Korhatár: 12
Szemszög: Elena
Figyelmeztetés: -
Csendesen jártam a new yorki utcákat.
Átvágtam a Central Park egy rövid szakaszán, közben a lágy októberi szellő simogatta sötétbarna tincseim. Rápillantottam az órámra, ami este ötöt jelzett. "Te jó ég, el fogok késni, Bonnie megnyúz!" - gondoltam, de azért elmosolyodtam. Gyorsabb tempóra váltottam, és két percen belül a kávézónál termettem, amit találkahelyként beszéltünk meg.
- Késtél! - nevetett, ahogy már meglátott az egyik kinti asztalnál ülve.
- Tudom, ne haragudj, csak összefutottam Jeremyvel...
- Semmi baj. Rendeltem neked is. - mosolygott, és szinte abban a pillanatban, ahogy kimondta, már ki is hozták a két kapucsínót.
- Látnok vagy! - ezen persze mindketten jót nevettünk.
- Azt mondtad találkoztál Jeremyvel? - kérdezte felvont szemöldökkel. - Neki nem Denverben kellene lennie?
- De igen. Nem mondta el, hogy miért van itt.
- Megadtad a címed?
- Nem. - feleltem, mire ő nagyot sóhajtott és az égre nézett.
- Meddig akarsz még bujkálni Elena? Három év hosszú idő. Nem tagadhatod ki a családod az életedből!
- Igazad van, hosszú idő. Túl kellene lépnem... De akkor sem tudom elfelejteni, sem megbocsátani az anyámnak, amit tett... Nem is csodálom, hogy szétmentek apával. - figyelmesen hallgatott, s közben kavargatta a gőzölgő, forró italt.
- Ezért mindig menekülsz... De mikor kezdesz el végre dolgozni? Vagy valamit csinálni. Tudom, hogy a nagyszüleid örökségéből vígan élsz, de látom rajtad, hogy gondjaid vannak. A kórházban épp gyerekorvost keresnek, miért nem próbálod meg?
- Az, hogy orvos voltam, az is a múltam része. Azt is csak anyámék akarták igazán, hogy az legyek. - sok emlék kavargott a fejemben, amiket nem akartam felidézni.
- És akkor mihez fogsz most kezdeni?
- Új életet kezdek! - jelentettem be valamennyivel élénkebben.
- Tessék? - Bonnie nagyot nézett. - El akarsz menni innen?
- Dehogy is! - legyintettem. - Azzal a céllal jöttem New Yorkba, hogy új életet kezdjek. Nos, megvan a lakásom, az ismerőseim, mégsincs igazán új életem... Egész itt töltött három év alatt csak nyalogattam a sebeim, de úgy döntöttem, hogy ennek vége! Pályáztam egy egyetem levelező tagozatára! - jelentettem be izgatottan.
- Igazán? - Bonnie hangja is élénkebb lett.
- De nem ez a legjobb! - mosolyogtam a lehető legszélesebb vigyorral az arcomon.
- Jajj ne csigázz már, kíváncsivá tettél! - sürgetett izgatott barátnőm.
- Felvettek! - újságoltam a nagy hírt, aminek mind a ketten nagyon örültünk.
- Jézusom, Elena, ez csodálatos! Annyira büszke vagyok rád! - örömkönnyek jelentek meg szemeiben. - És ezúttal mi lesz belőled? - nevetett.
- Író! - árultam el büszkén.
- Író. - ismételte, immár sokkal kisebb lelkesedéssel.
- Az! - még mindig nagyon büszke voltam. - Talán valami baj van? - arca gondterheltnek látszott.
- Tudod, hogy támogatlak, és a legjobb barátnők vagyunk...
- Itt következik a "DE"... - forgattam a szemeim, mire ő csak sóhajtott.
- De biztosan jó ötletnek tartod? Ehhez nem csak tudás kell, hanem a véredben kell, hogy legyen. És az sem biztos, hogy minden könyved nagy számmal fog fogyni... Nem biztos megélhetés. - magyarázta.
- Tudom Bonnie, és kicsit tartok is tőle, de épp ez benne az izgalmas! És ez az ami ösztökélhet arra, hogy valamit befejezzek, ha már elkezdtem. - láttam rajta, hogy még mindig nem sikerült túlságosan meggyőznöm. - Kamasz korom óta naplót írok, azelőtt pedig meséket írtam, amiket a suliújságban meg is jelentettek.
- Általánosban. - tette hozzá két korty kapucsínó között.
- Gúnyolódj csak! De hidd el, ha nem lenne hozzá tehetségem, még csak az esélyesek listájába sem kerülhettem volna az egyetemen, nemhogy azok közé, akiket felvettek! Be kellett adnom egy pályamunkát, amelyet egy tíz tagú bizottság bírált el. Mind a tízen pozitív véleménnyel voltak róla, s bár kaptam építő kritikákat, de ez természetesen hozzátartozik, és nagyon örülök neki. - úgy tűnt, meggyőztem valamelyest.
- Tényleg nagyon büszke vagyok rád! - szorosan megölelt. - És ha valóban ezt szeretnéd, akkor tényleg melletted állok, és amiben csak tudok, segítek, ha kell. - újra könnycseppek jelentek meg szemeiben, s rövid idő múlva mindketten pityeregtünk a boldogságtól.
Hosszasan beszélgettünk a pályázatról, az egyetemről, a jövőmről, és hogy mi lesz velem. Sokszor felkerült a családom és a múltam is, és teljesen beláttam, hogy Bonnienak igaza van és meg kellene bocsátanom az anyámnak, de nem tudtam... Még biztosan nem. Eltelt három, számomra hosszú, majdhogynem teljesen magányos év azóta, hogy megromlott a családommal a kapcsolatom... Olyan dolgot tett, ami örökre tönkretette a családunkat. És nemcsak az én, de apám, és Jeremy bizalmát is elvesztette.
Apával elváltak, én elköltöztem másik városba, Jeremy, ahogyan azt az előbbi gyors találkozásunkból leszűrtem, nem volt túl jó állapotban. Annyit tudtam meg tőle, hogy együtt él apával, csak most látogatóban van egy barátjánál. Nem hozzám jött, ezek szerint nem érdeklem őket... Igaz, én sem küldtem nekik azóta soha egy üzenetet, sem semmit, amivel jelet adhattam volna a létezésemről, de láthatóan nekik sem hiányoztam.
Anyámnak meg végképp nem... Igaz, apám is nagyban tehetett arról, hogy ez bekövetkezett, nem kellett volna semmibe vennie anyát, de ennek akkor sem így kellett volna lennie.
Bonnie mindig is azt mondta, hogy valahol már megbocsátottam anyámnak, és szeretem, de tudat alatt szándékosan büntetem ezzel, hogy nem is akarom, hogy tudjanak rólam. Azt is sokszor mondta, hogy anyám valószínűleg nagyon megbánta, és hogy rosszul esik neki az, ahogyan otthagytam őket. Én viszont nagyon is el tudtam volna róla képzelni, hogy már másik családja van, lehet, hogy nem is az első, és a jelenlegi férjét is épp csalja...
- Elena! - csettintgetett előttem Bonnie, amivel magamhoz térített gondolataimból.
- Hm? Tessék? Mit mondtál?
- Már öt perce beszélek neked arról, hogy nem tudom, mit vegyek Melanie születésnapjára, és te csak bambulsz. - mosolygott, hangjában cseppnyi szemrehányás sem volt.
- Ne haragudj. - feleltem halkan.
- Valami baj van? - arca aggodalmas volt.
- Nem, dehogy! - ráztam meg a fejem, és megpróbáltam valamennyivel élénkebb hangulatot felvenni. - Szóval mi is a probléma?
- Melanienak jövőhéten lesz a születésnapja. Nem tudom mit vegyek neki ajándékba. Szerinted minek örülne?
- Nem tudom, már nagyon régen láttam. Hány éves is lesz most a keresztlányod? - restelltem, hogy nem emlékeztem.
- Tizennégy. - felelte büszkén.
- Hogy telnek az évek! - morfondíroztam. - Visszatérve a kérdésre: ne haragudj, tényleg nincs ötletem.
- Először gondoltam, hogy ruhát veszek neki, de olyan sok szép dolgot kap a szüleitől is, nem hiszem, hogy szüksége lenne még többre.
- Hiszen te is tudod, hogy egy tizenéves tininek sosem elég a ruhákból! - nevettem, mire ő is.
- Igen, de én valami egyedit szeretnék, amit nem mindenki ad neki.
- Adj valami jelképeset? Valamit, amit csak ti tudtok? Vagy készíts neki te magad valamit!
- Nem erősségem a kézügyesség. Tudod a pszichológusok többségéből kiveszik a kreativitás.
- Úgy érted agykurkászók, és belőled egészen biztos, hogy a rengeteg problémás ember, mint például én is, nem tudja kiölni a kreativitást! Régen sosem ismertél határokat, ha terem dekorálásról volt szó.
- Igen, de te is nagyban segítettél. - nevetett. - Talán alszom rá még egyet, vagy megkérdezem az anyukájától, hogy minek örülne a legjobban...
- Rendben. - helyeseltem.
- Elég későre jár. - jelentette ki, ahogy szorosabbra húzta magán a kabátot.
Mind a ketten dideregtünk a teraszon a hideg októberi szellőtől. Valóban későre járt: a kávézóban már törülték az asztalokat és rakosgatták a székeket. Egy fiatal pincér kijött hozzánk és elvitte a porcelán csészéket és a két tányért, amiből süteményt ettünk. Fáradtan rebegte a szavakat:
- Elnézést, de záróra van.
- Ne haragudjon, már itt sem vagyunk. - felelte Bonnie, és jókora borravalót otthagyott a srácnak kárpótlásul. - Szegény kölyök. - kezdte, ahogy távolodtunk a kávézótól és biztos volt, hogy a fiú már nem hall minket. - Elég fiatal és látszik rajta, hogy nem alszik rendesen, ráadásul biztosan sokat dolgozik...
- Hát igen, a pincérkedésbe is úgymond bele kell szeretni ahhoz, hogy ne akadjon ki tőle az ember...
- Szerintem az írásba is bele kell szeretni és át kell érezned ahhoz, hogy jól csináld. De biztosan menni fog, bízom benned. - mosolygott rám, barna szemei melegen ragyogtak. - Jajj, gyere ide, had öleljelek meg!
- Te vagy a legjobb barátnőm, már óvoda óta. - mondtam hozzábújva.
- Tudod, hogy rám mindig számíthatsz.
- És te is rám.
- Ígérd meg, hogy ezentúl úgy fogsz élni, hogy mindent pozitívan látsz, és mindenben a lehetőséget keresed! - kivált az ölelésből, hogy a szemembe nézhessen. - Sose nézz vissza, de tanulj meg megbocsátani! Érd el a céljaid, valósítsd meg az álmaid! Tudod, hogy melletted leszek mindig.
Szavai hallatán meghatódtam, s mindkettőnk szemeibe könnycseppek kúsztak. Egymásra nevettünk, aztán újra megöleltük egymást, és végül elbúcsúztunk. Néztem, ahogy Bonnie távolodik az utcában. Hirtelen megállt és visszafordult.
- Mondom: Élj! - nevetett, karjait széttárta.
Én is nevettem, miközben letöröltem néhány kósza cseppet az arcomról. "Pontosan ezt fogom tenni. Végre érzem, hogy élek, érzem, hogy lélegzem. Az egyetem egy új lehetőség, egy új kapu az életem új útján." - gondoltam.
Én is hazafelé sétáltam. Néha megálltam egy-egy kirakat előtt. A belvárosban ilyenkor még mindig nagy a nyüzsgés, és ezt mindig is szerettem, noha Denver korántsem volt olyan nagy, mint New York. Már három éve itt laktam, de bőven volt még utca, amit egyáltalán nem ismertem, és biztos voltam benne, hogy akadnak olyanok is, amelyeken sosem fogok járni egész életemben sem.
Most viszont hajtott a kíváncsiság, hogy más úton menjek haza, mint általában.
Elhatározásomnak eleget téve csakugyan más irányba indultam el, és meglepett, hogy bár a környéken jártam, mégis akadtak olyan utcák, amiken még tényleg nem jártam. Észre sem vettem, hogy nap mint nap ugyan azt az egy utat használtam, ha menni akartam volna valamerre. Pedig ez volt a szebb útvonal: több butik, sétálóutca, étterem, kávézó, virágbolt szegélyezte, de sehol sem volt az a megszokott tömeg. Valahogy jóval csendesebb volt, és ez tetszett. Ráadásul ez közelebb volt a Central Parkhoz is. Eldöntöttem, hogy ezentúl ezen az utcán fogok végighaladni, ha olyan helyre megyek, hogy közben útba is esik.
Egyre közelebb kerültem a lakásomhoz, még mindig azon az utcán haladtam. Majdnem a végén feltűnt a szemem sarkában valami, ahogy elmentem mellette: hirtelen sok színes téglalapnak tűnt, aztán megálltam, hogy jobban szemügyre vehessem. Egy könyvesbolt volt.
Rengeteg szekrény volt bent, a dekoráció nagyon szép volt, voltak asztalok és székek is, lehetett olvasni is, de ami a leginkább tetszett az a rengeteg könyv mindenhol. Szebbnél szebb borítók, vastagabbnál vastagabb könyvek.
Mindig is szerettem olvasni és most, hogy elhatároztam, hogy én is írni szeretnék, még jobban vonzottak magukhoz. Szerintem más íróktól nagyon sokat lehet tanulni. Nem másolni akarom őket, vagy a stílusukat, de vannak, akik nagyszerű szókincset használnak, ami ráragad az emberre, ha bizony sok könyvet forgat a keze alatt.
Tekintetem a nyitva-tartásra kúszott. Meglepetten vettem észre, hogy a táblázat szerint minden nap, kivétel hétvégén, 0-24 nyitva van. Szombaton, vasárnap viszont egyáltalán nincs. Elgondolkodtam. Nem hogy látni nem láttam, de még csak nem is hallottam soha egyetlenegy könyvesboltról sem, ami szinte non-stop üzemel. Mosolyra húzódott a szám.
Az ablakban ki volt írva, hogy "GLOBÁLIS KÖNYV-CSERE AKCIÓ!", de nem igazán tudtam, mit jelent. Nagyon kíváncsivá tett a dolog, így már csak azért is, meg a látszólagos széles választék miatt is bementem, hogy körülnézzek. Az ajtó nyitásakor egy kis csengettyű szólalt meg, és egy elég közeli pultocska mögül egy középkorú, bár inkább idősebb korosztályba tartozó, őszülő hölgy lépett elő.
- Miben segíthetek? - kérdezte.
- Köszönöm, egyenlőre még csak nézelődöm. - válaszoltam, és valóban elámultam a rengeteg kötet láttán.
- Van konkrét elképzelés, vagy csak böngészik?
- Még én sem tudom, de leginkább a romantikus regényeket kedvelem.
- Tudom magának ajánlani Nicholas Sparks könyveit, Mindegyik nagyon megható és romantikus, szinte nem lehet őket letenni. Újabban nagy sláger még John Green, "Csillagainkban a hiba" című könyve is.
- Az nekem is megvan, és nagyon szeretem. Már többször is kiolvastam. - mosolyogtam, gesztusomat a nő is viszonozta.
- De ha gondolja szétnézhet a Globális Könyv-Csere Akcióban részt vevő könyvek között is.
- Mit takar magában ez az akció? - kérdeztem érdeklődve.
- Szerte az egész világba szállítunk olyan könyveket az akcióban részt vevő könyvesboltoknak és könyvtáraknak, melyeket vásárlók hoznak be, és szívesen elcserélnék. Ha nincsen könyv, amit felajánlana cserébe, akkor a választott Csere Akciós könyv eredeti árának harmadát kell kifizetnie, ha van könyve, akkor bármilyen értékű másik könyvet választhat cserébe.
- Ez jól hangzik. Tehát ezek a könyvek bárhová eljuthatnak a világban? És bárkihez?
- Ahogy mondja. - helyeselt.
- Akkor szétnézem. - válaszoltam.
Magamra hagyott az egyik könyvsoron, ahol csak ilyen cserebere könyvek voltak. Nem találtam romantikus regényt, minden sci-fi, horror, ismeretterjesztő könyv, vagy hasonló volt, de nem tudták elnyerni az érdeklődésem. Viszont a táskámban most is ott lapult a "Csillagainkban a hiba", és valamiért úgy éreztem, hogy már elégszer elolvastam ahhoz, hogy jó cél érdekében elcserélhessem.
Ahogy matattam, hogy megtaláljam, hirtelen beugrott valami... Bonnienak igaza volt, komolyan el kellett kezdenem élni. Ehhez túl kellett lépnem a múlt dolgain. És a legjobb gyógyír, ami ebben segíthet, az egy új kapcsolat.
Pár pillanatig haboztam, hogy kivegyem a könyvet, de végül döntöttem. Elővettem a táskámból egy körülbelül akkora lapocskát, mint a könyv, és ráírtam a címem, nevem, korom, pár mondatban érdeklődési köreimet is. Aztán kivettem a könyvet, és hasraütés szerűen kinyitottam valahol. Amennyire csak tudtam, beleillesztettem a nyitott oldalak közé a lapot, és becsuktam a könyvet. Kizártnak tartottam, hogy kiessen belőle, de mivel volt nálam egy szalag a múltkori party-dekorálásról, amit Bonnie egyik szomszédjának csináltunk, azzal összekötöttem kereszt alakban. Takarosan nézett ki.
Gondoltam, ha valaki ráakad, és netán esetleg még férfi is az illető, akkor talán még kialakulhat belőle valami. Végül is ez is olyan, mint a társkereső... Én mindig is hittem a sorsomban, és a jövőmben annak ellenére is, hogy néha nagyon csúnyán elbánt velem... De hittem, hogy minden jó és rossz dolognak, ami körülöttem zajlik, üzenete, és jelentősége van. "Semmi sem történik véletlenül!" - ez volt a kedvenc mondásom.
Odaléptem a pulthoz, és a nő, akivel az előbb is beszélgettem, rám mosolygott.
- Sikerült választani?
- Nem, de szeretnék könyvet feladni erre a Csere Akcióra. - válaszoltam.
- Á értem. És mit kíván elvinni helyette?
- Most még nem találtam semmi olyat, ami felkeltette volna az érdeklődésem... Szeretném megkérdezni, hogy lehet-e olyat tenni, hogy most leadom a könyvet, és máskor, mondjuk pár nap múlva eljövök megnézni, hogy van-e valami, ami érdekel?
- Persze, ez esetben felírom a nevét. - elővett egy papírcetlit és egy tollat, az után kérdőn nézett rám.
- Elena Gilbert. - diktáltam a nevem.
- Köszönöm, Miss. Gilbert. Következő szállítmány jövőhéten hétfőn várható. Délelőtt fognak megérkezni a könyvek, és valószínűleg délután négyre már ki tudjuk őket helyezni.
- Köszönöm szépen. - mosolyogtam, és odanyújtottam a könyvem, amit immár saját sorsára engedtem, rábízva az én sorsomat is.
Rápillantottam az órára: éjjel fél tizenegy volt!
- Ne haragudjon, de nekem ideje mennem. Nagyon szépen köszönöm a segítségét, hétfőn benézek. - búcsúztam, mire az eladó is elköszönt.
Az utolsó néhány métert a lakásomig felszabadult érzéssel tettem meg. Végre úgy tűnt, mintha a múltam nyomasztó emlékei és fájdalmai már nem gyakorolnának rám akkora hatást. Lehet, hogy a könyv, lehet, hogy az egyetem miatt volt... Bár én inkább a könyvnek tulajdonítottam. Gyakorlatilag a semmiből, a tudat alattimból jött ez a hirtelen ötlet a papírral és az elérhetőségemmel... Talán tényleg a sors akarta így, hogy ma erre jöjjek haza. Lehet, hogy ez is egy új kapu az életem új útján, mint az egyetem.
És ha végre sikerül felejtenem, akkor már megérte, hogy oda adtam a kedvenc könyvem. Hazáig azon gondolkodtam, vajon mikor kellene elmondanom Bonnienak, hogy ilyet csináltam... Vagy el se mondjam neki? Nem, azt nem tehetem, mégiscsak a legjobb barátnőm már egész kiskorunk óta. Nincsenek előtte titkaim, miért pont a pasizási kísérletemet titkoljam el előle? Mondjuk lehet, hogy nem fog megdicsérni érte, elvégre a világon így bárki megszerezheti a lakcímem és a nevem... De most nem tudott érdekelni ez a kis gondatlanságom. Folyamatosan azon agyaltam, vajon kihez fog majd kerülni, milyen messze Amerikától és hogy egyáltalán érkezik-e majd válasz?
Annyi minden járt a fejemben, s ezek a gondolatok egyre, és egyre csak izgatottabbá tettek. Szinte alig tudtam elaludni, pedig már nagyon fáradt voltam. Azért valahogyan lebirkóztam gyerekes izgalmam és álomra hajtottam a fejem. Mielőtt még elaludtam volna, azt kívántam, álmomban bár láthatnám azt, akihez a könyvem kerülni fog...
Szerzői jegyzet:
Nos ütemszerűen meg is érkezett az első rész, ahogy ígértem. Egyenlőre néhány dolgot nem árulok el Elena múltjával kapcsolatban, ezek szépen ki fognak bontakozni maguktól, és idővel mindent megértetek. Remélem várjátok a folytatást, és Ti is annyira kíváncsiak vagytok a könyv sorsára, mint Elena. Ti miben szoktatok hinni, ha az életetek alakulásáról van szó? Isten(ek)ben, vagy az Univerzumban hisztek? Ha tetszett ez a rész, írjátok meg a véleményetekkel együtt kommentbe!
Köszönöm, hogy olvassátok a blogomat és a történeteimet! Szeretettel várom visszajelzéseiteket kommentben vagy e-mailen (mysticfallskronikak@gmail.com)!
EllieTVD
0 megjegyzés: