Korhatár: 16
Szemszög: Damon
Figyelmeztetés: Néhol szitkozódás, emberek halála, vér leírása!
Sziasztok!
Hát el is jött Hozzátok a második novella, aminek ötlete nem tudom, hogy hogyan és miképp pattant ki a fejemből, de hálás vagyok a gondolatért, hogy csak úgy jött. Ez a rész kicsit el fog térni minden eddigi írásomtól. Két szereplője lesz a történetnek: Damon, és egy holló (igen, a madárra gondolok). Ez a történet valahonnan onnan ered egyébként, hogy egy napon elgondolkodtam rajta, hogy vajon Damon hogy volt képes megigézni vagy rákényszeríteni egy hollót (vagy varjú, sajnos nem értek hozzá, ha Ti tudjátok a pontos választ, azt Hozzászólásban nagyon szívesen várom és megköszönném! :D ), hogy azt tegye, amit ő szeretne. Tehát most megtudhatjátok, hogy szerintem hogy zajlódhatott le a megismerkedés Damon számára a rémisztő madárral.
Nem is rabolom tovább a szót, jó szórakozást kívánok:
Ellie
1970-es évek... Hippik, bulik, még több hippi, még több buli, vérszomj, néhány "eltűnt" és "állattámadásban" életét vesztett személy...
Minden olyan békés volt, olyan normális, olyan természetes, mint amilyennek lennie kellett. Jártam a new york-i utcákat, finomabbnál finomabb falatok potyogtak az ölembe és az ágyamba. És senki nem zavart, teljes boldogságban éltem épp érzelemmentes életemet, akárcsak most, 2007-ben...
Vagyis élném, ha nem kísérne mindenhová lépten-nyomon ez a rikácsoló zaj, ami már igencsak tépi az idegeimet...
- Menj, és felejtsd el, ami történt! Sohasem láttál! - diktálom bele épp aznapi előételembe az akaratomat.
A szőke hajú nő - akit kivételesen nem egy kocsmában vagy bárban, hanem egy ruhaboltból szedtem össze - ködös tekintettel bólint, majd nyugodtan - mint aki nincs tisztában azzal, hogy a halál épp most kegyelmezett meg neki - ellibben.
Szemforgatva nézem egy-két lépését, kicsit szédeleg, mint aki részeg, na de hol érdekel ez engem? Egyébként is... Van most ennél százszorta nagyobb gondom. Épp csak most élem magam bele igazán a vadászatba, de mindig le kell fékeznem magam, mert egyszerűen megőrjít a hangja... A rekedt, utálatos, semmihez sem fogható, fülsértő hangja annak az istenverte dögnek, ami történetesen a tőlem nem messzire lévő villanyoszlopról figyel engem.
Acél fekete tollain csak úgy siklik a telihold és a kivilágított utca fénye. Fekete szemei olyanok, mintha üvegből lennének. Nem mozdult meg azóta, hogy bejöttem ebbe a sikátorba azzal a nővel... Egészen azóta kitartóan figyel. Úgy fúrja tekintetét az enyémbe, mintha meg akarna igézni, vagy legalábbis szemmel akarna verni.
Túl büszke ez a madár, nincs benne semmi lazaság... Példát vehetne rólam - a gondolatra akaratlanul is elmosolyodom, és kihívóan ránézek.
A látvány, ahogy ott ül azon az oszlopon, és ahogy követ a szemeivel - hacsak egy lépést is teszek - ijesztőbb talán még nálam is. Csakhogy engem nem tud megfélemlíteni, nekem ehhez jóval több kell, hogy visszariadjak. De mégis, mintha valami baljós magabiztosság lenne az egész lényében... Elfog az utálat, ha ránézek. Na nem mintha irigykednék rá.
Már egészen New Orleans óta követ, és eltakarítja a kiszárított vacsoráimat. Bosszant, hiszen hiába próbálok egyedül lenni, egy valaki mindig van, aki miatt sosem lehet, és most épp ez a madár az.
"Nézzük, mennyire vagy gyors." - gondolom magamban, továbbra is mélyen a szemeibe nézek, és ezt egy kihívásnak szánom a számára.
Beleszimatolok a levegőbe... Valahonnan a közelről valami érdekes illatot érzek. Fiatal vér szagát. Valószínűleg egy kint kóricáló tizenéves. Úgy hat-hét háztömbnyire innen.
Villámgyorsan átgondolom, hogy merre kell cikáznom, hogy elkapjam. Szemfogaim újra megnyúlnak, borotvaélesek, mint a tigris agyarai. Nem is tudom megmagyarázni azt az érzést, ami ilyenkor elszabadul bennem. Talán hasonló a szerelemhez, csak itt a prédát látod mindenkiben, és ez nem fáj, ez mindig jólesik. Ez a vadászösztön, az életben maradás ösztöne...
Megtehetném ugyan, hogy elmegyek a kórházba egy tasak vérért, de hol van abban a csábító vonzalom a tiltott gyümölcs iránt?
Összenézünk a halálmadárral, aztán egy erőteljes rugaszkodással nekiiramodok, és szinte öt másodperc alatt odaérek, ahonnan éreztem a friss vér szagát, de most minden kietlen és üres, sehol senki.
"Hát ez remek" - mormogom csalódottan.
Ezalatt megérkezik Mr. Rikácsoló Vészmadár, és új oszlopot találva magának, elfoglalja azt.
- Kár! - rikácsolja.
- Kár, bizony kár, hogy nem csíptük el! Ha nem lennél itt a nyakamon, mennyivel könnyebb dolgom lenne... - erre nem "felel", csak suhogva csapdossa szárnyait.
Mikor végre abbahagyja, zajra leszek figyelmes az utca túlvégéről. Egy nő, telefonon beszél valakivel. Esélye sem lenne, hogy elmeneküljön.
Rengeteg gondolat suhan át az agyamon, tervek ezrei pörögnek bennem, hogy hogyan kapjam el. Még én magam sem tudom, hogy mit akarok.
"Legyek kedves vele életének utolsó pár percében, vagy legyek kegyetlen ragadozó?" - fontolgatom.
"Ha nem érdeklem, tovább megy... Elég okos nőnek tűnik. Nehéz lenne becserkészni egyszerű csajozó szöveggel..."
- Kár! - rikácsol a holló, mint aki csak azt akarná mondani, hogy "haladj már!".
Ezt természetesen a nő is meghallotta, azonnal meg is torpant. Biztosra vettem, hogy a sötét utcában nem látja sem a madarat, sem engem.
- Nagyszerű, köszönöm! - szúrós tekintetemet a madárra szegezem, de csak olyan halkan beszélek hozzá, amiről tudom, hogy még egy vámpír is nehezen hallaná meg.
Lehet vagy kétszáz méter a nő és köztem, de tisztán érzem a félelmét, hogy remeg.
"Hát akkor játszadozzunk." - jutok elhatározásra, és újra nekiiramodok, bár még szándékosan nem engedem meg az agyaraimnak, hogy teljes nagyságukban foglalják el a számat.
Az árnyék mentén, gyorsaságomat használva suhanok a falak mellett. A madár, mint akit valóban érdekel a taktikám, errébb röppen úgy öt-hat házzal, és egy ablakpárkányon landol.
"Na most figyelj!" - gondolom magamban, a madárnak címezve.
A nő újra megáll és megremeg, mikor először elsuhanok mögötte. A hangom irányába fordul, de nem lát mást, csak az utca sötétségét, melyet kissé megvilágít a holdfény.
Újra a háta mögé kerülök, újra elfutok mellette gyorsaságomat használva, elérve ezzel azt, hogy egyre jobban rettegjen, és ez csak még jobban erősíti az ösztönömet, kiélesíti az érzékszerveimet.
- Ki az? - kérdezi kétségbeesetten, de természetesen nem válaszolok.
Érzem vérének illatát, melyet üde parfümje kicsit elnyom. Hallom szívének zakatolását, légzésének gyorsulását.
- Ki az? - kérdezi újra, hangja még jobban remeg, mint ezelőtt.
Észrevétlenül a háta mögé lépek, egészen közel hozzá.
- Biztosan akarod tudni? - kérdezem sejtelmes hangon, egy valódi ragadozó örömteli vigyorával az arcomon.
Hangomra megrezzen és azonnal felém fordul. Ebben a pillanatban hagyom, hogy arcom eltorzuljon, szemeim vérben forognak, alattuk sötét erek jelennek meg, szemfogaim agyarakká nyúlnak.
A lány hangosan felsikít, elengedi minden cuccát, és emilyen gyorsan csak tud, futásnak ered. Hallgatom, ahogy lélegzete és szívverése még gyorsabb lesz.
Talán hetven méter, és kiér a sikátorból.
"Ezt nem hagyhatom." - gondolom magamban, de teljesen tisztában vagyok azzal, hogy én vagyok a helyzet magaslatán.
Gyors pillantást vetek a madárra, aki kíváncsian figyeli az eseményeket, és küldök felé egy pimasz, de elszánt vigyort.
Ez az egész úgy pár másodpercig tarthatott, végre kihasználva erőm adta lehetőségeimet, a szél gyorsaságánál is sebesebben futottam áldozatom után. Ismét a sötétben járok, így a nő, mikor hátranéz, nem vesz észre. Mihelyst azonban megfordul, már nekem ütközik.
- Ne, kérem! - könyörög sírva, de a legkevésbé sem érdekel. Imádom, mikor könyörögnek.
Egy mozdulattal a nyakába mélyesztem a fogaimat, mire a fájdalomtól felsikít. Épp ebben a pillanatban ér be minket az ügyeletes "árnyékom", és a sikítás pillanatában egy hangosat károg, mely visszhangzik a sikátorban, elnyomva így a lány hangját.
"Legalább valamiben hasznodat veszem." - gondoltam.
A nő eközben egyre erőtlenebbül tiltakozik, teste teljes csapdába esett erőteljes karjaim közt. Nem tudom leírni, mennyire imádom az érzést, mikor a vadászatban megnyilvánul, kiteljesedik az erőm. Semmihez sem fogható érzés ez. Mintha bármit képes lennék megtenni. És ez valójában egész közel jár az igazsághoz...
A lány szíve egyre lassabban ver, teste már nem ellenkezik, így enyhítek a szorításomon, de csak annyira, hogy ne törjem össze a csontjait. Vérének édesen és csiklandozóan fémes íze megbabonáz, teljes mámorba borítva egész lényem.
Még egy utolsó sóhajtás, még egy utolsó szívdobbanás, még egy utolsó csepp vér a nyaki ütőérből, és vége. Teste teljesen elélettelenedik, amint elengedem, üresen csuklik a földre.
Hátra lépek pár lépést, szinte beleszédülök abba az óriási mennyiségű energiába és erőbe, amit most magamhoz vettem egy ember véréből. Az elmém még kissé ködös, mély levegőt veszek, hogy kitisztítsam a fejem. Az erő hatalom. És ha a birtokában vagy, úgy érzed, minden a tiéd. Uralhatsz mindent. Az állatokat, az embereket, a földet, az eget, az életet... Minden a te kezedben van. És most jelen pillanatban az enyémben. Ezért olyan jó érzés, mikor elszívod valaki életét, Sokkal jobb, mint kusza érzelmeket érezni. Kinek kell az öröm, a szomorúság, a bánat, a magány tépő érzése, a félelem, a gyász és a hiány fájdalma, a szerelem hol keserű, hol édes mámora? Kinek kellenek ezek, ha nem érezheti az erővel és a vadászattal járó gyönyört? Mert ez teljesen más. Ez sokkal több mindennél. Mikor az erődet érzed, akkor érzed igazán, hogy mi vagy. És ha képtelen vagy elfogadni, hogy vámpír vagy, akkor szörnyű ezzel a bűntudattal élni. De ha nem törődsz vele, akkor élvezet az életed, és akkor érted meg igazán, hogy mi az az erő, mi a hatalom, mi a vérszomj...
Pár perc alatt újra magamhoz térek. Közönségem - a holló személyében - idegesen toporog a felettem lévő párkányon. Mióta mindenhova követ, már nemegyszer próbáltam elijeszteni, de sosem jártam sikerrel. Azonban ezek a dögök okos jószágok ám. Megjegyzik, tudják, ha valaki bántotta őket, vagy ha valaki segített rajtuk. Ezért megtartja a tisztes távolságot, okosan kigondolja, hogy hol nem tudom elérni, hogy elkaphassam, de azonnal rávetheti magát a tetemre, ha elhagyom azt.
"Ma azért is rád hozom a frászt." - vigyorgok, és már azon gondolkodom, hogy mennyire leszek alattomos azáltal, ha megteszem vele azt, amit kigondoltam.
Már három napja nem hagyok neki semmit, minden áldozatomat élve elengedtem, ő pedig folyamatosan a nyomomban van, nem tágít, nem keres magának élelmet. Már biztos kopognak a csillogó üvegszemei...
Játszi könnyedséggel felkapom a fiatal lány holttestét és egy közeli konténer felé viszem. A szemem sarkából figyelem a madár reakcióit. Idegesen toporog a párkányon, szárnyaival verdes. Pimasz vigyorral az arcomon lenyalom a maradék vért az ajkaimról, miközben bedobom a lányt egy hajítással, és hangos csapódással rácsapom a konténer ajtaját. Elsétálok.
A holló leröppen a konténer elé, fejét billegtetve néz rá, néhányszor károg, aztán felröppen a tetejére és kopogtatni kezdi a fedelét. Akaratlanul is elnevetem magam.
"Szerencsétlen." - rázom meg a fejem, és tovább sétálok anélkül, hogy érdekelne a madár.
A napok telnek-múlnak szüntelenül, amiből az ember mit sem vesz észre, ha vámpír, mert nem is igazán számít. Főleg nem annak, aki kikapcsolja az érzéseit... Tegnapelőtt két nőt és három férfit hagytam hátra az én drágaságos "árnyékomnak", aki cserébe megjutalmazott a csenddel. Érdekes, azóta nem is láttam. Mondhatni már nekem furcsa, ha nincs itt a nyomomban. Gondolom talált magának jobb társaságot, vagy egyelőre jól lakott ekkora tetemes mennyiséggel.
"Tetemes mennyiség..." - ismétlem magamban, amin jót nevetek, közben tovább sétálok a parkban. Lágy őszi szellő kél, néhány falevél hull alá a lombkoronákból. Azon kapom magamat, hogy valójában unatkozom. Most valahogy nincs kedvem bárba menni, nincs kedvem ölni, nincs kedvem semmihez.
Elindulok egy közeli temetőbe csak úgy sétálni, esetleg olvasgatni, hátha ismertem valakit eddigi életem során, vagy hátha össze lehet futni valakivel...
Tényleg érdekes, hogy most nincs itt a nyomomban az a madár. Na nem mintha aggódnék, sőt! Nagyon is örülök neki, hogy végre békén hagyott. Túl sok a közös bennünk, amitől frászt kapok, ha ránézek. Nem a megjelenésével van bajom, hanem úgy az egész idegesítő mindenével. Hogy olyan, mintha a tükröm lenne lelkileg...
Magányos, élvezettel fogyasztja a friss húst, és ha azon múlna, szerintem ő is képes lenne bármilyen nála kisebb állatot megölni. Nincsenek barátai, nincs családja, nincs senkije, egyedül van a nagyvilágban és senki nem törődik vele, és ő sem törődik semmivel. És élvezi, hogy olyan független.
Talán a szabadságunk szeretete a legnagyobb közös vonásunk... Soha nem volt még egyetlen barátom sem, akiben sok közös tulajdonság mutatkozott volna meg, velem párhuzamosan. Bár azt hiszem ennek is én vagyok az oka, hiszen istenverte egy teremtménye vagyok ennek az eltorzult világnak... Nem is csodálom, ha nincs még egy olyan ember, vagy vámpír a Földön, mint én. Bár ez tetszik, legalább egyedi vagyok.
Arcomon újra megjelenik egy önelégült vigyor, és folytatom az utamat a temetőbe. Ám valami hirtelen levarázsolja a mosolyom, és megállásra kényszerít... Egy hang. Egy túlontúl ismerős hang...
- Kár! - hallom nem is olyan messziről. - Kár! Kár!
Szemforgatva nézek a hang irányába, fürkészem az oszlopokat, fákat, padokat, de sehol nem látom a hang gazdáját. Teszek pár lépés abba az irányba, aztán meglátom a madarat. Ott vergődik egy rózsabokorban, alaposan belegabalyodva. Hitetlenül csóválom a fejem, de azért csak odamegyek hozzá. Az egész utcán sehol senki, meg vagyok győződve róla, hogy senki nem lát.
- Kár, kár!
- Jól van, kussolj, tudod, hogy ki nem állom az istenverte hangodat! - mordulok rá, mire mint aki értené, abbahagyja a rikácsolást. - Köszönöm! - vetem oda neki szarkasztikusan. - Nézd meg magad! Hogy a francba szedjelek ki?! - a holló nem nyikkan, moccanni sem moccan, csak ijedten néz rám. - Na, gyere!
Óvatosan széthúzom a bokor ágait, tövisei beleszúródnak a tenyerembe, apró fájdalmat okozva. Még eltávolítok pár ágat az utamból, mire hozzáférek a madárhoz. Tollai összeragadtak a vértől, lábára, szárnyaira rátekeredett a szúrós bozót. Ezek után már azon se csodálkoznék, ha a szemét is kiszúrta volna...
- Folyton csak bajt okozol. Magadnak és másoknak. És ezért nem szeretnek. Ezért nincs, aki segítsen rajtad. Utállak, remélem tisztában vagy vele... - ha érti is mit beszélek, nem nagyon érdekli, csak könyörgően pillant rám. - Túlságosan hasonlítasz rám... - vetem oda neki végül, és sikerül kiszabadítanom.
Kénytelen vagyok megigézni, ugyanis fél másodpercet képtelen kibírni mocorgás nélkül, és így lehetetlen megfogni.
- Nyugodj meg. Engedd, hogy segítsek...
Lefektetem a földre, ő pedig nagyot sóhajt és csak hagyja, hogy "tegyem a dolgom".
Alaposan átnézem minden porcikáját, és nem kevés tövist szedegetek ki belőle. Néhány sebe nagyon mély, és a szárnya is eltörött. Utóbbit muszáj helyreraknom, aminek őnagysága természetesen nem örül.
Megtörlöm a kezem és sóhajtok. Végignézek védtelen kis testén... Valami olyan különös érzés fog el... Olyan megmagyarázhatatlan. Mintha a szívemben éreznék valamit... Valami kis fájdalmat. Úgy érzem, bármely percben képes lennék felordítani, de nem teszem, nem tehetem. Fékeznem kell magam, bár a szánalom, amit eziránt a kis teremtmény iránt érzek, sokkal erősebb nálam... Megtörténik amitől már lassan negyven éve tartok: újra érezni kezdek.
"Remek! Már csak ez hiányzott!" - gondolom magamban.
- Na jól van, jól figyelj! - mondom a madárnak, amitől már én érzem magam hülyén, mert azért mégiscsak egy állathoz beszélek... - Megmentelek. Most az egyszer! De ezek után eszedbe ne jusson könyörögni, vagy bármilyen úton-módon rákényszeríteni, hogy érezzek! És meg ne merd többé zavarni a vadászataimat! Remélem értetted. - mondom neki, amire természetesen nem érkezik válasz.
"Meg fogod te még ezt bánni, Salvatore." - gondolom magamban. - "Gyengeséged emlékeztetője lesz amíg csak él és követ..."
Mivel sebeim eddigre begyógyultak és nyomtalanul eltűntek, kénytelen vagyok belemélyeszteni a fogaimat a csuklómba, de előbb körbenézek és fülelek, hogy nem jár-e valaki épp erre. Szerencsére minden csendes, így megteszem, amit tennem kell.
Szemfogaim felsértik a bőröm, behatolnak az erembe, szabad utat engedve ezzel a száguldó vérnek. Ha ember lennék, most alaposan elvéreznék... Ám mihelyst kihúzom a fogaimat a sebből, érzem, hogy megkezdődik a gyógyulás. Csuklómat a madár csőréhez tartom, még másik kezemmel kinyitom a csőrét, hogy a vérem belefolyhasson. Pár csepp után már elkezdenek beforrni a sebei, és mire az én csuklóm is begyógyul és eláll a vérzés, ő is újra teljesen ép.
Felveszem, hogy kiigézzem belőle az előző mozdulatlanná tevést, ám mikor a szemeibe nézek, valami egészen furcsa dolog történik...
Látom magamat, amikor vadásztam, és meghagytam a holttestet, és a madár szemszögéből látom, ahogy az lehuppan az épp aktuális ülőhelyéről, hogy falatozzék. Aztán átélem, ahogy beleesett a rózsa bokorba, és ahogyan megmentettem. Az ő szemével látom a világot.
Hallottam, hogy a hollók érdekes és mondhatni varázslatos lények, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy képesek valakinek átadni az emlékeiket, legyen szó bármiről, amit csak láttak egész életükben.
Végül sikerül "hatástalanítanom" az igézetemet, és újra szabadjára engedem a hollót, ám az ahelyett, hogy elrepülne, a vállamra telepszik.
- Még sok hasznodat vehetem. - simogatom meg a fejét. - Úgy érzem ez egy nagyszerű szövetség kezdete...
0 megjegyzés: