Átkozott áldás 4. rész - Őrület

Korhatár: 12
Szemszög: külső
Figyelmeztetés: -

Igaz ezt is késő estén, de meghoztam! :D Sajnos manapság nincs túl sok időm, így is előre megírt részeket töltögetek fel, szóval bevezetésképp csak annyit, hogy jó szórakozást és kellemes időtöltést kívánok! Többel nem is érdemes rabolnom az időtöket, hiszen ha legalább akkora szeretettel vártátok, mint ahogyan én írom a részeket, akkor már biztosan kíváncsiak vagytok a folytatásra még akkor is, ha még mindig nem bontakozott ki annyira a történet. DE elárulom, jó úton haladunk! ;)

A Salvatore-ház meglehetősen csendes volt attól függetlenül, hogy a társalgóban hárman is tartózkodtak. Néhány járulékos neszen kívül vágni lehetett volna a némaságot és a türelmetlen feszültséget, de senki nem szólt egy szót sem.

Elijah egy fotelban ülve kiürült whiskys poharát forgatta, de nem érzett késztetést, hogy újra töltse; Bonnie egy nem régen meghalt boszorkány-kislány szellemével kő-papír-ollózott a bőrkanapén; Damon pedig idegesen járkált fel-alá Elena napfény-gyűrűjével a kezében.

- Abbahagynád?! – csattant ki végül pattanásig feszült idegekkel Bonniera, aki megszeppenve nézett rá.

- Mit? – kérdezte értetlenül, holott sejtette Damon mire gondol.

- A kő-papír-ollót a képzeletbeli barátoddal.

- Ezt ő is hallotta…

- Nem érdekel, Bonnie! Már három napja nem aludtam, nem tudom mi van Elenával, aggaszt a gondolat, hogy cserben hagytam, te meg úgy teszel, mintha semmi baj nem lenne az égadta világon!

- Én is épp úgy aggódom Elenáért, mint te, és Stefanért is! De sajnos nem tudunk semmi mást tenni, csak hogy itt ülünk, és várunk.

- Igen, ez az, várjuk csak ölbe tett kézzel, ahogy az utazók majd szépen mindenkit eltűntetnek a föld színéről. – válaszolta idegesen, és hogy nyomatékot adjon mondandójának, leült egy másik fotelba, és kezeit a lábára rakta.

- Én ezt nem bírom! – csattant ki Bonnie is. – Elég volt, Damon! Érzem, ahogy agyvérzést fogok tőled kapni! – határozott és sietős léptekkel haladt a bejárati ajtó felé, és még utoljára visszaszólt. – A horgony kiment levegőzni, ha bárkinek is hiányozna! – hatalmas csattanással vágta be maga után az ajtót.

Damon hátradőlt a fotelban, és hogy megnyugtassa magát, orrnyergét kezdte masszírozni. Egy nagy sóhajtás kíséretében felnyitotta az ékszerdobozt és szemügyre vette Elena ezüst gyűrűjét. Finoman megmunkált ötvös remek volt, semmi kétség, közepén egy fényesen tündöklő lapis lazuri kővel.

Haragudott magára a történtek miatt, és már többször megfordult a fejében, hogy miatta ejtették foglyul Stefant. „Ha nem tettük volna meg egymásnak azt az idióta fogadalmat, most nem lenne semmi baj.” – mérgelődött magában, és lecsapta az ékszerdobozka fedelét.

- Helyesen cselekedtél. – szólalt meg végül Elijah halkan.

Eddig az ős olyan volt, mintha csak szellemként lenne jelen a szobában. Bonnie és Damon feszültség-kirohanása sem keltette fel különösebben az érdeklődését, gondolataiba mélyedve próbálta meg kizárni a körülötte lévő világot, de Damon idegessége előbb-utóbb őt is kizökkentette.

Az előbbi megnyugtatására Damon csak keserűen felnevetett.

- Akkor nem éreznék ekkora bűntudatot… Félek, hogy valami butaságot fog csinálni.

- Elena tudja, hogy szereted. Erre ad bizonyságot a három, szeretetben együtt töltött évetek, és a gyűrűd az ujján. Részéről önzőség lenne, ha megpróbálná magát elégetni.

- Elena nem önző…

- Nem Kethrine. – fejezte be a mondatot Elijah.

- Kérsz valami élénkítőbbet a whiskynél? – kérdezte némi csend után Damon, célozva a vérre.

- Jól esne.

Így Damon elindult a lépcső felé, de még mielőtt lement volna a pincébe, felvitte a szobájába az ékszerdobozt és letette az éjjeliszekrényre. Nem tudott úgy kimenni a szobából, hogy meg ne álljon az ágy azon szélénél, ahol Elena szokott aludni. Felvette a lány párnáját, és belélegezte róla halvány illatát.

Hiányzott neki Elena, s bár hiába tudta, hogy nincsen tőle túl messze, mégsem látogathatta meg, vagy beszélhetett vele telefonon, mert feltűnt volna az utazóknak és megint csak bajba sodorták volna a lányt.

Visszatette a párnát, gondosan megigazította, majd elhagyta a szobát és a pincébe ment, hogy magához vegyen két tasak vért.

Mikor visszatért a társalgóba, Elijaht az egyik ablak mellett találta, arccal a kert felé fordulva. Az üveg képében látszott gondterhelt, aggódó arca, ahogy hallgatta a telefonból jövő információkat. Damon nem akart belehallgatni a beszélgetésbe, csak letette az egyik tasak vért Elijah pohara mellé az asztalra, felkapott egy üveg bort, majd kiment az udvarra.

Bonniet a fűben ülve találta meg. Bántotta, hogy az előbb csak úgy rárivallt, de tényleg ideges volt az utóbbi időkben, és attól tartott, ez már csak rosszabb lesz. És sajnos ennek Bonnie volt az áldozata. „Ez van akkor, ha Stefan nincs itt, hogy levezessem rajta a feszültséget…” – gondolta magában.

Csendesen leült Bonnie mellé, a bort odanyújtotta a lánynak, majd letekerte a véres tasak kupakját.

- Sajnálom, hogy az előbb rajtad csattant az ostor. – kezdte halkan.

- Hozzászoktam. – válaszolta Bonnie egy vállrántással.

Damon nagyot sóhajtott, majd folytatta.

- Elena most biztos nagyon dühös rám. És meg is értem, de neki is meg kell értenie, hogy a saját érdekében tettem… Nagy nyomás van rajtam.

- Rajtunk is nagy a teher, ne gondold azt, hogy csak neked vannak problémáid.

- Tudom, épp ezért nem kellene terhelnem vele titeket is. Talán jobb lenne, ha egy időre elmennék…

- Drogos vért ittál?! Eszedbe ne jusson! Igaz, vannak összetűzéseink, de ez is a problémáink  hatása. Nem voltunk sosem túlságosan jóban, de azért átsegítjük ezen egymást. És majdcsak vége lesz…

- Elenáért! – emelte meg a tasakot Damon.

- Elenáért! – ismételte Bonnie is, majd „koccintottak” és mind a ketten meghúzták italukat.

Némán ültek egymás mellett és bámultak előre, de már sokkal oldottabb volt a hangulatuk. Damon is lenyugodott, és a vér kicsit kitisztította a fejét. „Lehet az éhség is tette…” – gondolt vissza előbbi idegállapotára. Bonnie sosem volt nagyivó, s bár nem ártott meg neki a bor, mégis jobb kedvre derítette.

- Emlékszem, mikor tizenkét évesek voltunk, Elena, Caroline, Matt és én felbontottunk egy üveg whiskyt. Meglehetősen régi volt… Szörnyű íze volt. – mosolygott Bonnie, mire Damon is elnevette magát. – De azért lehúztuk, mert fogadtunk, hogy aki nem issza meg, az fizeti a többiek ebédjét egy hétig. – nevetett halkan. – A vége az lett, hogy nem tudtuk eldönteni, ki fizessen, mindenki lenyelte, így újabb és újabb üveget bontottunk. Végül kiterültünk, és én személy szerint nagyon rosszul lettem. Akkor megfogadtam, hogy alkoholmentes sörnél erősebbet nem iszom. – Damon hitetlenkedve nézett rá, arcán megjelent pimasz vigyora, és szemével a félig üres boros üvegre bökött. – Most mi van? Tíz évig tartottam! – nevetett büszkén Bonnie.

- Hát persze, Bon-Bon. – felelte ironizálva Damon.

- Most te jössz.

- Tessék? – vonta fel szemöldökeit Damon.

- Most te mesélsz valamilyen ciki vagy vicces sztorit magadról. – magyarázta Bonnie.

Damon nagyot sóhajtott, kutatott az emlékei között. Abból az időből, mikor még ember volt, nem igazán lehettek kínos emlékei, hiszen úri családban nevelkedett és erős volt az apai szigor, amit egyébként nem mindig vett figyelembe, de zugivós sztorija onnan sosem volt. Vámpírságából sok évet úgy töltött, hogy érzések nélkül gyilkolászott. Többször is… Ezek az évek teljesen kiestek. Mostanában sem történt vele semmi vicces vagy kínos, mondhatni felelősségteljes életet élt.

- Volt egy lány… Még abból az időből, mikor ember voltam. – kezdte némi hallgatás után, komolyan az emlékeibe szállva. – olyan tíz éves lehettem, Stefan akkor még csak három éves volt…

- Komolyan hangzik. – ironizált Bonnie, mire Damon csak a szemeit forgatta és a tárgyra tért.

- Tetszett az a lány. De ő jobban szerette a lovakat, mint engem. – Bonnie itt hangosan felnevetett. – Ezért elkötöttem apám legszebb lovát, hogy elvigyem a lánykát és megmutassam neki az akkori birtokunkat. Egész jól alakult a dolog, addig amíg kivezettem a lovat az istállóból… Aztán ahogy felszálltam, Maximus gondolt egyet és ledobott. Nagyon erős ló volt, én meg elég könnyűsúlyú… Ráadásul nem voltunk messze a disznóóltól. Az meg már gondolom magától érthető, hogy a disznóól kellős közepén lévő sártócsába estem, a malacok megijedtek és elszabadultak. Letiporták anyám konyhakertjét és apám nagyon bosszús volt. Úgy szidott, mint a pokrócot. A lányka, karjában az öcsémmel nagyon jót derült rajtam. Eléggé beégtem… - fejezte be kicsit kínosan, de végül elnevette magát.

- Ne! Komolyan? – Bonnie a füvön elterülve nevetett.

- Komolyan. – nevetett Damon is.

- Damon Salvatore, a zsokék gyöngye és a disznók, valamint a kertészek rémálma. – Bonnie fulladozott a nevetéstől.

- Jól van, elég lesz. – kuncogott Damon is, és óvatosan megpróbálta kivenni Bonnie kezéből az igencsak megcsappant bort.

- Nem, nem adom!

- Ó, dehogynem! – azzal Damon nem is megerőltetve magát, kihúzta Bonnie kezéből az üveget és megitta a maradék italt.

- Örülök, hogy ilyen módfelett vidám pillanatot éltek meg – lépett ki az ajtón Elijah komoly arccal és hanggal -, de közölnöm kell veletek ezt-azt.

Damon felállt, és felsegítette Bonniet is, aki még mindig nevetni akart, de nem volt mersze Elijah komolysága miatt. Damon megköszörülte a torkát, és amikor Bonnie majdnem megbotlott, utána kapott.

- Szerintem helyezzük előbb biztonságba Bonniet. – szólalt meg, mire Elijah csak bólintott és kinyitotta az ajtót előttük.

- Gondolj bele, mi lett volna, ha konyakot nyomsz a kezembe... – suttogta halkan Damon fülébe Bonnie.

- Ez találós kérdés? Mert akkor gondolom konyak meggyes Bon-Bon. – arcára széles vigyor ült ki.

Bonniet is elkapta a nevetés, de Elijah nem tudott velük örülni.

- Ugyan mi ütött belétek? Nagyon is komoly dolgokról van szó, ti meg itt leisszátok magatokat és reménykedtek, hogy az alkohol megoldja a problémáitokat! – mondta ezt úgy, hogy magának is ott volt a whiskys pohár a kezében.

Damon egyik szemöldökét felvonva méregette Elijah poharát, amitől kicsit kínos csend lett.

- Az öcsém hívott. – terelte másra a figyelmet az ős. – Megtalálta Klaust, de Rebekaht még keresi.

- És a magát Teremtőnek képzelő hibrid-fivéred mikor lesz képes idejönni?

- Éppen ez az. Elég sok gondja van most neki is New Orleansban. Kol megpróbálta meggyőzni, úgy tűnik sikerrel járt, de biztosra veszem, hogy Klaus nem hagy ott egyből csapot-papot és rohan hozzánk. Kol szerint sok dolga van még, de két héten belül csatlakozni fog hozzánk.

- De nincs annyi időnk! – szólalt meg Damon.

- Nyugodj meg, kitalálunk valamit. Bonnie, meg tudnád kérdezni a szellemeket, hogy tudnak-e most valamit az utazókról?

- Szerintem ne most terheljük ezzel. – nézett Damon a kanapén alvó Bonniera.

Elijah egyik kezével a homlokát dörzsölgette. „Ezt nem hiszem el… Már csak azt sem, hogy hogyan képes valaki egy üveg bortól ennyire elszállni…” – gondolta magában, majd némi erőgyűjtés után sikerült egy higgadt választ kipréselnie.

- Értesíts, ha felébredt és megtudtatok valamit. – a bejárati ajtó felé vette az irányt.

- Hova mész?

- Utánajárok, hátha sikerül valamit megtudni Rebekahról. Ha Tyler megérkezik, vázold fel neki a dolgokat. – Damon bólintott, és Elijah után nézett, ahogy az ős kilépett az ajtón.

***

„Július 12.

Kedves Naplóm!

Körülbelül már egy hete be vagyok zárva a tóparti házba. Persze nem szó szerint…

Rosszul esett, és nehezen tudtam felfogni, hogy Damon képes volt itt hagyni minden szó és a napfény-gyűrűm nélkül, egy levéllel. Szóval, bár az ajtóm nyitva áll, ha szökni próbálok, meghalok. Tudom, hogy az én érdekemben tette, és hogy nem látott más utat, de valahol azért fáj, hogy mostanában mindenki azt hiszi, nem tudom magam megvédeni.

Teljesen egyedül, magányosan, még rosszabb az itt töltött idő. Félek, a végén még képes leszek megutálni ezt a helyet. De olyan sok emlék köt ide…

Most nem vagyok túl nosztalgikus hangulatomban, ne haragudj. Már ott tartok, hogy magamra is kezdek dühös lenni amiért majdnem szétdíboltam a házat mérgemben. Komolyan rosszul érintett az, hogy itt hagyott mindenki, a telefonomat nem tudom használni, mert lemerült és még csak ki sem tudok menni, csak éjszaka. Utálom ezt a helyzetet, de reménykedem benne, hogy Damon és a többiek jól vannak.

Napról napra várom, hogy kinyílik az ajtó és belép rajta az én Damonöm. Igen, az a férfi, aki lényemet ide zárta, szívemet pedig magába. Ha rágondolok, akármit is csinált most velem, akármennyire is csalódott vagyok tőle, mégsem tudok rá haragudni! Hiszen már a vőlegényem, és egy örök életen át a szerelmem lesz!

Bizony, képzeld csak, eljegyzett az évfordulónkon!

Tessék, még egy könnycsepp! Mostanában minden olyan furcsa… Már három éve vagyok vámpír, és megtanultam az érzéseimet is kezelni, de mostanában minden felerősödött, még az eddiginél is jobban. Ha Damonre gondolok, határtalan szeretetet érzek, ugyanakkor rengeteg aggodalmat is. És a vége mindig az, hogy patakokban folynak a könnyeim akár órákon keresztül is. Kezd elfogyni a zsepi-készletem…

Lehet, jobb is ha most nem találkozok senkivel.

Na meg aztán ott van az éhségem is. Rengeteg vér volt itthon, de egyre csak fogy. Nem tudom meddig kell még itt lennem, de nem kizárt, hogy be fogok dilizni, és ki is fogok száradni előbb vagy utóbb. Talán nem ártana éjszakára elmenni vadászni… De félek, hogy messze kalandoznék és kint érne a Nap…

És mostanában leginkább reggelente és táplálkozások, meg már csak úgy evés után is rosszullétek gyötörnek…

Mi a fene van velem?!

Jó, most kicsit hagyjunk engem… Ismételten eszembe jutottak a többiek. Semmit nem tudok róluk. Se Bonnieról, sem Damonről, sem Elijahról. És még Carolineról sem. Mondjuk ő már legalább egy éve Floridában vakációzik és felejtgeti Tylert… Olyan, mintha mindenki megfeledkezett volna rólam. Talán pont ezt akarják? Lehet, az agyukra mentem?

De akkor valószínűleg nem csillogna Damon gyűrűje az ujjamon…

És újra, a kétségek újabb könnyeket fakasztanak. Ügyes vagy Gilbert, áztasd el a papírt és tépj még szét pár párnát, hátha megnyugszol!”

Elena olyan hévvel írta naplóját, hogy a tolla lyukat ütött a papíron. Ettől mérgesen összecsapta a kis könyvet és a falnak vágta.

Arcát kezeibe temette, és csak sírt.

„Egész biztosan megőrültem. Észre sem vettem… Végem van, mehetek az elmeintézetbe. Úristen, lehet jobb itt nekem gyűrű nélkül? Mi van akkor, ha elmebeteg vámpírként őrjöngenék az utcákon? Damon nem fog visszajönni értem. Egészen biztosan nem… Bonnie is igyekszik elfelejteni, elvégre nincs szüksége még egy idegesítő és problémás barátnőre az egyetemen kívül…” – egyre több könnyet hullajtott, szinte már hisztérikus volt.

Odament a hűtőhöz, hogy újabb tasak vért vegyen ki. Amint kinyitotta, észrevette, hogy már csak három tasak maradt. „Ez nem lesz elég holnapig sem.” – nézett elkerekedett szemekkel. Kimarkolt egy tasakot, majd becsapta maga mögött az ajtót akkora erővel, hogy az leszakadt. Idegesen felüvöltött és egy sarok felé masírozott, ahol szinte azonnal kiszívta a tasak tartalmát.

Elhajította az üres zacskót, és már kevésbé idegesen a hajába túrt.

„Mi a fene történik velem?” – gondolta miközben maga elé bámult a semmibe. Ha valaki most nyitott volna ajtót, egészen biztosan megijedt volna a látványtól: az egész nappali olyan, mint egy csatatér a szétmarcangolt párnákkal, eltört vázákkal és széthajigált, kiürült zacskókkal, Elena pedig a legsötétebb sarokban kuporogva fixírozza a padlót.

Az egész olyan látvány volt, mintha valaki egy horrorfilmben a szerepe szerint megőrült volna, és elborult az agya.

„Lehet, ez a büntetés… A természet egyensúlya.” – nevetett fel keserűen. – „Egy egészséges elméjű Kethrine és egy összeomlott Elena… Elvégre Petrova hasonmás vagyok, nem kizárt előbb-utóbb olyan idegroncs leszek, mint Amara akit, mint tudjuk, megöltünk. Úgy tűnik nem kellett volna… Most az én elmém felel miatta, olyan leszek, mint ő. De mi ebben a jó?”