Destiny 3. rész - A Sors jobb keze

Korhatár: 12

Szemszög: Elena

Figyelmeztetés: -

Szerzői jegyzet:
Most ismét kicsit Elena bőrébe bújunk és az ő fejével igyekszünk megérteni a világ dolgait. Remélem tetszeni fog Nektek, hiszen ezt a részt is, csak úgy, mint mindig minden más irományomat is, nagy szeretettel írtam. Várom a véleményeteket hozzászólásban, kellemes időtöltést és olvasást kívánok!
Ellie

A konyhában ülök, előttem a reggelim: kávé, péksütemény és gyümölcs. Már lehet vagy fél órája, hogy csak nézek ki a fejemből, de nem nyúltam hozzá semmihez sem. Ütemesen kopogtatok a tollam végével az előttem fekvő jegyzetfüzeten. Pörög az agyam, de semmi nem jut eszembe. Az egyetemről már meg is érkezett az első feladat: tíz, egyenként három-három oldalas novellát kell írnom. Igen ám, de miről?

Körülnézek. A lakásom óriási ablakai felől besüt a reggeli nap, fényei táncolnak a padlón. A nyitott ablakokon át beszűrődnek a szokásos new yorki zajok. Kimegyek az erkélyre és ott is körülnézek. Abban reménykedem, hogy majd valami meghozza az ihletet. De semmi.

Nem érzek semmit, ha ránézek a virágbolt kirakatára, ha tekintetemmel a repdeső galambokat figyelem, vagy hallgatom az autók dudálását. Olyan zajos minden. Hihetetlen, hogy ennyi ember él itt. Mint a hangyaboly. Mindenki munkába igyekszik, vagy az éjszakai műszakból jön haza. Hétfő van. Iskolások is vonulnak az utcán. Van néhány biciklista a forgalomban, akiket tisztelek azért, hogy nem szennyezik a környezetünket. Mondjuk az autósokat sem vetem meg. New Yorkban rengeteg a taxi. Ez egy mondhatni elég nagy város, ahol ha az embernek jó munkája van és sokat keres, nem kevés fizetés ütheti a markát. Innen még az íróknak is jó dolguk van, hiszen rengeteg a könyvesbolt és az unatkozó olvasók. De mégis csak keveseknek van saját autójuk vagy lakásuk. Vannak, akik már évek óta itt laknak és még itt is fognak élni, lehet, hogy halálukig, de sem autójuk, sem saját lakásuk nincsen, csak bérelnek egyet. Ilyen sokan vannak New Yorkban. Az utcák mindig annyira tele vannak járművekkel, hogy sokszor megfordul a fejemben, ha még egy autóval több lenne, akkor már nem csak néhány utat, de az egész várost megbénítanák a forgalmi dugók.

Próbálom kizárni a zajokat. Hátha úgy könnyebb lesz valamit kieszelni. De nem megy. Így kicsit idegesen visszahuppanok a székemre, és mivel nincs mit tennem, elfogyasztom a reggelimet és újságot olvasom.

Rengeteg hír van mostanság. És nem csak arról, hogy épp melyik híresség szállt meg valamelyik óriási szállodában, de újonnan hemzsegnek a lapok a politikától, a bűnözéstől és a lakosság némely részének éhezéséről. Senki sem mondta, hogy New Yorkba költözni életbiztosítás. De legalább a Central Parkért megérte idejönni.

"Igen, a Central Park, ez az!" - örvendezek magamban. Villámgyorsan átöltözöm, bepakolok néhány kellő dolgot a táskámba és kimegyek az ajtón. A zár hangos kattanással jelzi, hogy az ajtó bezáródott, ahogy elfordítom benne a kulcsom. Amint kilépek a lakástömbből, az októberi szellő arcomba fújja a hajam és néhány falevelet. Kedvem lenne nevetni ezen, de nem tehetem meg. Túl sokan vannak most az utcán és én már nem vagyok gyerek. Ez kicsit elszomorít, főleg azért, mert a gyerekek olyan gondtalanok és vidámak.

Azért el kell ismerni, mióta pénteken bevittem a könyvet, mintha szabadabb lennék. Másnap el is mondtam Bonnienak az egészet. Azt hittem majd megszid azért, hogy csak úgy megosztom az elérhetőségemet egy vadidegennel, de kellemesen csalódtam. Támogatott és nagyon örült, hogy sikerült elengednem Mattet, a múltam és mindent, ami fájdalmat okoz. Az igazság viszont az, hogy korántsem felejtettem el a történteket, és valószínűleg soha nem is fogom, de az élet megy tovább, én meg nem ragadhatok le.

A parkban leülök egy padra egy szökőkút közelében. Hallgatom a levelek suhogását, élvezem, ahogy a nap sugarai melegen simogatják arcomat. Az jutott eszembe, hogy vajon milyen lehetett ez a hely, mielőtt még nem járt itt ember. Mi volt a beton dzsungel helyén. Vajon itt is éltek amerikai őslakosok? És milyen környezetben élhettek? Mivel foglalkozhattak? Milyen szokásaik voltak?

Most lépett működésbe az agyam: úgy tűnik, megvan miről fog szólni az első novellám. Gyorsan kaparom a jegyzetfüzetembe minden betűt, szavat, mondatot, ami csak eszembe jut. Na és a felmerülő kérdéseket, amikre ha választ kapok, az egész történet sokkal hitelesebb lesz.

Aztán amilyen földhöz ragadt az első ötletem, olyan valószínűtlen a második: írok a jövőről. Hogy milyen lesz a világunk évszázadok, vagy évezredek múlva. Ezeket is leírom a füzetembe.

A feladat, vagyis a tíz novella megírásához három hónapot kaptam, de természetesen előbb is be lehet küldeni őket. A helyzet viszont az, hogy teljesen biztosra veszem, hogy ezalatt a három hónap alatt még bőven fogok kapni feladatokat elemzéssel és értekezésekkel kapcsolatban.

De nem bánom. Épp azon vagyok, hogy megvalósítsam az álmom és író legyek. Úgyhogy keményen fogok érte küzdeni. Az orvosi is nehéz volt, de megcsináltam, képes voltam rá, akkor ez sem lehet nehezebb. Azt viszont, hogy miről fog szólni a másik nyolc novella, még halvány sejtelmem sincs. Biztos vagyok benne, hogy egyszer fogok írni valamit Bonnieról is. Arról, hogy hogyan ismertem meg. Mondjuk az annyira nem izgalmas történet, egyszerűen csak egy utcában laktunk és egy oviba is jártunk, aztán egy általánosba, egy gimibe és még orvosira is, csak annyi különbséggel, hogy ő végül pszichológus lett, én meg gyermekorvos.

Szeretem a gyerekeket és utálom, ha szenvednek, de ezt az állást legjobban a szüleim akarták nekem, mivel az apám is orvos, de saját szememmel nézve nem ez volt az én valódi életem. Vagyis nagyon úgy éreztem. Nem bírtam volna meglenni az itteni kórházakban, és úgy összességében semelyikben sem.

Lehet, hogy majd írok egy gyermeknovellát is. Nem lenne rossz ötlet.

De mivel jobb ötletem nincs és még csak délután kettő van - igen, nem vagyok éppen korán kelő típus - azon gondolkodom, hogy fogom megírni az őslakók mindennapjairól szóló novellámat, ha csak igen keveset tudok róluk...

Úgyhogy felállok a padról, elsüllyesztem a jegyzetfüzetemet a táskám mélyén és a Városi Könyvtár felé veszem az irányt. Útközben elfogyasztok egy hot-dogot. Jó kedvem van, még mindig. Már várom, hogy délután négy legyen, akkor visszamehetek végre a könyvesboltba keresni magamnak valami jó kis regényt cserébe a "Csillagainkban a hibáért".

A könyvtárban rengeteg minden van. A dolgozók segítőkészek, így az "amerikai őslakosok" témában körülbelül húsz könyvet kapok tíz perc alatt, és meg is kezdhetem a kutakodást. Jegyzetfüzetem lapjai egyre csak telnek, fogynak a könyvek, az agyam pedig szivacsként szívja fel az olvasott információkat. Van néhány oldal, amit érdemes lefénymásoltatnom és néhány könyvet ki is kölcsönzök. Már este hat óra van, mikor úgy érzem eleget dolgoztam ahhoz, hogy végre abbahagyjam mára a kutakodást.

Elhagyom a könyvtárat és arra megyek haza, amerről jöttem délután, csak annyi különbséggel, hogy a könyvesbolt utcáján vágok át utoljára. A kirakat ablakaiból látom, hogy az eladón kívül senki sincs bent, amit kicsit furcsának tartok, mert azt hittem az új könyvek miatt biztosan tömeg lesz. De így legalább nyugodtan választhatok.

Ahogy belépek, a kis csengő megint megszólal, és a pult mögül felnéz ugyanaz a hölgy, aki a múltkor is itt volt.

- Jó napot kívánok! - köszönök vidáman.

- Üdvözlöm! - mosolyog. - Megjöttek az új könyvek, erre tessék. - mondja és már fel is pattan, hogy odavezessen a csere könyvekhez.

- Köszönöm. - mosolygok.

Órákon keresztül kutakodom. Belelapozok egy-két jobbnak tűnő műbe, olvasok részleteket, előzetes jellemzést a hátlapokon, de egyik sem tetszik igazán. Egy doboz van a földön. Teljesen üres, ha leszámítjuk azt az egyetlen egy árva könyvet, ami az alján fekszik. Odahajolok, hogy közelebbről is megnézhessem. "Suzanne Collins - Az éhezők viadala" - olvasom. Olyan ismerősnek tűnik a címe, de tudom, hogy még sosem olvastam. Aztán beugrik, hogy erről már két film is készült, amit én még nem láttam, de valaha terveztem, hogy majd megnézem, mert érdekesnek tűnt és sokan dicsérték.

Ettől a perctől kezdve már nem volt szívem többé letenni és otthagyni ezt a könyvet. A borítója nem volt valami nagyon díszes, sötét volt, fehér betűkkel rá volt nyomtatva az író neve és a könyv címe. Ezen kívül a bal alsó sarokban egy aranyszínű madár nyílvesszőt tartott a csőrében. A madarat egy ugyancsak aranyszínű karika vette körbe. Valamiért mégis megfogott. Talán pont az egyszerűsége, talán pont a titokzatos madár-rajz miatt. Magamban azon gondolkodtam, hogy ennek talán még lehet jelentősége a történetben? Biztosan nem véletlenül került borítóra...

Odaadom az eladó hölgynek a könyvet, aki beír valamit a komputerbe.

- Kész is volnánk. - visszanyújtja a könyvet. - Ha máskor is szeretne cserélni, vagy vásárolni nyugodtan nézzen be.

- Nagyon szépen köszönöm, mindenképpen ide jövök majd.

Elköszönök és hazamegyek.

Otthon már nem nagyon van semmihez sem kedvem, megvacsorázom, elmosogatok magam után, lezuhanyozom és bebújok az ágyamba. Még nem jön álom a szememre, úgyhogy kiveszem az újonnan szerzett könyvet és olvasni kezdem.

Már az első mondat nagyon megfogott. Nem tudtam letenni. Észre sem vettem, hogy elaludtam. Ezt követően még két nap jártam úgy, hogy nem tudtam elszakadni tőle, mire a harmadik nap csöngettek. Már harmadjára nyomta az illető a csengőt, úgyhogy kénytelen voltam letenni a könyvet. Pedig pont akkor értem egy számomra igen különös oldalra, ahol néhány betű be volt karikázva a sorokban.

A kukucskálón megnéztem, hogy ki az. A postás volt.

- Ajánlott csomag érkezett Ms. Gilbertnek! - jelenti be.

Kinyitom az ajtót és az ajtófélfának dőlök.

- Ide kérnék egy aláírást. - mutat egy vonalra, aztán egy másikra is, végül eltépi a papírt és az egyik felét nekem adja a csomagomra ragasztva.

- Köszönöm. - felelem.

- Ez a dolgom. - mondja egykedvűen én pedig becsukom az ajtót és újra bezárkózom.

Érdekel, hogy mi lehet a csomagban. Ide az egyetemen kívül senki nem küldött még nekem csomagot. De mivel sem pecsét, sem az egyetem saját bélyegje nem volt rajta a csomagon, gondoltam ezt nem ők küldték. Nem volt nagy. Egy aprócska karton doboz, ráírva a címemmel. Kibontottam.

Legnagyobb meglepetésemre valami ismerős tárgyat találtam benne. Elejével lefelé volt, keresztben átkötve egy kék szalaggal. Hevesen dobogott a szívem. Már teljesen megfeledkeztem a John Green könyvről... Talán valami baj volt és visszaküldték? Lehet, hogy a papír sem került senkihez.

Kibontom a kék szalagot és izgatottan, remegő ujjakkal lapozom az oldalakat. Majdnem a könyv közepéből kiesik egy papír. Ez ellentétben azzal, amit én tettem bele először, össze volt hajtva.

"Talán ez a válasz?"

Szaporán szedtem a levegőt, a könyvet és a papírt a mellkasomhoz szorítottam. "Vajon megnézzem?" Gyorsan berobogtam a szobámba és bekászálódtam az ágyamba. "Jól van Elena, háromra. Egy... Kettő... Három!"

Hirtelen megfordítottam a már előre kihajtogatott papírt. Izgatottan olvasni kezdtem.

"Kedves Elena!

Én hiszem, hogy a Sorsnak vannak jó és rossz kezei egyaránt, de minden döntés egy ajándék. Nekem egy ajándék a Sorstól, hogy megtaláltam a könyved.

Már attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam a szalagot, magához vonzott a titokzatossága és nem tudtam letenni a kezeim közül. A történet teljesen magával ragadott, nagyon tetszett. Egy hétvége alatt ki is olvastam. Így történt, hogy észrevettem a leveledet is.

Érdeklődési köreid alapján kíváncsivá tettél, és szeretnélek megismerni. De először rajtam áll a sor, hogy bemutatkozzak.

Egy huszonkét éves férfi vagyok, Mystic Fallsban élek. Ez egy kis város Virginiában. Egyszerű ember vagyok, szeretem a művészeteket és a könyveket. Grafikusként dolgozom egy hollywoodi animációs cégnél, de mivel interneten tartjuk a kapcsolatot így továbbra sincs szükségem, hogy sokat utazzak.

Nem tudom mit írhatnék még, az az igazság, hogy elég izgatott vagyok és nem tudom, hogy fogsz reagálni levelemre. Minden esetre remélem kapok tőled egy választ, hogy érdemes lenne-e várnom leveleidet, vagy ismerkedésünk számodra már tárgytalan.

Üdvözlettel:

Stefan Salvatore"

Annyira megörültem, hogy nem is tudom igazán miért, de sírva fakadtam. Boldog voltam, hogy valaki, aki pont az én könyvemre cserélte a sajátját megtalálta az üzenetemet és írt egy levelet. Ráadásul Virginiában él, ami néhány órányi autóútra van innen, ha találkoznék vele.

De a neve... Olyan, mintha láttam már volna valahol. Vagy hallottam volna már. De egészen biztosan tudom, hogy ez teljes képtelenség. Hacsak nem egy animációs film stáblistáján köszönt vissza, mint grafikus. De mivel elég fiatal én pedig már elég régen letettem a mesék nézéséről, erősen kétlem...

Aztán hirtelen beugrik valami... "A könyv!" - kiáltok fel. Fellapozom "Az éhezők viadalának" oldalait és megkeresem azt, ahol abbahagytam ma reggel az olvasást. A bekarikázott betűk... Sorrendben: S;T; E; F; A; N; S; A; L; V; A; T; O; R; E. A másik oldalon pedig ugyanaz a kisváros neve: M; Y; S; T; I; C; F; A; L; L; S. A számok pedig megegyeznek az irányító és a házszámmal.

"De hiszen ez lehetetlen." - hitetlenkedem. Ekkora közbenjárása nem lehet a Sorsnak valamihez... Hogy lehet, hogy az én könyvem Stefanhoz, az ő könyve pedig hozzám került? Sehogy sem értem... Pedig a magyarázat egyszerű és nyilvánvaló: a Sors azt akarja, hogy megismerjük egymást.

"Azonnal fel kell hívnom Bonniet, nem érdekel, merre van és mit csinál." - villan át az agyamon. Így kezembe kapom a telefont, és izgatottan, remegő ujjakkal tárcsázom a számát. A telefon kicsöng... Az egész pár másodperc, mégis a második csengetésnél már imádkozom, hogy vegye fel.

- Halló? - szól bele, de hirtelen nem tudom, mit mondjak. - Elena, te vagy az, mi történt?

- Bonnie, visszaírt! - sikítom a telefonba.

- Tessék? Kicsoda?

- Az, akihez a könyvem került, tudod, amiről meséltem. Bonnie, most azonnal találkoznunk kell!

- Rendben, most a magánrendelőben vagyok. Gyere, ahogy tudsz, nincs senki.

- Sietek, csak rendbe kapom magam. Köszönöm Bonnie!

- Vigyázz magadra az úton! - szól rám, de én kinyomom a telefont.

Azonnal beugrok a zuhany alá, és szinte három perc alatt tisztára mosom magam. Gyorsan előkapok valamit a szekrényből, nem is figyelem igazán, hogy mi az. Felkapom a levelet és a könyveket, beleteszem a táskámba, aztán leakasztom a fogasról a kocsikulcsot. Kinyitom az ajtót, hipp-hopp bezárom magam után, aztán rohanok a lifthez. Megnyomom a második alagsor gombját, majd úgy lövök ki a parkolóba, mintha az életem múlna rajta. Fogalmam sincs mi ütött belém. Mi a számomra megmagyarázhatatlan oka annak, hogy most ennyire abnormálisan boldog és izgatott vagyok? Talán egy hosszú beszélgetés Bonnieval, segíteni fog.

Mintha csak nekem kedvezne a szerencse: egész úton egyetlen egy baleset, vagy forgalmi dugó sem akadályoz, simán jutok el Bonnie magánrendelőjébe. A lift felvisz a harmadik emeletre. A folyosón sétálok, számolom az ajtókat: 1... 2... 3... 4... 5... 6! Megérkeztem. Az ajtó előtti székeken nem ül senki és bentről sem hallok hangokat. Bekopogok.

- Bújj be! - hallom Bonnie hangját.

- Szia! - megölelem, ő viszonozza.

- Szia! Nyugodj meg, gyere, ülj le és beszéljünk meg mindent. - kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, ő velem szemben helyet foglalt egy görgős széken.

- Tudod a könyv-csere akció, amiről beszéltem neked.

- Beletettél egy lapot és összekötötted a könyvet, igen tudom.

- Ma visszajött a könyv. Először azt hittem, hogy érintetlen, mert volt rajta szalag is, de kiderült, hogy nem. Ezt találtam benne. - odanyújtom a levelet Bonnienak.

Teljesen megbízom benne, tudom, hogy nem mondaná el a titkaimat senkinek, mondjuk sokan nem is ismernek errefelé. Szemei cikáznak a sorokon, ő is izgatottan olvassa a szavakat.

- Hát, ez csak egy dolgot jelenthet: meg akar ismerni. - mosolyog.

- Igen, tudom, de mit kellene írnom neki?

- Ezt neked kell kigondolnod.

- Tudom. De van még valami, ami jobban aggaszt kicsit.

- Mi lenne az? - kérdezi Bonnie kicsit aggodalmasan.

- Tudom, hogy furcsa véletlenek és egybeesések vannak, de ekkora mázlija senkinek nem lehet, hogy elcserélnek két könyvet és látatlanba egymáshoz kerülnek, már ha ez nevezhető szerencsének... Úgy értem az én könyvemet Stefan találta meg, én pedig az övét.

- Ezt miből gondolod. Ő is írt üzenet a könyvbe?

- Nem. Egyes oldalakon bekarikázta a nevében és a lakcímében szereplő betűket sorban, így kirakható a Stefan Salvatore és a Mystic Falls nevek, nem beszélve az irányítószámról, az utcáról és a házszámról... Kétszer is megnéztem, minden teljesen egyezik. Hogyan lehetséges ez?

- Elena, úgy tűnik, hogy a Sorsod... - kis szünetet tartott. - A Sorsotok azt akarja, hogy megismerjétek egymást. Ez meg van írva, és szerintem előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lenne és így vagy úgy, de biztosan találkoznátok valamikor. Ha most vissza írsz neki azzal csak megkönnyíted a helyzetet. Lehet, hogy ő lesz életed Nagy Szerelme. Nem szalaszthatod el!

- Tudooom! De szerinted milyen lehet? - kérdezem, mire Bonnie a szemeit forgatva sóhajt.

- Magas, jóképű, barna hajú, zöldszemű romantikus és érzékeny lélek.

- Ezt honnan veszed? – érzem, ahogy elkerekedik a szemem, mintha Bonnie pontosan tudná, hogy ez a Stefan Salvatore hogy néz ki.

- Csak a hasamra ütöttem és mondtam jellemzőket találomra. Az is lehet, hogy tökéletes ellentéte. De nem számít, mert ha megismeritek egymást lehet, hogy együtt maradtok örökre, és nagyon boldogok lesztek. Ami mindkettőtökre ráfér...

- Hogy érted?

- A te esetedet ismerjük, de a férfi magánéletéről és a saját történetéről nem tudsz semmit. Vagy legalábbis ezt hiszed. Az írása elárulja, hogy őt is megviselte már az élet, de ennek ellenére nagyon türelmes és megértő. Gondoskodó.

- Honnan tudsz ennyi mindent leolvasni az írásképből ilyen könnyen? Ezt is csak úgy szedted?

- Az ég szerelmére, valamennyire te is orvos vagy, tudod, hogy nekem a grafológiát tanulnom kellett.

- Igazad van. Kiment a fejemből, bocs.

- Semmi baj. Minden estre nagyon örülök annak, hogy így alakulnak a dolgaid. Kezdesz valóban élni, és ez boldogsággal tölt el!

- Akkor írjak vissza?

- Miért ne tennéd? - kérdez vissza. - Eredj, az a férfi már valószínűleg tűkön ülve várja, hogy megérkezzen a leveled hozzá!

- Köszönök mindent Bonnie! - megölelem és elindulok.

Igaza van. Teljes mértékben. Most két fontos dolgom van, hogy helyrehozzam az életem: koncentrálnom kell az egyetemre és meg kell ismernem Stefant. Ő is meg akar ismerni. Igen ám, ehhez kellene írnom magamról valamit bővebben. De mit írhatnék? Elárultam neki az érdeklődési köreimet, ezen kívül nem tudok semmit sem mondani magamról...

Újra beszállok az autómba és a Central Parktól nem mesze egy parkolóban megállok. Bemegyek a park majdnem legmélyére és leülök egy padra. El akarok vonulni egy kicsit a zavaró környezettől, zajtól, emberektől. Csendre és nyugalomra van szükségem, és úgy érzem, itt megtalálom.

Egy darabig csak nézem az őszi leveleket, a fákat, a tavat, az embereket, akik tőlem sokkal messzebb sétálgatnak. Mélyen beszívom a friss levegőt, a nap sugarai lágyan melegítenek, és ez nagyon jól esik. Mondhatni most van utoljára esélyem arra, hogy összegyűjtsek némi D-vitamint. Mikor úgy érzem eléggé kitisztult a fejem a nagyvárosi szmogtól, előveszek a táskámból egy elég jó állapotban lévő papírt, a tollam és "Az éhezők viadalát". Megragadom azt a lehetőséget, amihez szerintem a legjobban értek: írni kezdek.