homlokára Caroline.
- Mi a baj? – kérdezte Matt aggódva.
- Megvan, mi hiányzik.
- És mi az?
- A napfény-gyűrű!
- Ez most komoly? – Matt arca meglepett volt.
Caroline nem válaszolt, csak bólintott egyet. Matt leparkolt az út szélén, fejét a kormánynak támasztotta, míg Caroline ujjaival szőke hajtincseit szántotta.
- És most mi legyen? Damon ki lesz akadva… - sóhajtott Matt.
- Hát szerintem egy nap ide vagy oda már nem olyan nagy dolog… Mondjuk te leteszel Elenánál utána visszajönnél a gyűrűért?
- Caroline, Damon simán eltöri a nyakam.
- Jól van, mindenre én sem figyelhetek, csak elnézi, hogy ott hagytam náluk… - csattant fel Caroline.
- Oké, oké, semmi baj. Mivel már megtettük több mint felét az útnak, javaslom valóban jussunk el a házig, aztán meglátjuk, Elena milyen állapotban van. Ha nagyon ki akar jönni, akkor visszajövök a gyűrűért és elviszem, ha meg nem, akkor el lesztek, holnap meg hozom a gyűrűt.
- Remélem az utazók nem figyelnek minket…
- Szerintem a létezésünkről sem tudnak. – felelte Matt, majd újra elindította az autót.
Negyed órán belül elérték a bekötőutat, és már nem sok volt hátra, hogy elérjék a tóparti házat is. Matt azonban kénytelen volt még lassabban haladni a földúton. Még ötpercnyi autózás volt hátra, amikor Caroline Matt felé fordult, és izgatottan megkérdezte:
- Hogy nézek ki?
- Nem randira mész, Care. – nevetett Matt.
Caroline tettetett sértődöttséggel nézett a fiúra.
- Bámulatosan. – mondta halkan és őszintén Matt, és ettől Carolinenak még jobb kedve lett.
Matt is mosolygott, de amint meglátták a tóparti házat a szürkületben, leesett az álluk és meglepetten néztek össze: az ajtó be volt törve.
- Oké, emiatt aggódnunk kellene, igaz? – kérdezte bizonytalanul, szinte remegő hangon Caroline.
Mikor Matt megállította a Fordot, mind a ketten kirobbantak belőle, és egyből az ajtó felé vették az irányt.
- Elena! – kiabálta Caroline, ahogy csak bírta, de nem jött válasz.
Mikor bementek a házba, kicsit mindkettejük hátán végigfutott a hideg: mindenfelé kiürült véres tasakok, széttépett és összetört dolgok hevertek a földön.
- Mintha dulakodás történt volna itt… - mondta Matt halkan.
- Nem, az nem lehet... Megnézem az emeleten. – Caroline vámpír gyorsasággal cikázott az emeleti szobákban, de ott sem talált semmit.
Matt eközben arra utaló nyomokat keresett a földszinten, hogy mi történhetett itt, de lövése sem volt.
- Elena nincs fent. – hadarta kétségbeesetten Caroline. – Gondolod, hogy… - de Matt nem engedte meg neki, hogy kimondja, amitől mindketten tartottak, gyorsan közbevágott.
- Nézzük meg kint.
- De még nappal lehetett, amikor eltűnt, napfény-gyűrű nélkül nem hiszem…
- Ne, Caroline! – vágott újra közbe Matt. – Csak nézzük meg, az is lehet, hogy nem ma történt, hanem mondjuk tegnap este. Lehet, hogy elmenekült, ha valaki üldözte és az erdőbe futott. Talán talált magának valami barlangot és csak azt várja, hogy besötétedjen.
- Jól van. – Care picit megnyugodott. – Megnézem a tó másik oldalát, lehet, hogy ott van. Te nézd meg ezen az oldalon. Telefonon tartjuk a kapcsolatot, ha van valami.
- Care, van zseblámpád?
- Csomagtartóban. – vágta rá a vámpír, és már el is tűnt.
Matt elővette az említett helyről a zseblámpát, és ő is bement az erdőbe. Az egész tópart és az erdők zengtek tőlük, ahogy azt kiáltozták: „Elena! Elena, merre vagy?”
Lassan már két órája keresték, észre sem vették, hogy telik az idő, csak azt tudták, hogy minél előbb meg kell találniuk Elenát. Átnéztek minden lehetséges helyet, de sehol nem találták. Az egész környéken, amit csak egy vámpír be tudott járni, sehol nem volt se egy barlang, sem földalatti alagút, vagy bánya, vagy akármi, ahol a fény elől meg tudta volna húzni magát. De ha lett volna, valószínűleg akkor sem találták volna Elenát egyikben sem, mert már besötétedett, és addigra biztosan elhagyta volna.
- Találtál valamit? – kérdezte kétségbeesetten Caroline a telefonban.
- Nem, semmit. – lihegte Matt.
- Hol vagy?
- Visszafelé tartok a házhoz.
- Mindjárt ott vagyok. – felelte Caroline és letette a telefont.
Természetes, hogy hamarabb odaért, mint Matt. Még kétszer átnézte az egész lakást, de nem talált sehol semmit. Mikor kilépett a házból, csak akkor vett észre valamit az autó reflektorfényében a kocsi kerekei közt. Közelebb ment és megvizsgálta, amit látott: egy gyűrű volt. Caroline számára már egészen biztos volt, hogy Elenát elrabolták.
Matt akkor ért vissza, amikor Caroline felvette a széles karimájú tárgyat.
- Ezt már láttam valakin… - mondta Care rekedtes hangon.
- Nekem is ismerős…
Mindkettejük agyán átvillant egy kép egy kézről a gyűrűvel, majd a tulajdonosával. A felismerés villámként csapott beléjük.
- Az nem lehet… Az lehetetlen… Hiszen annak már lassan két éve… - Care hangja remegett a döbbenettől.
***
Éjfekete sportautó száguldozott végig Amerika utópályáin. Washingtonból indult és Bostonba tartott, az út már jelentős részét megtette tulajdonosával, éjszakára azonban megállt egy út melletti motelban. A középmagas, karcsú testalkatú sofőr kiszállt és kivett egy szobát egy éjszakára. Egyetlen egy táskáját felvitte a helyiségbe, majd fáradtan dobta le magát az ágyra.
Elővett egy térképet, és feje felé tartva, fekve tanulmányozta: „Egész jól haladtam.” – gondolta. – „Mondjuk, aki kétszáztízzel repeszt az autópályán.” – kuncogott.
Körülnézett a szobában. Egyszerűen volt berendezve csak a legszükségesebb bútorokkal: asztal, szék, éjjeli szekrény, ágy. Bár mindig is tartózkodott az ilyen helyektől, most mégis rá volt kényszerülve, és ahhoz sem volt ereje, hogy kifogásokat keressen vagy magában nyűglődjön.
Már éppen készült a fürdőszobába, amikor megszólalt a telefonja. Bosszúsan, de visszafordult érte. Rejtett szám kereste, de azért felvette.
- Igen? – a rejtélyes telefonáló halkan, alig hallhatóan beszélt. – Mi?! Nem! Így is rengeteget haladtam ma, nem fogok miattad még négy órát vezetni Bostonig! – valamit mondott a titokzatos hang. – Akkor vigyázz rá te magad! Senki nem mondta, hogy tedd ezt, te mégis elhoztad, és most a nyakamba varrod ezt is, mint minden mást! – pár percnyi viaskodás után a telefonálónak nem túl finoman, de sikerült meggyőznie. – Jól van, de abba neked sem lehet beleszólásod, hogy előtte veszek egy zuhanyt. – újabb szavak a vonal túl végéről. – Sietek, persze! – mérgesen letette a telefont és az ágyra dobta.
Még pár másodpercig gondolkodott, végül újra felvette a telefont, és tárcsázott.
- Lucy? Itt Kethrine... Szükségem van egy napfény-gyűrűre. Siess vele, hozd Bostonba, a címet elküldöm mobilon. Imádlak, Ciao!
***
Caroline és Matt teljesen a tóparti háznál látottak hatása alatt voltak.
- El kell mondanunk Damonnek, nem tehetünk mást. Tudnia kell. – kezdte Matt, miközben Caroline Mystic Falls felé száguldott autójával.
- De a gyűrűről nem kellene tudnia…
- Caroline, ez is fontos dolog.
- Ha rájön, hogy ki vitte el Elenát, nem fog tudni foglalkozni a Stefan-üggyel és elmegy megkeresni. Bosszút fog forralni, de az sem kizárt, hogy idegösszeroppanása lesz. Ha most kikapcsolja az érzéseit…
- …Az végzetes lesz. – fejezte be a mondatot Matt.
- Pontosan. Lehet, azt sem kellene tudnia, hogy Elena eltűnt.
- Nagyon hamar rájönne, hogy valami nincs rendben.
- Jó, akkor mondjuk el Elijahnak, ő meg majd kitalál valami okosabbat… - gondolkodott Caroline.
- Nem tudom jó ötlet-e.
- Nézd, Matt. Ezek nagyon komoly dolgok, és már többször is kerültünk veszélyes helyzetekbe, de ilyenek még nem voltak. Nem tudom mit csináljunk, én is kétségbe vagyok esve. Nagyon félek, hogy Elenának baja fog esni.
- Én csak azt nem értem, hogy miért pont Ő vitte el. Miért kell Neki? – kérdezte Matt.
- Nem tudom. Erre majd rájövök egyedül. – válaszolta Caroline, miközben leparkolt Matték háza előtt.
- Biztos, hogy egyedül akarod nekik elmondani?
- A mai nap folyamán legalább háromszor hangsúlyoztad, hogy nem vagy halhatatlan. Ha Damon bepöccen, inkább az én nyakamat tekerje ki, mint a tiédet…
- Vigyázz magadra! – búcsúzott Matt, ahogy kiszállt. – És köszönöm, hogy hazahoztál. – Caroline csak egy barátságos mosollyal és bólintással válaszolt, majd miután Matt becsukta a Ford ajtaját, elhajtott.
Tudta, hogy Elijah mostanában sok időt tölt a Salvatore-házban, de őszintén remélte, hogy most inkább a saját villájukban lesz. Ha meg nem, akkor meg úgyis meg kell néznie Damonnél. Őszintén szólva: nem szívesen találkozna most Damonnel, ha nem muszáj.
Leparkolt a Mikaelson-villa előtt, ami már inkább volt kastély, mint villa, és becsengetett. Nem válaszolt senki, de meglepetésére az ajtó magától kinyílt. Nagyon fontos volt, hogy találkozzon Elijahval, ezért úgy ítélte meg, hogy mindenképpen érdemes lenne megnéznie a házban.
Ahogy bement az előtérbe, többször is Elijah nevét kiáltotta, de válaszként csak a saját hangját hallotta, amit a villa vert vissza.
- A bátyám nincs itthon. – szólalt meg egy hang Caroline háta mögül, mire a lány gyorsan, és kicsit rémülten fordult meg.
- Klaus! – az ős vállát hanyagul az egyik ajtófélfának támasztotta és vigyorgott, szemlátomást élvezte, hogy ráhozta a frászt Carolinera. – Mit keresel te itt?
- Itt lakom. – vigyorgott. – Vagyis mikor erre járok. – tette hozzá. – Öröm téged látni Care.
- Aha, téged is…
- Nyúzottnak tűnsz. – Klaus ellökte magát az ajtófélfától és Caroline felé haladt, aki egy kicsit arrébb húzódott. – Nyugi, nem szándékoztam hozzád érni. – vigyorgott sejtelmesen, és a másik folyosó felé vette az irányt. – Kérsz valamit inni?
- Vezetek, de azért kösz.
- Van gyümölcslé is. – hallatszott egyre messzebbről.
Caroline követte Niklaus hangját a társalgóba.
- Most komolyan: mióta vagy itt? – kérdezte.
- Nem régen érkeztem. De már fáradt voltam „pasis estet” tartani Salvatoréval és a bátyámmal. Nem igazán érdekelnek a körömlakkok. – szája széles mosolyra húzódott.
- Nem hiszem el, hogy ennyire ne érdekeljen, hogy mi folyik itt. – hitetlenkedett Care, de ettől függetlenül ugyan olyan gondterhelt volt.
- Tény, hogy nem akarok meghalni, de egyébként Rebekah és Kol még nem kerültek elő, szóval felesleges lenne aggódnom, hogy lemaradok egy kupaktanácsról. Mellesleg meg hiába van az, hogy én vagyok a leghatalmasabb vámpír, aki egyébként hibrid is, ha úgyis csak a parancsokat osztják és engem ugráltatnak, nem én őket.
- Nagyon szeretsz ezzel kérkedni. – vágta a fejéhez Caroline.
- Jó kedvemben vagyok. Ezért is adom most át fivéreimnek a vezető szerepet. Pihenek kicsit.
- Hű, hát te aztán tényleg nagyon elfáradhattál New Orleansi három éves kirándulásod alatt. – forgatta szemeit a lány.
- Legalább nekem értelme is volt ott lennem. Megnyertem egy hatalmi háborút, van sok emberem, segítenek majd elpáholni jó pár utazót. De te, ha jól tudom csak menekülni és felejteni mentél Floridába.
- Fordulj fel Klaus! – vágta a hibrid fejéhez a lány, majd a bejárati ajtó felé vette az irányt.
A hibridet nem nagyon zavarta, hogy Caroline miatta megy el. Az tény, hogy volt idő, amikor szerelmes volt belé, és még mindig tetszett neki a vámpír, de azóta sok minden változott. Care összetört, és még nem állna készen egy új kapcsolatra. Klausnak pedig családja van New Orleansban.
- Elijah a száz halott boszi mészárszékénél van Bonnieval. Próbálják kideríteni, hol akarják feláldozni Stefant az utazók. – szólt mégis Care után.
- Köszönöm. – felelte a lány, becsapta maga mögött az ajtót, majd elhajtott amilyen gyorsan csak tudott.
Az erdő szélén lehúzódott a főútról, úgy ítélte meg, hogy az út innen gyalog már könnyebb. Vámpírgyorsaságával cikázott a fák között, és körülbelül három perc alatt meg is találta az elhagyatott, régi, romos, szó szerint kísértetjárta házat. Hegyezte a fülét, de nem hallott semmit. „Klaus szándékosan átvert volna?” – gondolta. Még közelebb ment, és meghallotta Bonnie üvöltöző hangját. Ez a hang inkább a félelemtől és a fájdalomtól volt rekedtes, mint az esetleges dühtől. „Mi a fene folyik itt?” – gyorsan besuhant a házba, a hang irányába, s mikor felért az emeletre majdnem belebotlott Elijahba.
Az egész épületet a benne kavargó szélvihar rázta meg. A ház hallhatóan többször is beleremegett, félő volt, hogy a végén még összeesik.
- Ezt Bonnie csinálja? – próbálta túlkiabálni a zajokat Caroline.
Látta, hogy Bonnie a földre rogyva ordítozik fájdalmában, és már oda akart menni hozzá, hogy megkérdezze, mi baja, amikor Elijah megfogta a karját és visszahúzta.
- Én sem tudom. Egyszer csak összeesett. Egy ideig békésen tárgyalt a szellemekkel, de körülbelül két perce tart ez a transz.
- Ne! Ne! Igenis tudom tartani! Nem fogom engedni! – ordítozta Bonnie. – Elég erős vagyok, ne kételkedjetek bennem!
A szélvihar még erősebb lett, a ház jobban megremegett, Bonnie egyre hangosabban ordítozott. Caroline nem bírta tovább. Odarohant és letérdelt Bonniehoz, megpróbálta átölelni. Erre minden elcsendesedett, mintha semmi sem történt volna itt pár másodperccel ezelőtt. Bonnie is halkabb volt, de remegett és zokogott.
- Tudom tartani, elég erős vagyok! – szipogta szinte alig hallhatóan. – Nem hagyom!
A zokogástól erősen rázkódtak vállai, és egész testében remegett a fájdalomtól, amit a boszorkányok szellemei okoztak neki.
- Meg tudom csinálni! – szipogta újra.
Caroline szorosan magához ölelte és vigasztalni próbálta.
- Jól van, semmi baj. Képes vagy rá. – „Bármi is legyen az…” – tette hozzá gondolatban.
Ahogy egyre szorosabban ölelte, Bonnie zokogása úgy zsugorodott sírássá, majd jó néhány szipogás után el is halt. Úgy tűnt, megnyugodott.
- Jól vagy? – kérdezte Caroline aggodalmasan.
Bonnie felelet helyett egy nem túl meggyőző bólintást próbált meg kivitelezni.
- Pihenned kell, gyere, hazaviszlek. – mondta Care halkan.
- Köszönöm. – Bonnie hangja még vámpírhallással is alig volt hallható, de Caroline megértette és megpróbált felvenni egy nem túl őszinte mosolyt.
Amint Caroline és Elijah segítettek Bonnienak felállni, az ex-boszorkány összeesett.
- Úristen, Bonnie! – kiáltott fel Caroline.
Bonnie légzése halk volt és gyenge. Akárcsak a szívverése. Caroline segítségkérően és kétségbeesetten nézett Elijahra.
- Elájult. Lehet kórházba kellene vinni.
- Nem lehet, ő a horgony és valószínűleg észrevennék, hogy nincs valami rendben. – Caroline szemeiben látszott a rémület, arcát néhány könnycsepp szántotta végig.
- Hol parkolsz?
- A főút mellett. Ha használjuk a gyorsaságunkat hárompercnyire innen. – Elijah bólintott és felvette Bonniet. – Menj előre, követlek.
Caroline a kocsijához vezette Elijaht, majd berakták Bonniet.
- Elvigyelek? – kérdezte Care.
- Az autóm kicsit beljebb parkol az erdő másik végében, de köszönöm.
- Van valami… Beszélnünk kellene, elég fontos.
- A Bennett-ház előtt találkozunk. – felelte Elijah és eltűnt az erdőben.
Caroline is beszállt autójába és elhajtott. Amilyen gyorsan csak tudott, a városban termett. Leparkolt Bonniék háza előtt, és bevitte a még mindig ájult lányt. Lefektette az ágyára és betakarta. Bonnie ekkor tért magához. Mikor Caroline menni készült, erőtlenül megszorította a csuklóját, hogy kicsit maradásra bírja. A szőke vámpír leült barátnője ágyára.
- Köszönöm. – felelte halkan, de hálásan Bonnie, és lehunyta a szemeit.
Caroline úgy érezte nem most jött el az ideje annak, hogy megkérdezze Bonnietól, mit nem hagy, mi az amit a lánynak meg kell tartani és megakadályoznia. Ahogy nézte erőtlen barátnőjét, könnycseppek jelentek meg a szemében. Gyengéden megszorította Bonnie puha kezét, majd az ajtó felé vette az irányt. Mikor oda ért, még visszafordult, hogy egy pillantást vethessen barátnőjére. „Mennyi áldozatot kell még hoznunk és mennyi szenvedést kell még elviselnünk…? Vagy mennyit bírunk…?” – gondolta magában, majd letörölte könnyeit és elhagyta a házat.
Elijah már kint várta. Nem volt megszokott az őstől, hogy bárhová is támaszkodjon, mindig egyenesen, kihúzva tartotta magát. „Diplomata” – jellemezte egy szóval Care, de ez most nem volt igaz rá. Audijának támaszkodott, karjait összefonta maga előtt, és elmerengve bámult a rendezett pázsitra. Caroline annyira nem volt hozzászokva ehhez, hogy kezdett aggódni, esetleg valami baja van az ősnek.
- Minden rendben? – kérdezte, ahogy közelebb ment hozzá.
- Igen, persze. – rázódott vissza a jelenbe Elijah. – Beszélni szerettél volna velem… Miről?
- Akadt egy nem olyan kicsi probléma…
- Elenával?
Caroline nem tudta hogyan mondja meg, hogy Elena eltűnt, nem találják.
- Caroline, mi történt? – kérdezte Elijah.
Care végül úgy döntött, nem kertel, nem gyárt meséket a dologhoz, és nem húzza tovább az időt. Olyan módon, ahogy a könnycseppek előtörtek szeméből, belőle is kitört a válasz:
- Eltűnt!
Elijah arcát nem lehetett meghatározni, olyan sok minden futott át rajta ezzel az egy szóval. Aggodalom, csekély harag, kifejezhetetlen mennyiségű meglepődés és némi félelem. Igen, Elijah Mikaelson oly hosszú idő után most először, igazán félt…
0 megjegyzés: