Szemszög: Stefan
Figyelmeztetés: -
Szerzői jegyzet:
Most kicsit másik oldalról tekinthetitek meg a történetet. Ebben a fejezetben elviszlek Titeket Mystic Fallsba, hogy megismerhessétek Stefan általam kitalált életét. Ne feledjétek, a történetben mindenki ember és nincsenek vámpírok, vagy bármely más természetfeletti lények! Jó szórakozást kívánok, remélem mindenki tetszését el fogja nyerni, bár igazán még csak eztán csöppenünk bele a jobb részekbe! Hozzászólásban várom a véleményeiteket, kritikáitokat! ;)
EllieTVD
Épp hogy kimásztam a zuhany alól, mikor meghallottam Damon hangját a földszintről.
- Látogatód van öcskös!
- Nem érek rá, küldd el! - nem voltam túl jó kedvemben, ami nagyon is jellemző volt rám az elmúlt egy évben.
- Ilyen könnyen nem rázhatsz le, remélem tisztában vagy vele Stefan! - hallatszott az ismerős női hang.
Akaratlanul is kicsit jobb kedvem lett ettől a hangtól. Gyorsan a derekam köré tekertem a törülközőmet és lesiettem a lépcsőn. Amikor megláttam, hogy a vendégünk Damon karjaiba gyömöszöli a cuccait és mondjuk úgy elküldi, hogy tegye le őket valahova, széles mosolyra húzódott a szám.
- Damon nagyon jó inas lenne. - nevetett.
- Ó Lexi! - megöleltük egymást. - Semmit sem változtál már mióta is?
- Négy éve Stefan. Négy hosszú éve.
- Hova tűntél így el?
- Nem tűntem el, mindig itt voltam. - mutató ujjával a szívemre mutat.
- Sokszor gondoltam rád.
- Én is rád. Úgyhogy ez a tiéd. - elővett a táskájából egy becsomagolt lapos tárgyat és a kezembe adta. - Damon, merre vagy? - elindult, hogy megkeresse a bátyámat.
- Nem pakolászok több cuccot! - hallottam távolabbról a választ.
Épp, hogy megérkezett, de mintha már most vidámabb lenne a ház tőle. Kibontottam a becsomagolt tárgyat, és épp mire teljesen megszabadítottam a csomagolópapírtól, Lexi visszaért.
- Hát megcsináltad. - mosolyodtam el, ahogy a négyzet alakú lemezborítót nézegettem.
- Neked köszönhetem. - átölelt.
Amíg olvasgattam eszembe jutott, hogy fel kellene öltöznöm.
- Gyere, segítek felvinni a cuccaid. - mondtam neki, és elindultam a bőröndjéért és a kabátjáért a társalgóba.
Felértünk az emeletre és az enyémmel szembeni szobába bepakoltam neki. Ez volt az a szoba, amit legelőször is választott, mikor nálunk járt és azóta is itt szeretett aludni.
- Na jó, magamra kapok valami tisztességes ruhát, addig megvársz, vagy átjössz, esetleg beszélgetnél vagy kártyáznál Damonnel?
- Ha nem baj inkább átmegyek hozzád, elég sok megbeszélnivalónk van.
Némán bólintottam, aztán bementünk a szobámba. Kivettem néhány dolgot a szekrényből: farmer nadrág, póló, zokni és természetesen alsó nemű. Átmentem a szobámból nyíló fürdőszobába, ezalatt Lexi hanyatt vágta magát az ágyamon és a mennyezetet fürkészte. Fél perc alatt kész lettem és leültem mellé, mire ő is felült.
- Miről szeretnél beszélgetni? - kérdeztem.
- Ez most komoly? Négy éve nem láttuk egymást, te tényleg azt hiszed, hogy nincsenek megbeszélni való dolgaink? - nevetett, én csak vállat vontam, de mosolyogtam.
- Mit csináltál az elmúlt négy évben? - kérdeztem.
- Bejártam Amerikát. Szinte mindenhol voltam. Koncerteztem rendezvényeken amolyan névtelen énekesként. Ez tartott egy évig. Utána Seattleben dolgoztam két évig egy bárban felszolgálóként és énekesnőként, mire egy pasas felismerte a bennem rejlő tehetségeket és állást ajánlott.
- Végül valóra vált az álmod.
- Egy évig dolgoztam vele. Megcsináltuk a lemezt. Most meg igyekszem majd valaki mást keresni, vagy járom tovább az országot, esetleg a kontinenseket koncertezve. Tudok dalt írni magamnak, nincs szükségem senkire. - mosolygott.
- Miért hagytad ott a fickót? - kérdeztem, de nem válaszolt azonnal, pár pillanatig némán gondolkozott.
- Beleszerettem...
- Uhh... Mi történt?
- Egyszerű seattlei barom, aki beéri a férfiakkal. - nevetett, ezen persze én sem tudtam megállni nevetés nélkül. - És veled mi a helyzet? - kérdezte.
- Mit mondott el?
- Ki és mit?
- Pontosan tudod te azt. - lesütöttem a szemem.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. - állította váltig, de lerítt róla, hogy tudja miről van szó.
- Caroline. Mikor hívott fel?
- Miről beszélsz, nem ismerek semmilyen Carolinet.
- Add fel, lebuktál. - ezen mindketten elnevettük magunkat.
- Aggódik érted, Stefan. Olyan nehéz ezt elviselni? Elmondta, hogy mióta Kathrine elhagyott, teljesen magad alatt vagy. Nem nagyon beszélgetsz senkivel sem, bezárkózol, ilyenek... Mi történt? - kezét a bal vállamra tette, mintha támogatni akarna.
Tényleg nem beszéltem nagyon senkivel se, mióta Kathirne és én összevesztünk, de egyébként is mindenkinek megvolt a saját baja, nem kell nekik még az enyém is. Más részről ez olyan bizalmas dolog volt, hogy nem mondtam volna el akárkinek... Mondjuk Carolinenak egészen biztosan nem, de Damonnel sem beszéltem róla. Nem akartam látni az arcán a kárörvendő és az "én megmondtam" vigyorát, főleg hogy az ő szenvedéseit is ugyanaz a Kathrine Pierce nevű perszóna okozta, amihez én is társultam. Nem értem fel ésszel, hogy mit teszek... Sajnos ez így alakult. Damon és én is gyökeresen megváltoztunk a történtek hatására. Szinte teljesen saját magunk ellentétei lettünk, mintha csak árnyékai volnánk önmagunknak.
Jól esett, hogy itt volt Lexi. Hogy támogatott. Igaz minden rossz dolog egy éve történt, és én képtelen voltam elfelejteni, vagy túllépni rajta, de az emberek ezt várták volna el. Nem ment ez ilyen könnyen.
- Stefan, itt vagy még? - legyezett a szemem előtt, hangja mondhatni játékos volt.
- Persze. Csak elgondolkodtam.
- Értem.
Lexi felállt és egyenesen az asztalomig tartott, ahol egy majdnem teljesen teli üveg whisky állt magányosan.
- Csak azt ne mondd, hogy rászoktál. - nevetett.
- Nem sűrűn iszom, csak mondjuk hetente egy-két pohárral. Damonnek igaza van, megnyugtat.
- De Damon le is részegedik.
- Szerencsére nem úgy csinálja, hogy segítenem kellene rajta. Nehéz vele élni...
- Sosem volt könnyű eset. De ez teszi olyan vonzóvá. - kacsintott egyet.
- Még mindig bejön neked?
- Azóta egy vedelő görény lett, már nem az esetem. De most komolyan... Hogy voltatok képesek Kathrinet kergetni annyi éven át úgy, hogy észre sem vettétek, hogy az orrotoknál fogva vezet titeket?
- Tökéletes színész volt. Olyan volt, mint egy bűvész... Teljesen elvarázsolt. Mi meg a naiv hallgatóság. Pedig voltak már árulkodó jelek... Damont otthagyta értem. Akkor azt hittem azért, mert szeret, és ennek végtelenül örültem. Fel sem fogtam és nem is akartam megérteni, hogy Damon milyen helyzetbe került. Közben engem is behálózott aztán kijátszotta az érzéseimet. Nagyjából ennyi a sztori. Hülye voltam, kétszer viszont nem követem el ugyanazt a hibát.
- Hát tényleg balfékek lennétek, ha kétszer szeretnétek bele ugyanabba a nőbe...
- Úgy értettem, hogy nem akarok több kapcsolatot.
- Hát ez bizony szomorú dolog. Csakhogy ezt nem engedhetem. - mosolya kísértetiesen hasonlított Damon pimasz félmosolyára.
- Nagyon jó megfigyelő és utánzó vagy.
- Sokszor láttam már tőle. - legyintett, vette a lapot, hogy a bátyámról van szó. - Térjünk a lényegre. Itt maradok pár hétig, vagy hónapig, ki tudja, talán még egy évig is, ez attól függ, hogy milyen gyorsan sikerül magadat túltenni a dolgon. És ha már szereztünk neked egy normális lányt, akkor békén hagylak.
- Lexi, nem kérhetem tőled, hogy ragadj le nálam. Egy érzelmi roncs vagyok. Benned meg ott vannak az énekesi karrier magjai, miért nem inkább azzal foglalkozol?
- Még szerencse, hogy nem te kértél erre, hanem én jöttem. És ne aggódj, te még menthető vagy. Damon sokkal inkább érzelmi roncs.
- Ha te mondod...
- Ma este eljössz velem Caroline bulijára a Grillbe és bulizunk egy jót. Lerészegedünk, aztán hazavergődünk a többit meg majd kiterveljük.
- Eddig még nem olyan rossz. - vontam vállat.
- De előtte! Fogod magad és a kedvenc könyvedet és eljössz a Globális Könyv-Csere Akcióra.
- A hova?
- A könyvesboltba, ami a Grill mellett van. A többit később elmondom. Négyre legyél készen, én vezetek.
Igazság szerint még csak délelőtt tíz óra körül járt az idő, de teljesen késznek éreztem magam. Írtam egy SMS-t Carolinenak, hogy találkozzunk, pár perccel később ő vissza is írt. Így beültem az autómba és a mystic fallsi park felé vettem az irányt. Út közben azon gondolkodtam, hogy vajon miért hívta fel Caroline Lexit? Miért akarja, hogy Lexi segítsen, vagy miért aggódik értem?
Megálltam egy parkolóban, utána elsétáltam a park megbeszélt részére, és leültem egy padra.
- Hívtál, hát jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. - hallottam meg Care hangját.
- Szia.
- Szia. - köszönt ő is mosolyogva,
- Ülj le. - kínáltam hellyel magam mellett.
- Mi volt ilyen fontos? - kérdezte, láthatólag jó kedve volt, de szerintem még nem tudta, hogy Lexi megérkezett.
- Szeretném neked megköszönni.
- Mit?
- Hogy felhívtad Lexit.
- Haragszol?
- Nem. Tényleg nem. Alig érkezett meg hozzánk tíz perce, már sokkal jobb volt a hangulat.
- Ha valaki, akkor ő ki tud titeket zökkenteni. Remélem eljöttök a buliba. - nevetve bólintottam.
- Ennyire ismersz?
- Ugyan Stefan, gimi óta ismerjük egymást, Lexi a legjobb barátod, rá hallgatsz. És szerintem képes lesz felrázni kicsit Damont is az élők közé.
- Nem hiszem, ő az a testvér, aki senkire nem hallgat. Egyébként mi a helyzet veled?
- Semmi. Halad az élet. Lexi mesélt a Könyv-Csere Akcióról?
- Igen. Te ajánlottad neki? - kérdeztem, mire ő bólintott. - Mi is ez?
- Elhozol egy könyvet, amit nem sajnálsz oda adni, cserébe pedig választhatsz egy másikat. Az általad feladott könyv a világ bármely másik pontján kiköthet. Ma reggel érkeztek új szállítmányok, elég sok érdekesség van.
- Te is adtál már fel?
- Persze. Hoztam is el másikat. - elővette a táskájából a könyvet, amit újonnan kaparintott meg.
Ismerős volt a borító és a cím is.
- Az éhezők viadala, mi? - mosolyogtam.
- Két hete megnéztük a moziban egy barátommal, azóta teljesen oda vagyok érte. Mondanom sem kell, hogy mikor megláttam nem volt kérdés, hogy ott hagyom-e.
- Meg tudom érteni, engem is elég hosszú időre lekötött. Már kiolvastam az egész trilógiát.
- Ne, ne mondd meg, hogy mi volt a harmadik könyvben, szeretném elolvasni.
- Oké. - nevettem.
Némi csend lett köztünk. Hallgattuk, ahogy a szél fújja a fák lombkoronáját és néztük, ahogy játszik a falevelekkel. A vénasszonyok nyara idén októberben sem marad el szerencsére. Valahogy mindig az ősz volt a kedvenc évszakom.
Kezdett kicsit kínos lenni, hogy mi csak ülünk egymás mellett és nézünk ki a fejünkből. Végül én törtem meg a csendet.
- Nincs kedved meginni velem valamit? - kérdeztem Carolinetól.
- Hát nem tudom, el kellene mennem a ruhámért a tisztítóba.
- Max fél óra. A Grillben.
- Hát jó. - válaszolt vidáman.
Felálltam a padról, behajlított karomat Carenek ajánlottam, hogy karoljon belém, aki így is tett és elsétáltunk a Grillbe.
Meglepő mennyi mindenről tudtunk beszélni, mert több mint egy órája bent ültünk. Végül Caroline úgy döntött, hogy tényleg elindul a tisztítóba. Én is beültem a kocsimba és visszamentem a birtokra.
A délután többi részét azzal töltöttem, hogy Lexi kérésének eleget téve előkaparjam a kedvenc könyvem valahonnan, de a helyzet az volt, hogy sehol sem találtam.
Kerestem mindenhol. A szobámban, a dolgozószobában, még a konyhában is, megnéztem a teraszon is, feldúrtam az összes fiókot és polcot, de sehol nem találtam. Már sejtettem, hogy Lexinek mire kellhet a könyv. Akkor jöttem rá, mikor Care elárulta, hogy ez a Könyv-Csere Akció globális kiterjedésű. Lexi most biztos azt akarja majd, hogy beleírjam a nevem meg a címem az egyik oldalra, vagy egy lapra és tegyem bele, hogy ha esetleg elkerül egy nőhöz, megismerkedhessek vele... Hát annyira nem repesek az örömtől, mint kellene, de mivel úgysem fog rólam leszállni, így megpróbálok tenni valamit az ügy érdekében. A helyzet az, hogy még csak most kezdtem el inni, és akkor is csak nagyon kis mértékben, de ha így haladok tényleg meg fogok őrülni. Az elmúlt egy évben annyira kizártam a külvilágot és nem foglalkoztam semmivel sem a levegővételen kívül, hogy szinte teljesen kiestek az ebben az időszakban történt események. Kezdem észrevenni, hogy milyen jó úton haladok ahhoz, hogy Damonhoz hasonló roncs legyek... Már két éve, hogy a helyettese végez helyette mindent a vállalatnál, mert azóta nem hajlandó bemenni, hogy Kathrine szakított vele és összejött velem. Ő még nehezebben viselte, mint én.
Nem lepődöm meg hát, hogy csörömpölést hallok a szobája felől, ahogy a társalgóban járkálok. Nyilván kiürült még egy üveg. Már délután fél négy van, fogalmam sincs, hogy Lexi merre lehet, de gondolom a városban. Én pedig még mindig nem találtam meg a könyvet. Az tény, hogy már nagyon régen láttam, és annál is régebben olvastam, de még most is emlékszem a borítójára. Arról viszont sejtelmem sincs, hogy hol láttam utoljára azt a többnyire sötét borítót. Álldogálok már vagy öt perce a hatalmas polcok előtt, mikor valami a szemem sarkából belopózik a tudatomba.
A sok sötét borítós könyv között a legfelső polcon valami arany, vagy sárga folt hívta fel a figyelmem. Az egyik könyv gerincének alsó részén. Nem látok el odáig... Vajon az lenne az?
Gyorsan odatoltam a létrát, ami a könyvespolcokhoz volt szerelve. Szükség is volt rá, ha valaki el akart érni valamit, ugyanis a három méteres polcok teljesen tele voltak könyvvel. A felmenőink mondhatni mániákusan gyűjtötték a könyveket. Voltak, amelyeket már évtizedek, vagy egy évszázad óta ki sem nyitották, de még mindig itt voltak az alsó polcokon. Bezzeg az, ami meg nekem kell, teljesen biztos, hogy a legtetején van. Sokszor gondoltam már rá, hogy egy nap majd fogom magam és kiselejtezek ezt-azt, de szerintem több itt az érték, mint a kacat. Na és ennyi könyvre nem lenne elég egy év sem, nemhogy egy nap. Úgyhogy sosem vettem rá magam, hogy belevágjak. Azt meg persze mondani sem kell, hogy bár többen többre mennénk, Damon a füle botját sem mozdítaná, ha segítenie kéne. Na ennyit erről.
Így hát felkapaszkodom a legfelső polcig. Mély levegőt veszek, aztán nagy erővel kifújom. Hatalmas por gomolyag keletkezik, és egyre jobban azt érzem, hogy a régi, magukra hagyott könyvek így szeretnének megfojtani bosszújuk kifejezéseként. Az itt-ott bekukucskáló napsugarakban megvilágosodnak a porszemek, és szinte már költőien szép, ahogy lassan, egyre és egyre lejjebb hullanak a könyvek és polcok mellett egészen a padlóig. Úgy látszik egy porszívózás sem fog ártani...
Ahogy elillan a szürke felhő a látóteremből, jobban meg tudom szemlélni a könyvgerinceket. Megakad a szemem azon a gerincen, ami miatt az előbb is ide néztem. A rajta lévő karikában ülő, csőrében nyílvesszőt tartó, aranyszínű madár rajz visszaköszön. Olvasom felette a szöveget: "Suzanne Collins - Az éhezők viadala".
El sem hiszem, hogy megtaláltam. Már órák óta kerestem. De végre itt van, megtaláltam. Ahogy lépkedem lefelé a létrafokokon, még egyszer átgondolom, hogy jó ötlet-e elcserélni. Végül is már kiolvastam az egész trilógiát, már láttam a filmeket is, és mivel mostanában úgysem olvasok sokat, nem hinném, hogy szükségem lenne rá.
Leülök az egyik fotelba és felnyitom. A lapok egyáltalán nem porosak, ennek egyébként nem is tudom, hogy miért, de örülök. Talán, mert ez is egy kép rólam, és legalább nem fest olyan rosszul... Mivel tudom, hogy mi Lexi terve, ezért már tudatosan szemelgetem az oldalakat.
"Írjam egy fejezet végére, az üres részre? Elejére, végére? Hova?" - tanakodom. Mintha villám ütne belém, jön az ötlet, és egy kicsit feldob, hogy ilyesmi jut az eszembe. Gyorsan az órára pillantok, megnézem van-e még időm.
Tíz perc múlva négy óra, de azért még elkezdem, amit kigondoltam: tollat ragadok a kezembe, találomra kinyitom a könyvet, és néhány soronként innen-onnan betűket karikázok. Először a nevemben lévőket szedegetem össze: Stefan Salvatore. Utána bekarikázom Mystic Falls betűit egyesével, majd az utca nevet, házszámnak bekarikázok egy oldalszámot, és elé írom az irányítószámot. Bekeretezek egy teljes mondatot a szövegből, mint idézet: "Soha ne hagyjon el benneteket a remény!"
Az óra négy fémes csengéssel jelzi, hogy mennyire jár az idő. Épp abbahagyja, mire Lexi betoppan a bejárati ajtón.
- Megjöttem! - kiáltja, hangja szinte visszhangzik a házban. - Remélem hiányoztam. - néz rám a társalgóban.
- Igen Lexi, már vártam, hogy gyere.
- Úgy látom nem unatkoztál... - néz körbe a helyiségen, ami egy kicsit feldúlt állapotban van a keresgélés miatt.
- Legalább megvan, amit kértél. - feltartom a könyvet, hogy lássa.
- Még nem olvastam, egyszer majd juttasd eszembe. - kacsint.
- Te sosem olvasol. - nevetek.
- De igen. - felvonom a szemöldököm, érzem, ahogy süt rólam, mennyire nem győzött meg. - Csak gyakrabban nem, mint igen. - teszi hozzá, majd összecsapja tenyerét. - Akkor most azt kellene csinálnod, hogy szépen beleírod a nevedet, címedet kiolvasható betűkkel...
- ... mert abban reménykedsz, hogy a világ valamely pontján egy könyvmoly hölgynél köt ki, és esetleg megismerem. - vágok a szavába és fejezem be helyette. - Te nem tudsz róla, de én beszéltem Carolinenal ma. Mesélt erről a könyv-mizériáról kicsit alaposabban. Gondoltam te is ezt tervezed, így előre megcsináltam.
- Jogosan nem hiszek neked? - vonja fel a szemöldökét, most azt várja, hogy bizonyítsam be, minden kellő adatot feltüntettem valamelyik oldalon.
Szemeimet forgatva újra felnyitom és megkeresem azt az oldalt, ahol elkezdtem a karikázgatást. Az ujjam az egyik ilyen bekarikázott betűhöz teszem és Lexi felé fordítom. Nézegeti egy darabig, aztán összeolvassa a nevem, lapoz egyet és a címet is.
- Ez nagyon találó. - bólint elismerően. - De most mars átöltözni és utána irány a könyvesbolt, mielőtt bezárna. Nem érünk rá egész este, ma még egy buliba is hivatalosak vagyunk! - sürgetett.
- Jól van, jól van, de csinos legyél ám. - kacsintok.
- Drágám, mikor nem vagyok az? - nevet, de én csak legyintek és már el is indulok az emeletre.
Letusolom magamról a centiméteres porréteget, farmert és pólót veszek, végül lemegyek az előszobába, ahol Lexi már teljes buliszerkójában vár. Fekete feszülős bőrnaci van rajta és testhez álló fekete póló egy bőrdzsekivel. Enyhe rocker beütése van a szegecses karkötővel és fekete körömlakkal.
- Rock koncertre megyünk? - kérdezem, ahogy a kocsijához sétálunk.
- Most ezek tetszettek. - von vállat, ahogy beülünk.
Lexi vezetés technikájával pillanatok alatt bent vagyunk a városban. Megáll a könyvesbolt előtt, de még nem szállunk ki.
- Készen állsz? - néz rám.
- Mire?
- Hogy végre elengedd. Hogy végre túllépj.
Nagyot sóhajtok, és egy pillanatra még átgondolom magamban a dolgokat.
Jó lesz ez így? Megéri mindent elölről kezdeni? Felállni, és bízni abban, hogy minden rendben lesz? Ha megint arcul üt a sors keze, vajon újra fel fogok-e állni? Vagy az őrületbe kerget? Nagy kérdések ezek, kicsit aggaszt is, ha a jövőmre gondolok. Pörög az agyam, ezredmásodpercek alatt egész jövőképeket állítok fel arról, hogy mi lesz ha valami így, valami úgy sül el, mi a kockázat, mi az, ami megéri. Végül csak némán bólintok.
- Innen nincs visszaút. - mondja halkan Lexi. - De ha most mégsem adnád fel a könyvet, akkor pár hét vagy hónap múlva újra megpróbálnám, és ha akkor sem, akkor azután is eljövünk, és így tovább, mert amíg úgy nem döntesz, hogy elengeded, addig nem hagylak békén.
- Eleget ültem már tétlenül, itt az ideje, hogy valami történjék is velem. - válaszolom megerősítve, hogy biztos vagyok a dolgomban.
Biztatóan mosolyog, bólint egyet, aztán kiszállunk az autóból és bemegyünk a könyvesboltba. Ez az egész csere dolog viszonylag gyorsan lezajlik, nincs rajtunk kívül senki. Már csak olyan könyvet kellene választanom, amit elviszek az enyém helyett. A választék többségét már olvastam, most valami olyat keresek, ami kicsit újabb. Már az sem érdekel, ha gyerek regény, csak jó legyen.
A választásom végül egy kék borítós könyv. Érdekesnek találom, hogy kereszt alakban össze van kötve egy kék szalaggal. Hallottam már erről a műről, azt mondják szép romantikus történet. "John Green - Csillagainkban a hiba". Hát akkor legyen ez.
Megfogom és a pultra teszem. Az eladó valamit bepötyög a gépbe, aztán visszaadja. Megköszönjük és kilépünk a bolt ajtaján.
- Igazad van, tényleg nem fáj. - nevetek.
- Örülök. Ez egy jó út a gyógyulásra. - kacsint. - Most jön a jutalom. Gyere! - és konkrétan bevonszol a Grillbe.
Belépve szinte egy teljesen más világ tárult elém, mint amit a csendes utca nyújtott. Aznap már voltam ott egyszer, de másabb volt, mint akkor, mikor Carerel jöttünk. Hangos zene szólt, sok ember tolongott, de azért kényelmesen el lehetett férni, olyan nagy tömeg nem volt. Azért mégis észrevehetően ellentéte a korábbi állapotokhoz képest. Körülnéztem és figyeltem, hogy kik vannak a Grillben.
Néhány nagyon régi ismerős, több számomra újoncnak mondható arc, Caroline. Ami viszont a legjobban meglepett az mégis Damon volt. Damon ott ült a bárpultnál, és egy vele körülbelül egykorú férfival beszélgetett. Kezéből a megszokott whisky természetesen akkor sem hiányzott, de teljesen józannak tűnt. Legalábbis abból a távolságból, ahol mi álltunk Lexivel. Tudom, hogy ő is észrevette, és alig tudta elhinni, amit lát, így hitetlenkedve össze is néztünk. Teljesen váratlanul ért minket, hogy a bátyám képes volt kimozdulni otthonról, az meg hogy még józan is volt, szinte letaglózott. Számomra mondhatni már furcsának tűnt, hiszen normális állapotában tényleg csak nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem láttam.
Ámulatunkból Care rázott fel minket, egy hozzá illő szokásos halival.
- Szia! - köszöntünk szinte egyszerre Lexivel.
Először a két lány megölelte egymást, aztán mi is megöleltük egymást Carerel.
- Hogy tetszik a buli? - kérdezi a házigazda.
- A zene jó, ahogy látom pia az bőven van, akár csak kaja, a vendégek többségét meg egész életemben nem láttam még soha... Tökéletes! - feleli Lexi nevetve.
- Ahogy téged ismerlek, az ismerkedéssel nem lesz problémád. - nevetek én is.
- És neked sem kellene, hogy legyen. - fordul felém Lexi.
- Na jó, akkor én most megyek, köszöntöm a többi vendéget is. - Care már el is tűnt.
Én még utánanéztem, és figyeltem, ahogy odamegy egy másik pároshoz beszélgetni. Lexi felvont szemöldökkel néz rám, amit igyekszek nem észrevenni.
- Ez a Caroline nagyon rendes lány. Hidd el nekem.
- Igen Lexi, de nem hinném, hogy kettőnknek összejönne. - felelem, mert pontosan tudom, hogy mire gondol.
- Pedig én azt vettem észre, hogy te bejössz neki. - kerestünk egy asztalt és leültünk a székekre.
- Az lehet. De Caret már túl régóta ismerem ahhoz, hogy összejöjjek vele.
- Hiszen ez nem baj! Legalább ismeritek egymást.
- Lexi, azt akarod, hogy kezdjek újra élni. Nekem ehhez majdhogynem új élet kell. De nincs bátorságom elmenni innen. Kérlek, értsd meg, hogy akit már ilyen régóta ismerek, mint mondjuk te, vagy ő, és egyszer sem gondoltam rá többre, mint barátra, ezek után sem fog menni. Inkább csak várom, hogy kit hoz a jövő.
- Jó, de ha itt lesz el ne szalaszd!
Épp hogy befejeztük a beszélgetést, Damon három üres pohárral és egy teli üveg vodkával lehuppan a harmadik székre. Értetlenül figyeljük Lexivel az eseményt, miközben Damon önt mind a három pohárba.
- Bármily hihetetlen, és nem gondolnátok, de még nekem is van némi életem. Annak ellenére, hogy valakik elvették a nagy részét. - jelentőségteljesen rám néz.
- Damon, nézd... - kezdek bele, de Lexi félbeszakít.
- Nos ennek nagyon örülünk, ide azzal a pohárral! - nevet, Damon pedig odacsúsztat neki egy poharat, majd nekem is.
- Emelem poharam rád, Stefan! Az egyetlen öcsémre, akinek mindent köszönhetek, ami zajlik körülöttem. - hangja kissé ironikus, rám kacsint és lehúzza az italt.
Kicsit fagyos körülöttünk a levegő, egyre jobban kezd bűntudatom lenni, tudom, hogy igaza van... Nem megy le az ital, pedig Lexi biztosan szeretne leitatni. Inkább leteszem a poharat, ami koppan az asztalon.
- Damon, ezt nem itt kellene elintéznünk. Tudod, hogy nem tudtam akkor ésszerűen gondolkodni.
- Nyugi öcskös, most kivételesen nem gúnyolódom. Ugyanis ha te nem vagy, akkor nem így sülnek el a dolgok. Bejárnék dolgozni, a helyettesemet, akinek valószínűleg nagyobb üzleti érzéke van, mint nekem, nem kellett volna alkalmazni, és akkor most nincs ez a szerződés. - kihúz a dzsekije zsebéből egy papírt majd az asztalra teszi és odacsúsztatja elém.
Gyorsan átfutom. Az ismerős logó alatt szerepel a cég neve, címe, aztán a szerződés tárgya, aláírások sokasága és a végösszeg: három millió dollár!
Nem jönnek szavak a számra, fogalmam sincs mit gondoljak. Még egyszer átfutom a szerződés tárgyát, még mindig hitetlenkedem.
"Ingatlan építési szerződés."
- Úgy tűnik kicsit belendül majd a cég. - mondom.
- Mutasd csak! - Lexi a papírért nyúl, én odaadom neki, miközben Damont nézem, ahogy egymás után gurítja le a feleseket.
- Ez azt jelenti, hogy most már az életed jó vágányra vált? - kérdezem, mire bátyám vállat von.
- Nem lehet megvenni az emlékeim, hogy elfelejtsem őket. - ezzel meg is kaptam a választ: esze ágában sincs visszamenni dolgozni, de legalább tudatában van annak, hogy ez a szerződés most jelentősen fellendíti a dolgokat.
Még mindig érintetlenül áll a poharam, Lexié üres. Ő továbbra is a szerződést nézegeti. Eközben Damon megtölti a lány poharát, újra felhajtja a sajátját, majd az enyémet is, és a vodkás üveg társaságában elindul a tömegbe.
- Nos ez remélem, hogy csak másolat, mert nem biztos, hogy tudni fogom hová rakom, ha egyszer innen kimegyek. - vigyorog Lexi. - Mi a baj? - aggódva rám néz, nincs túl jó kedvem.
- Semmi. Csak még mindig a hír hatása alatt állok.
- Ez egy öröm-sokknál jóval több. Komolyan, mi bánt?
- Bűntudatom van Damon miatt. Nem kellett volna így történnie a dolgoknak.
- Olyan hülyék vagytok... Egymást hibáztatjátok Kathrine csapdái miatt ahelyett, hogy őt utálnátok.
- Damon még mindig szereti. Egészen biztos. Úgyhogy ezért haragszik.
- Sebaj, gyere igyunk meg valamit.
- Ne haragudj, de fáj a fejem, inkább hazamennék.
- Jajj nemár Stefan! Hiszen még csak most jöttünk.
Sokat mondóan ránézek, amiből leszűri, hogy tényleg nincs kedvem semmihez sem.
- Hát jó, de te vezetsz, nem hinném hogy Forbes seriff örülne, ha a szonda pozitív értéket mutatna egy kis vodkától.
- Nem Lexi, te itt maradsz és jól érzed magad. Ha nem tudsz hazajönni majd hívj fel. Legjobb esetben reggel otthon találkozunk.
- De Stefan! - szól utánam, mire én már nyitom az ajtót.
Nem jön utánam. Tudom, hogy nem is fog, vagy legalábbis bízom benne. Látta rajtam, hogy most kicsit szükségem van a magányra, hogy átgondolhassam a dolgokat.
Este hét körül járt az idő, sötét éjszaka volt, az utcákat megvilágították a lámpák. Csípősen hidegek mostanában az éjjelek. Ez is az október velejárója. Faleveleket rugdosva sétálok hazafelé. Ahhoz képest, hogy gondolkodni akartam, most valahogy egyáltalán nem ment. Nem akartam a múltra emlékezni. Most valahogy nagyon nem volt hozzá kedvem.
Egy kiadós séta után hazaértem. Kinyitottam a bejárati ajtót, beléptem a házba, majd becsuktam magam mögött. Nem tudom mikor jött el Damon, de arra emlékszem, hogy mikor Lexivel elmentünk, nem volt begyújtva a kandallóba. Most viszont hálás voltam érte, hogy lobogott a tűz, mert jó meleg volt a társalgóban, amit egyébként nappalinak szoktunk használni.
Nem tudtam volna még aludni, de nem is voltam éhes sem, meg úgy semmihez nem volt kedvem. Lehuppantam az egyik fotelbe. Most tudatosult bennem, hogy valami kemény van a zsebemben. Kihúztam. A könyv volt az, amit elhoztam magammal az enyémért cserébe. Már nagyon régen olvastam bármit is, és volt valami titokzatos ebben a könyvben. Talán az, hogy meg volt kötve. Egyébként egyetlen egy sérülés sem volt a könyv borítóján vagy gerincén, biztos nagyon vigyázott rá az illető, akié volt.
Óvatosan kikötöztem, nehogy esetleg egy nagyobb erőfeszítés hatására megsérüljön, és felnyitottam...
0 megjegyzés: