Korhatár: 12
Szemszög: külső
Figyelmeztetés: -
Szerzői jegyzet:
Hát itt is volna az első rész, fogadjátok nagy szeretettel és érdeklődéssel, amennyiben Vámpírnaplók, és esetleg még Delena rajongók is vagytok! Szeretnék ajánlani egy dalt az olvasáshoz, ami nem lenne más, mint Celica Westbrook, New Moon című dala. Olyan videót választottam, amelyben a szöveget magyarul olvashatjátok, mivel szerintem nagyon illik a történet ezen részéhez.
Természetesen szeretettel várom majd a hozzászólásaitokat a fejezet alján!
A telihold elérte pályája csúcsát a csendes éjszakai égbolton. Körülötte csillagok milliói tündököltek az égen, míg a Hold ezüst fénnyel borította be a tájat. Minden olyan nyugodt és csodálatos volt. A tücskök halkan ciripeltek, a Wickery híd alatt lágyan csobogott a folyó. Gyönge szellő járta át a fák lombkoronáit, magával hordozva a nyári virágok illatát a mezőről.
Elena már legalább két órája ült a Wickery híd korlátján. Könnyes szemekkel nézte a víz mozgását, és hagyta, hogy könnyei gyöngyként gördüljenek végig szépséges arcán, melyet megvilágított a holdfény. Fájdalmas emlékek kötötték ide, és mióta a szülei meghaltak, nem sűrűn merészkedett a hídra, csak ha nagyon muszáj volt. De miután ő is itt halt meg, többé már nem félt. Inkább bánatos volt és szomorú. És a mai éjjelen még magányosnak és elhagyatottnak is érezte magát. Nem könnyítette meg a dolgát, hogy vámpír mivolta jobban felerősítette ezeket az érzéseket.
Így hát nem szabott gátat könnyeinek, csak hagyta, hogy elhagyják csokoládébarna szemeit.
Már három éve együtt voltak Damonnel, de kétségkívül ez volt életük legrosszabb évfordulója. Hetek óta nem tudott semmit szerelméről, csak azt tudta, hogy Stefan megint bajban van és újra meg kell menteni. Elena is elment volna Damonnel, de az nem hagyta neki. Visszaemlékezett a pillanatra, amikor felbukkant Elijah a házukban és közölte az idősebbik Salvatoréval a hírt: Stefant elvitték az utazók és valószínűleg fel akarják áldozni. Damon pedig kénytelen volt elmenni.
Mindez három hete történt, de még egyetlen egy telefont, vagy üzenetet sem kapott szerelmétől, vagy Elijahtól, vagy bárkitől, aki tudott volna róluk valamit. Ezért az utóbbi három hetet egyedül töltötte, szinte magányosan, aggodalmak közepette. Eleinte nem aggódott sokat, tudta, hogy Damon talpraesett férfi és meg tudja oldani, de ahogy haladt az idő, egyre jobban félt.
Megnézte az időt telefonján: hamarosan éjfél. Kikereste Damon számát a telefonkönyvből, és felhívta. Kicsöngött, de végül csak a hangposta vette fel.
- Damon – kezdte Elena a robot hangnak – hamarosan éjfél… nem tudom, hogy mi van veled, vagy hogy merre jársz éppen. De remélem a legjobbakat. Nagyon hiányzol és… - újra elsírta magát - …szeretném, ha tudnád, hogy… Nagyon szeretlek Damon, bármi történjék is, és aggódom érted. Kérlek, amint tudsz, hívj fel vagy csak küldj egy SMS-t, vagy bármi amivel életjelet adsz magadról… - könnyei egyre szaporábban hullottak. – Boldog évfordulót Damon!
Letette a telefont, és hagyta, hogy tovább hulljanak a könnyei. Az óra 00:00-ra váltott, Elena pedig a zsebébe csúsztatta a készüléket. Lehunyta szemeit, és visszaemlékezett a rengeteg szép emlékre, amit Damonnel töltöttek.
Pár másodperccel később valaki gyengéden átkarolta hátulról, fejét Elena vállára hajtva. Elena ezer közül is megismerte volna ezt az érintést: gyengéd, de határozott volt, nyugalmat és erőt sugározott, de mindenekfelett szerelmet. Gyorsan hátrafordult és szorosan magához ölelte szerelmét.
- Damon! – kiáltotta boldogan, és arcát a férfi erős mellkasába temette.
- Sss. Itt vagyok, nem lesz semmi baj. – csitítgatta a síró nőt halk, megnyugtató hangján. – Boldog évfordulót Elena! – súgta halkan a barátnője fülébe, miközben gyengéden simogatta a lány haját.
Elena vált ki hamarabb az ölelésből, de csak annyira távolodott el, hogy Damon szemeibe tudjon nézni. Azokba a gyönyörű, azúrkék szemekbe, amik még most is megigézték, és talán még szebbek voltak a holdfényben. Alig hitt a szemének, annyira boldog volt, hogy tényleg ott áll vele szemben Damon.
- Neked is! – súgta, miközben kezei közé fogta a férfi arcát és közelebb húzta magához, hogy gyengéden megcsókolhassa.
Mióta Damon három hete beszállt a Camarojába, már azóta várták ezt a pillanatot: hogy újra egymás védelmező karjaiban lehessenek, és ajkaik egymásra találhassanak. Ezalatt a három hét alatt egyformán egyre nagyobb üresség keletkezett szívükben, amit egymás hiánya okozott. És ezt Damon sem titkolta. Mióta együtt volt Elenával, kétségkívül sokat változott. Bár még mindig ugyan az a vagány, szemtelen, de mégis gyengéd és törődő férfi volt, aki azelőtt is, de ha Elenával volt, sokkal jobban engedett az érzelmeinek, és meg sem próbálta őket titkolni. Így ő is megengedte nehéz szívének, hogy könnycseppeket ültessen szemeibe és így könnyebbüljön meg.
Nehezen ugyan, de egyszerre váltak el ajkaik, ugyanakkor még mindig nem engedték ki egymást védelmező ölelésükből. Damon gyengéden letörölt néhány könnycseppet Elena arcáról, majd homlokaikat lágyan összeérintették és egymás szemébe néztek.
- Szeretlek... És már halálra aggódtam magam. – kezdte Elena.
- Tudom, és ne haragudj, de nem tudtam felvenni. De minden üzenetedet megkaptam. – halvány mosoly ült ki arcára.
- De miért nem hívtál vissza vagy hagytál üzenetet?
- Ha használom a telefonomat hívásra vagy üzenetküldésre, az utazók egyből észreveszik és tudni fogják, hol vagyunk.
Elena aggódva nézett Damonre. Szerette volna megkérdezni, hogy mi van Stefannal, tudnak-e róla valamit, de félt a választól. Ki nem mondott kérdésére Damon csak egy szomorú nézéssel válaszolt, megfogta Elena kezét és felült a korlátra. Mélyet sóhajtott, melyből Elena sejtette, hogy valami nincs rendben. Végül mégis meg merte kérdezni.
- Van valami Stefannal kapcsolatban? Megtaláltátok?
- Nem. – felelte Damon halkan, amíg Elena mellé ült. – Elijahnak vannak emberei, segítettek valamelyest. De az utazók folyamatosan mozgásban vannak, és Stefant is viszik magukkal. Mire oda érünk valahova, már csak a hűlt helyüket találjuk, és nem tudjuk, hol folytassuk tovább a keresést. Egy lépéssel mindig előttünk járnak.
Elena érezte, ahogy a csalódottságtól és a haragtól Damon izmai megfeszülnek. Kezét Damon felkarjára tette, és fejét a férfi vállára hajtotta, hogy valamennyire megnyugtassa.
- Ha fel akarnák áldozni Stefant, már megtették volna. – kezdte halkan. – De még valószínűleg életben van. – Damon nem felelt, csak a holdfényes tájat nézte. – Ugye? – kérdezte aggódva Elena.
- Csak remélni tudom. – sóhajtotta Damon. – De ha még él is, lehet, hogy már nem sokáig fog. Az utazóknak szükségük van a nyomorult hasonmás vérére. – egy percnyi csend következett. – Ó a fenébe is! – mordult fel Damon és leugrott a korlátról.
- Mi a baj? – követte tekintetével Elena.
Damon idegesen járkált fel-alá, ujjaival sötét hajtincseibe túrt.
- Hasonmás. – ismételte. – Hasonmás vér kell nekik. Lehet, hogy te is veszélyben vagy, Elena. – megállt a lány előtt, és felnézett rá.
Damonben forgószélként kavarogtak a gondolatok és az érzelmek. Azon agyalt, vajon hova vihetik Stefant, van-e célja az utazók útjának. Talán egy spirituális helyre viszik, ahol feláldozhatják? És mi van akkor, ha Elena vére is kell nekik, mert ő is hasonmás? „De ott van még Kethrine is. Vigyék Kethrinet, ő senkinek nem kell! Elenát pedig hagyják békén!” – gondolta. És ha mégis kell nekik Elena, akkor ki tudja, hogy mihez fognak folyamodni vagy hogyan próbálják majd meg csapdába ejteni. Lelke tele volt haraggal az utazók iránt, de nagyon aggódott Elenáért is. Nem is akart belegondolni, mi lesz vele akkor, ha elveszik tőle azt a lányt, azt az angyalt, aki az életet jelenti számára.
Elena simogatására tért vissza a jelenbe.
- Damon. Nem lesz semmi baj. Meg fogjuk találni Stefant. És hidd el, nem fog bántódásom esni. Ha kellek nekik, akkor valószínűleg eljönnek értem és akkor elkaphatjuk őket. Ha ez így lesz, elvezethetnek Stefanhoz. Damon… - próbált valamit leolvasni szerelme arcáról, de csak a gondterheltséget látta.
- Igazad lehet… - válaszolta végül.
- Tudom, hogy igazam van. – mosolygott Elena. – Gyere, bizonyára fáradt vagy. Menjünk haza. – leugrott és megcsókolta Damont.
Csak egy gyors csóknak indult volna, de ahogy Elena elhúzódott, Damon visszahúzta. A csók után nagyot sóhajtott, s bár még mindig aggódott Stefan miatt, de érezhetően jobb lett a kedve. Megfogta Elena kezét és hazafelé vették az irányt. Lassan haladtak, nem használták gyorsaságukat. Élvezték a kellemes levegőt, a csendes éjszakát. Volt valami romantikus hangulata ennek a sétának. A csendet Damon törte meg.
- És te miket csináltál addig, amíg én távol voltam?
- Próbáltam magam lefoglalni. Reggelente beleírtam az összes érzésemet a naplómba, délutánonként meg elmentem Bonnieval és Carolinenal erre-arra. Aztán este, ahogy hazaértem, beestem az ágyba és a második hét után már sírva aludtam el minden éjjel. Szörnyű volt nélküled. És nem csak a hiányod aggasztott, de féltem, hogy bajod esik… De te hogyhogy visszajöttél? Ahogy téged ismerlek nem szoktad befejezetlenül hagyni a dolgaidat.
- Úgy éreztem mindenképpen együtt kell töltenünk az évfordulónkat. És már te is nagyon hiányoztál nekem. Elijah nem valami jó társaság.
Elena elnevette magát, mire kicsit Damon is.
- Ez azt jelenti, hogy még visszamész?
- Muszáj lesz. Igaz, néha szívesen kitekerném a nyakát, de Stefan mégiscsak az öcsém. És ha valaki megöli, az egyedül én lehetek, senki más. – Elena finoman oldalba bökte.
- De nagyon remélem, legközelebb nem akarsz itt hagyni.
- Elena, nem tehetem meg, hogy elviszlek magammal, túl veszélyes. Azt hittem ezt már a múltkor megbeszéltük. – sóhajtott.
- Igen, de akkor még nem tudtam, mennyire képes vagy megijeszteni. Ha még egy napot kell elviselnem úgy, hogy nem tudok rólad semmit, akkor én leszek az első vámpír, akit az aggodalom fog megölni.
- Ilyenekkel ne is viccelj! – mondta Damon, és gyengéden magához húzta, hogy megcsókolhassa Elenát, miközben lágyan a lány teste köré fonta erős karjait.
A három év alatt rengetegszer csókolták már meg egymást, de minden csók más volt és különleges. Ez viszont jobb volt az összes többinél. Tele volt szerelemmel, szenvedéllyel, aggodalommal, bizalommal, és némi vággyal is. Elena Damon arcát és nyakát simogatta, majd kezei lejjebb csúsztak a mellkasára és a hasára. Damon eközben a lány oldalát simogatta, de ahogy megérezte, hogy Elena gyengéd kezei a pólója alá érnek és bebarangolják a kemény izmokat, kivált a csókból és gyengéden megfogta Elena csuklóit.
- Ne itt. – súgta a lány fülébe. – Hamarosan otthon vagyunk.
- Az is ritkán esik meg, hogy Damon Salvatore nemet mondjon. Ráadásul három hét után… Tán csak nem történt valami Elijahval? – vigyorgott pimaszul Elena.
- Ha-ha! Nem! – vigyorgott Damon. – Csak van számodra egy meglepetésem. Mikor visszaértem azt hittem, otthon vagy, de nem találtalak, viszont leraktam. Aztán odamentem a hídhoz, gondoltam, hogy csak ott lehetsz.
- Hát jól gondoltad. – mondta Elena, miközben újra gyengéden kezei közé fogta Damon arcát és megcsókolta.
Anélkül, hogy ajkaik szétváltak volna, Damon a karjaiba vette barátnőjét és csak a hálószobájuk előtt tette le. Elvált Elena finom ajkaitól, és gyengéden megfordította a lányt, hogy lássa a szobát, amint belép rajta. Elena kinyitotta az ajtót, és amint belépett, fényár lepte el. De nem a lámpák égtek, és még odakint is sötét volt. Rengeteg apró gyertya világította be a helyiséget, és ez a meleg fény Elena szívét is bejárta. Aztán ahogy hozzászokott a szeme a lángok fényéhez, észrevette a rózsaszirmokat az ágyon és a padlón: az ágy telis-tele volt velük szórva, míg a padlón gyertyák szív alakú gyűrűjében a következő kérdés rajzolódott ki a szirmokból: HOZZÁM JÖSSZ?
Elena szemébe ismételten utat találtak a könnyek, de ezúttal a határtalan örömtől. Hátrafordult, hogy Damon nyakába borulhasson, de a férfi fél térdre ereszkedve egy nyitott fedelű ékszerdobozkát tartott a kezében.
- Hozzám jössz, Elena? – kérdezte lágyan, hangjában az öröm és az izgatottság némi jelével.
- IGEN! – felelte boldogan, és miután Damon az ujjára húzta a jegygyűrűt, ő is letérdelt és szerelme nyakába borult.
Újra és újra hevesebbnél hevesebb csókokban forrtak össze, majd útjuk a rózsaszirmok tengerével borított ágyhoz vezetett. Közben egy pillanatra sem engedték el egymást. Miután gyengéden megszabadították egymást ruháiktól, nem volt többé külvilág, nem volt többé más, csak ők ketten és a szerelmük.
***
- Nagyi? – kérdezte Bonnie, amint felfedezte az álmában előtte álló alakot.
Mióta ő volt a természetfeletti purgatórium horgonya, néha csak nehezen tudta megkülönböztetni az álmait a valóságtól. Bár láthatta a szellemeket, így a nagyijával is találkozott, ám az utóbbi hónapban még nem látta sem az álmaiban, sem szellemként.
- Bonnie, nincs sok időnk. – felelte Sheila, Bonnie nagymamája.
- Miért? Mi a baj?
- A túlvilágon a boszorkányok és a szellemek mindent látnak. Stefan és Elena nagy bajban vannak. Ők az utolsó hasonmások.
- Stefant elvitték az utazók és nem tudjuk, hogy hol lehetnek. Chicagoban fogták el. Damon és Elijah próbálják visszahozni, de senki nem tud róluk semmit.
- Damon ma éjjel hazajött. Nem jártak sikerrel, az utazók folyamatosan mozgásban vannak, és nem tudják, hogy hova tartanak. Bonnie, ha feláldozzák Stefant, akkor feloldják az átkukat, amit a boszorkányok bocsátottak rájuk és valószínűleg bosszút is terveznek.
- Hogyan tudnánk őket megállítani? – kérdezte Bonnie.
- Figyelj, gyermekem! Damonnek nem szabad visszamennie Elijahval, nem tudnák beérni az utazókat. Ám ahhoz, hogy megtörjék az átkukat, az utazóknak ott kell feláldozniuk Stefant, ahol az átkot megkötötték. Mystic Fallsban. Ide tartanak, Bonnie. Várnotok kell őket. De nem hagyhatjátok, hogy Elena közelébe kerüljenek. Elenára még nagy dolog vár. A boszorkák és a szellemek mesterkednek valamiben, de nem tudom pontosan, hogy mi lehet.
- De mi tervük van a szellemeknek Elenával? – értetlenkedett Bonnie.
- Amikor Amara meghalt és te horgony lettél, vele halt a lehetséges esély is, hogy a vámpírokat el lehessen pusztítani. És mint azt tudjuk, a természet egyensúlya nem borulhat fel, ezért a szellemek más utat keresnek. Azt mondják Elena és Damon szerelme nagyon különleges, és a vámpírok között nincs még egy ilyen kapcsolat. Nem tudom ez mit jelent pontosan Elenára nézve, de tudom, hogy veszélyes lesz az életére. Nem foghatják el az utazók. Bonnie, segítened kell nekik! – mondta Sheila egyre halkuló hangon, míg végül el nem tűnt a semmibe.
- Nagyi! – kiáltott Bonnie, de már nem csak az álmában.
Rémülten ült fel az ágyában. Rengeteg gondolat kavargott az elméjében Elenáról, Stefanról, a boszorkányokról, a vámpírokról és a szellemekről. De vajon mi vár Elenára? Mit terveznek vele a szellemek, és vajon sikerül-e megvédeni őt az utazóktól? És ha az utazók Mystic Fallsba hozzák Stefant, akkor vajon hol lehet az oltáruk, ahol feláldozhatják?
Most, hogy Bonnie többé nem volt boszorkány, és nem volt varázsereje, sokkal nehezebb volt neki minden. Nem csak a naponta többszöri fájdalmakat kellett elviselnie, amit a halottak okoztak neki azzal, hogy rajta keresztül haladtak át a túlvilágba, de látnoki képességeit is elveszítette, így sosem tudta mi várhat rájuk.
„Először is értesítenem kell Elenát.” – gondolta magában, de mivel még csak hajnali kettő volt és nagyon kimerítette az álma, vagy látomása, vagy bármi is volt az valójában, visszaaludt. „Majd reggel szólok nekik…” – ásította és újra álomba merült, de ezúttal nyugodtan tudott aludni.
***
Elena és Damon egymás karjaiban pihentek. Csend volt közöttük, csak a szívverésüket hallották. Számukra ilyenkor nem volt szükség szavakra, a szemeikben táncoló fényekből olvastak, de Elena végül halkan megszólalt.
- Milyen jó lenne, ha életünk minden egyes pillanata ilyen nyugodt lenne. Valahogy ez olyan normális.
Damon gyengéd puszit nyomott a lány fejére, amit Elena a férfi mellkasán nyugtatott.
- De mi sem vagyunk normálisak. – mosolyodott el Damon, mire Elena felnézett.
- Igazad van. Túl unalmas lenne az emberek nyugodt élete két ilyen izgága vámpírnak. – visszahajtotta fejét Damon mellkasára és hallgatta a szívverését. – De mit fogunk csinálni az elkövetkező örökkévalóságban?
- Biztosan lesz majd valami, ami lefoglal minket. Ha meg éppen nem lesz, akkor kiélvezzük a pillanatot. Elvégre most már a menyasszonyom vagy, nem sokára egybekelünk, és hivatalosan is egymásé leszünk. – Elena közelebb hajolt, hogy megcsókolhassa vőlegényét, és már csak pár centiméter választotta el az ajkaikat, mikor Damon ismét megszólalt. – De addig is lefoglal az utazó-probléma. – egy nem egészen őszinte félmosoly kúszott az arcára, amit Elena mindig szeretett, de tudta, hogy ez a pimaszság jele.
Büntetésként egy párnát nyomott Damon arcába, mire a férfi eldobta a puha tárgyat és felülkerekedett Elenán.
- Több mint százötven éve vámpír vagyok, jóval erősebb nálad. És még neked sem hagyom magam. – duruzsolta.
- Nem is kell. – felelte Elena majd jobb kezét Damon arcára tette és szenvedélyesen megcsókolták egymást.
- Mit szólnál hozzá, ha megünnepelnénk ezt a csodálatos harmadik évfordulót és elmennénk valahova?
- Mire gondolsz? – Elena szemeiben felragyogott a kíváncsiság.
- Hát, az legyen inkább meglepetés. – kacsintott Damon. – De nem megyünk messzire, ne aggódj.
- Már régen neked adtam a szívemet a bizalmammal. Oda viszel, ahova csak akarsz. – újra megcsókolták egymást.
- Ennek örülök, de jobb lenne kicsit visszaaludni, nem gondolod? Még csak hajnali kettő múlt, és sokat fogunk ma még sétálni.
- Te is tudod, hogy a vámpírok nem fáradnak. – nevetett Elena.
- Tudom. – felelte Damon, miközben szorosan a lány mellé feküdt. – De szeretek abban a tudatban álomba merülni, hogy a karjaimban vagy. – felelte halkan a maga megnyugtató hangján és karjaiba zárta menyasszonyát.
- Én is szeretem, ha melletted lehetek. – mondta Elena, miközben megfogta Damon kezét, ami védelmezőn karolta át hátulról.
***
- Jól van testvéreim, mára itt letáborozunk. – hallatszott egy határozott és magabiztos hang a tömeg elejéről, mely egyre csak haladt előre.
A nem kevés emberből álló csoport levetette hátizsákjaikat és leterítették pokrócaikat a földre. Elhagyatott volt ez a környék, senki nem járt erre soha, és ezt a vezetőjük is jól tudta. Egy négysávos felüljáró alatti kopár területen táboroztak le, a talaj poros és kiszáradt volt, mondhatni csont keménységű. Csak néhány kiszáradt fűcsomó és kóró adott bizonyságot arról, hogy itt valaha jelen volt az élet.
- Biztos, hogy jó hely itt megállni éjszakára, Markos? – kérdezte egy ember a vezetőt.
- Sokat haladtunk ma, testvéreink fáradtak. De erőt ad nekünk, hogy három hét múlva elérjük célunkat, és végre megszabadulhatunk átkunktól. – Markos arcán fondorlatos mosoly terült el.
- Szerinted a hasonmás vére feloldja az átkot?
- Őseink nem véletlenül adták át a tudást vezetőről vezetőre, hogy végül egész népünket feloldhassuk. Rengeteget szenvedtünk a boszorkányok miatt, és az utazók eléggé megcsappantak. Már csak három hordáról tudunk az egész világon, és a miénk a legnagyobb, Carl. Ha feloldjuk az átkot, végre letelepedhetünk, és elpusztíthatjuk a boszorkányokat. Mi leszünk az egyetlen olyan faj, akik képesek lesznek a varázslatra. Sajnálom, hogy a boszorkányok már nem tartják annyira magukat a természethez, mint mi. A fajtájuk túlságosan elkorcsult, ezért vannak vámpírok is.
- És mit akarsz kezdeni, miután megölted a boszorkányokat?
- Egyszerre nem tudom kiirtani őket a világunkból. Ezért megszabadulok azoktól, akik Mystic Fallsban élnek, a többire pedig világszerte átkot szórok, hogy olyan kárhozatban legyen részük, mint nekünk eddig. És ha ezzel megvagyok, akkor megölöm a másik hasonmást is és megtisztítom a Földet a vámpíroktól egyszer, s mindenkorra. Rengeteg szenvedést hoztak már az emberiségre. – vázolta tervét Markos. – De addig is – tekintetét az erőtlen Stefanra emelte -, testvéreinknek és jómagunknak is szükségünk van az erőre, hogy megfékezhessük ellenségeinket és megtörhessük a mágiát. – fejével a fiatalabbik Salvatore felé biccentett, és egyből a vámpír mellett termett két utazó.
Az utazók mormoltak valamit csehül, amit Stefan nem értett, majd két tőrrel felvágták a karjaiban futó ereit, és vérét két bádog vödörbe folyatták. Mióta elrabolták Chicagoban, az ő vérét itták, hogy erősebbek legyenek, s bár ettől Stefan erősen legyengült és már csak tompa dolgokat érzékelt a külvilágból, mégis érezte az utazók napról napra hatalmasabb erejét. Ahogy minden alkalommal egy széknek kötözve cipelték, egyre sűrűbben és hosszabb időkre vesztette el az eszméletét. Ilyenkor mindig olyan dolgokat látott, mintha látomásai lettek volna, de jól lehet, nem voltak többek álmoknál és töredezett emlékeknél, melyek egyre jobban összefolytak egy homályos folttá.
De akárhányszor is elájult, mindig látta maga előtt Elenát. Sokszor látta az első találkozásukat, aztán azt, hogy szép lassan miként jöttek össze, látta a vitáikat, a boldog pillanataikat, és bár tompán, nagyon halványan, de még mindig érzett iránta valamit. Aztán ahogy az az érzés kezdett belelopózni az elméjébe, mindig betoppant Damon és egy szempillantás alatt összedöntött mindent, amit Stefan hosszú idők alatt építgetett Elenával. És az összes közül az fájt neki a legjobban, hogy ez a saját hibájából történt. Hiszen ő volt az, aki elüldözte saját maga mellől a lányt, akit mindig is szeretett attól a perctől kezdve, hogy megismerte. Ő volt az, aki nem engedte meg Elenának, hogy a közelébe kerüljön. Nem várta el sosem a lánytól, hogy egyedül maradjon és örökké sírjon utána, de nagyon meglepte, hogy végül Damon karjaiban kötött ki.
Mikor visszatért Chicagoba bátyjának tett fogadalma miatt, többször is volt alkalma józanul átgondolni a cselekedeteit, mindig bűnbakokat keresett, és talált is, de mégis legjobban magát okolta a dolgokért. Dühös volt Damonre, hogy felbosszantotta Julest és a vérfarkas megharapta. Haragudott rá azért, hogy meg kellett mentenie, és ehhez Klaus segítségét kellett kérnie. És utálta Klaust azért, amilyen árat szabott cserébe a véréért, ami megmentette Damon életét. De leginkább azért gyűlölte az őst, mert eltaszította Elenától és olyan dolgokat műveltetett vele, amiket egyáltalán nem akart megtenni. Eltiporta a szabad akaratát, és megbocsáthatatlan hibát vétett akkor, amikor arra kényszerítette Stefant, hogy támadja meg Elenát. Ezekért végtelenül gyűlölte Klaust, de Damonre is haragudott azért is, hogy beleszeretett Elenába, ám mindenekelőtt magát okolta mindenért.
Hiszen ha nem tette volna meg azt, amit Klaus kért, akkor Elena még most is az ő karjaiban hajtaná álomra a fejét és valószínű, hogy nem itt lenne a semmi kellős közepén egy híd alatt. De akkor már Damon sem élne, és valószínű, hogy az Elenára is hatással lett volna… De azért is magát okolta, hogy nem volt akkora akaratereje és esze, hogy elszökjön a lánnyal Klaus elől, amikor lehetősége lett volna rá.
Végtelenül sok problémája volt, és nem tudott magával mit kezdeni „Szeles Városban”, de azért valahogyan megpróbálta átvészelni. Aztán jöttek az utazók és legyengítették az elméjét értelmetlen kántálások erejével…
Ahogy egyre jobban közeledtek Mystic Falls felé, úgy érezte Stefan is, hogy közel a vég, de nem csak számára. Tudta, hogy Elena még szabad, és valószínűleg Damon vigyáz rá, de őt is hatalmukba keríthetik az utazók, ahogyan azt a fiatalabbik Salvatóréval is tették, és akkor még Damon sem tehet semmit.
Kíváncsi volt, vajon feltűnt-e valakinek, hogy őt foglyul ejtették, de biztosra vette, hogy nem. Úgy gondolta, hogy nem hiányzik senkinek, hiszen mindenki éli az életét anélkül, hogy őt hiányolnák: Carolinenak megvannak a bajai Tylerrel; Bonnienak a tanulmányaira kell koncentrálni, és a nyakán van a horgony-dolog is; Jeremynek elég nyomás az iskola mellett a szellemek látása, és Elena… Elena boldogan éli az életét Damonnel, és eszükbe sem jut, hogy mi lehet Stefannal…
És Stefan még csak nem is sejti, hogy ezzel mekkorát téved!
Hiszen odahaza mindenki nagyon aggódik érte, és még Elijah is őt kutattatja minden boszorkányával. Nem is beszélve Damonről aki ha kell, az életét is feláldozná öccséért, noha vámpírrá válásuk után sosem voltak puszipajtások. De igenis erősen érezte a testvéri köteléket fivére iránt még akkor is, ha igyekezett eltitkolni. És Elena is hogy aggódott érte minden nap! De még a szellemvilágban élők is! A túlvilágiak is bolygatták Bonniet, és őt is aggasztotta a dolog. Mindannyian aggódtak érte, de ő ezt nem tudhatta.
És bár Markos hordájában egyre erősödött a hír, miszerint Elijah és Damon a nyomukban vannak, ő mit sem tudott felfogni az egészből, hiszen a külvilág nem volt más számára, csak tompa fény némi érthetetlen zajjal és rengeteg gyötrelmes fájdalommal, mely összefolyik a tudatában.
Miközben ezeken agyalt, a vödrök kellőképpen megtöltődtek a vérével, és az utazók szétosztották maguk között. Mikor már mindenkinek volt a poharában valamennyi, hosszadalmas és hangos kántálásba kezdtek, ami egyre csak erősödött, Stefan ereje pedig egyre fogyott tőle. De igazán akkor gyengült le, mikor a kántálás egy csapásra elhallgatott, és az utazók egy húzásra lenyelték a vérét. Ez adott nekik erőt a varázsláshoz úgy, mint a vámpíroknak az életben maradáshoz. Erejük napról napra hatalmasodott, és már nem volt olyan boszorkány vagy vámpír nemhogy Mystic Fallsban, de az egész világon sem, aki meg tudta volna őket állítani…
0 megjegyzés: