Átkozott áldás 3. rész - Mikaelson fivérek

Korhatár: 12
Szemszög: Külső
Figyelmeztetés: -

Lássuk csak a mai rész miért is lesz olyan "különleges". Mint ahogyan már ebben a történetemben tőlem megszokhattátok, külső szemszögből szemlélődve írom le az eseményeket. Most azonban kicsit más vizekre, új helyekre tartunk, újult erővel! Szóval jó szórakozást kívánok a következő részhez, remélem mindenkinek tetszeni fog! :) Természetesen a véleményeteket ugyanúgy várom hozzászólásban, mert nekem sokat jelent!
Ellie

A lámpák arany fényű selymes köntöst terítettek New Orleans utcáira. A külváros néma csendjét csak néhány tűsarkú kopogása és némi halk kuncogás törte meg. Befelé haladva a városban, egyre több épület ablakából áradt ki a fény, és lágy jazz szűrődött ki a réseken.

Kol Mikaelson már több mint száz éve nem járt erre, de még most is emlékezett a régi szép időkre, amikor ez a város még az övék volt, ők alapították. Egészen pontosan Klaus. Ők voltak, akik benépesítették ezt a helyet vámpírokkal és boszorkányokkal. Mindig azt akarták, hogy ez a hely csak a vámpíroké legyen, de idővel be kellett látniuk, hogy élelem hiányában nem sokan fognak itt maradni, ezért Elijah elintézte, hogy emberek is letelepedjenek. És amilyen sok vámpír volt az emberekhez képest háromszáz évvel ezelőtt, ez most pont úgy fordult meg.

A boszorkányok nem használtak mágiát, mindenki visszahúzódott. Kol szomorúan vette tudomásul, hogy ez is amiatt van, hogy Kethrine belezavart az éppen jól alakuló családi életükbe és felbukkant. Ezek után Klaus és Elijah folyamatosan az ő nyomát hajszolták, elhagyták New Orleanst és a vezetést átvette Marcel. Marcel, a hataloméhes vámpír, aki képtelen jó modort és tiszteletet tanulni. De ennek már majd’ kétszáz éve.

S miért volt itt Kol? Azt talán még maga sem fogta fel igazán. Csak azt tudta, hogy bár Klaus évekkel ezelőtt eltűnt, meg kell találnia, és jobb ötlet híján itt kötött ki. Tudta, hogy az itteni boszorkányok megkérték, hogy győzze le Marcelt, és szabadítsa fel őket, de ezen felül nem hallott semmit felőle. Elijah még elmondta neki, hogy született egy gyermeke, Hope Mikaelson.

Mikor ezt Kol megtudta, kicsit szomorú lett, hiszen nem tudta elhinni, hogy pont Niklausnak, azon testvérének adatik meg a családalapítás lehetősége, aki már olyan sokszor átverte az ősi testvéreket, de ugyanakkor örült is, hogy legalább ő elérte, amit akart.

„Rengeteg itt a jazz bár, és fogalmam sincs, hol keressem Klaust. A boszorkányok sem tudnak segíteni… Ó az az átkozott, áruló Marcel!” – gondolta magában mérgesen. Egy pillanatra megállt az egyik utca sarkán, lehunyta szemeit és csak figyelt. Elméjével kereste Klaus erejének jelenlétét, de csak más vámpírokat érzett. Azokról pedig nem lehetett tudni, hogy barát vagy ellenség… Így jobb ötlet híján tovább folytatta útját. „Legalább Rebekah itt lenne. Valószínűleg többre mennénk még akkor is, ha életem nagy részében nem vettem hasznát.” – gondolkozott, és egy halvány mosoly ült szájára a régi, boldog emlékek hatására, mikor nővérére gondolt.

Aztán némi gondterheltség lopózott tudatába, ahogy eszébe jutott, Rebekahra is szükségük van, és róla még kevesebbet tudnak, mint Klausról. Kol számára már egyedül csak Elijah volt, aki néha napján ránézett, bár a legfiatalabb Mikaelsont ez nem is zavarta. Egyedül, a saját akarata szerint élhette az életét, és végre nem kellett évszázadokon keresztül bezárva lennie egy koporsóba, tőrrel a szívében. Ahogy rágondolt mennyi mindenből maradt ki, ami a világ fejlődését illeti - Klaus miatt -, némi szomorúság és egy kis harag is utat talált belé. De elhessegette ezeket az érzéseket, és koncentrált, hogy megtalálja, amit keres.

Az utcákat járta, csendben, lassan, magányosan, és folyamatosan kereste Klaus energiáit. Aztán hirtelen olyasmire lett figyelmes, ami nagyon ismerős volt számára, de mégsem tudta pontosan, hogy honnan, vagy hogy mi lehet. Eme erő érzésének emléke csak halványan égett benne. Már három éve nem érezte, és azt hitte, hogy többé már nem is fogja…

- Hibridek… - szűrte fogai közt, még vámpír füllel is alig hallhatóan.

De nem is egy hibrid energiáját érezte. Legalább öt volt tőle nem messze. „Talán ők is Klaus sarjai.” – gondolta, és reménykedve, szélsebesen követte őket. Szándékosan nem ment olyan közel hozzájuk, hogy meglássák, de tudta, hogy érezhetik az erejét. Szemlátomást azonban nem törődtek vele, így továbbra is követte őket. Szinte oda jutott, ahonnét elindult: majdnem a város legszéle felé tartottak. Mikor az utolsó utcán befordult, látta, hogy a hibridek egy elhagyatott, kissé romos raktárépületben eltűnnek. Nem látta, és nem hallotta őket, de érezte, ahogy egyre feljebb és feljebb mennek a szinteken.

Közelebb ment az épülethez, és akkor végre megtalálta amit keresett: Klaus energiáit. Nagyon közel volt hozzá, és nagyon erősen érezte. „Talán a tetőn vannak.” – gondolta, és eltűnt a raktárral szemközti épületben. Egyre gyorsabban haladt felfelé, egészen a tetőig. Ott már tisztán érezte Klaust, és az öt hibridet. Már halkan hallotta is őket.

- Marcel ereje meggyengült, a vámpírjai kezdenek a mi oldalunkra állni. – mondta az egyik hibrid.

- Azt hiszem, kezd nyert ügyünk lenni. – felelte Klaus.

- A boszorkányok egy földalatti alagút rendszerről beszélnek. Ott akarnak gyűlést tartani. – tette hozzá egy másik hibrid.

- Valami nagy varázslatra készülnek. – vágott közbe a harmadik.

- Szóljatok a többieknek, és a mellettünk álló vámpíroknak. Mi is oda megyünk, és egyelőre megvédjük a boszorkányokat, amíg megteszik a varázslatot. Aztán még kiterveljük a csapdát. Mehettek. – utasította őket Klaus.

- És veled addig mi lesz? – kérdezte egy aggódó női hang.

Kol csak ekkor vette észre, hogy bátya mellett végig állt egy vérfarkas.

- Ne aggódj, menj te is velük. Biztonságban leszel, és Hope is. – válaszolta, miután a hibridek elhagyták az épületet, majd gyengéd csókot lehelt a nő ajkaira. – Nekem még van egy kis elintéznivalóm egy régi ismerőssel. – mosolygott sejtelmesen, és Kol érezte a hangján, hogy róla van szó.

Miután Haley is elhagyta az épületet, Klaus hangosan megszólalt, de nem fordult öccse felé.

- Na gyere!

Kol vámpír gyorsasággal bátya előtt termett.

- Ha tudnád mennyit kerestelek. – kezdte tettetett bosszúsággal. – Már lassan három éve eltűntnek nyilvánítottunk téged és Rebekaht. – arcán pimasz vigyor ült ki.

- Én is örülök neked, fivérem. – Klaus hangja nyugodt volt és halk, de nem volt teljesen komoly. – Úgy alakultak a dolgok, hogy mostanában kevés időm lett a régi életemre. – mosolygott.

- A régi családodra. – javította ki Kol arcátlanul.

- Tény, hogy nem tartjuk a kapcsolatot. Na de kezdesz kíváncsivá tenni. Mit keresel itt, Kol?

- A segítségedre van szükségünk. Adódott egy kis utazó-problémánk. – vágott egyből a közepébe a legfiatalabb Mikaelson.

- Volt egy olyan sejtésem, hogy nem család látogatóba jöttél… És Elijah mit vár, mit tegyek? – tette hozzá némi hatásszünet után.

- Menj vissza Mystic Fallsba. – felelte Kol, tőle nem éppen megszokott komolysággal és határozottsággal.

Klaus látta rajta, hogy elég komoly a dolog, de esze ágában sem volt itt hagynia New Orleanst, főleg most, hogy Marcel három év után valamennyire legyengült, és nekik kedvez a csata állása. Gúnyosan felnevetett.

- Kol, Kol, Kol. Drága öcsém. Nektek egyetlen egy bajotok van Elijahval: túlságosan naivak vagytok. Tudod, sosem voltatok olyan helyzetben, hogy bármikor is dirigálhassatok nekem, és eztán sem lesztek, de képtelenek vagytok megérteni. – rázta a fejét gúnyos vigyorral a képén.

- És mit fogsz tenni, bátyám? Tőrt szúrsz a szívembe és egy koporsóba dobozolva feladsz postán Elijahnak, hogy megértesd vele? Adjak címet? – vigyorgott sajátos pimaszságával, amitől Klaus némileg feszültebb lett. – Vagy megértessem veled, hogy az a korszak elmúlt, amikor te parancsolsz, és rákényszerülünk egymás segítségére?

- Miért kellene nekem a segítségetek? Hamarosan én leszek New Orleans királya, enyém lesz a város összes boszorkánya és vámpírja, az oldalamon majdnem százhúsz hibrid harcol, és lazán röhöghetek a szerencsétlenségeteken. Nekem ez puszta élvezet.

- És még te bizonygattad anno, hogy mennyire egy család vagyunk. – forgatta a szemeit Kol. – Mikor is volt az? Ja igen, körülbelül négy éve, amikor kellettünk neked, hogy megszerezd Elenát és hibrideket teremthess.

- Az élet kiszámíthatatlan, de attól tartok te még fiatal vagy ahhoz, hogy ezt megértsd. Lehet, kevés időt hagytam neked az életre. – Klaus hátat fordított és a lépcsőházba vezető ajtó felé vette az irányt, jelezve: nem akarja tovább öccse társaságát élvezni.

Kolban egyre jobban felment a pumpa, de nem akarta kifejezni idegességét.

- Jól van, gyerünk, tedd meg. Adj fel postán Elijahnak, hátha visszaküldi válaszként Elena kitépett szívét. Várjunk csak, te azt már nem kapod meg, mert addigra az összes vámpír halott lesz, nem beszélve a hibridekről. És nem lesznek boszorkányaid sem, akik egyik testből a másikba reinkarnáljanak, mert el lesznek foglalva azzal, hogy meneküljenek az átkuk elől, amit az utazók készülnek rájuk szabadítani.

Klaus már éppen nyitotta volna az ajtót, amikor fivére szavai villámként rázták meg és megállásra késztették. Eddig is volt néminemű érzése, hogy Kol és Elijah tudnak valamit, amit ő nem, de nem nagyon érdekelte. Folyamatosan az járt a fejében, hogy mekkora hatalma lesz New Orleansban. De az előbb hallottak összedöntötték az összes vízióját, és rájött, ha mégis sikerrel járna Marcel ellen, fáradozásai feleslegesek lesznek, ha minden természetfeletti lény meghal.

- Mondj el mindent! – utasította komolyan Kolt.

Hangja halk volt, komoly, feldúlt, kissé félelmet keltő.

- Még meggondolom. – vigyorgott újra pimaszul Kol.

Klaus megunta, megfogta öccse karját és elráncigálta new orleansi házába, ami inkább volt kastély, mint ház. Sokkal nagyobb volt, mint az a villa, amit a Lockwoodok birtokoltak Mystic Fallsban, vagy amit Esther vett még anno.

Néhány pohár whisky társaságában Kol elmondott mindent elejétől a végéig az utazókról, az átkukról, Stefan és Elena hasonmás-vérének hatásáról, és arról, hogy mennyire nagy veszélyben van mindenki, ha Elena mégis a kezükbe kerül, bár már a Stefan-probléma önmagában elég húzós volt.

Klaus figyelmesen hallgatta végig Kol minden egyes szavát, és erősen agyalt. Tudta, hogy most semmi esetre sem hagyhatja el New Orleanst, mert ha ezt most megteszi, akkor a hívei elpártolnak mellőle, és nem lesz több lehetősége. Egy jónak tűnő terv körvonalai rajzolódtak meg elméjében Marcel ellen, miközben Kol arról beszélt neki, hogy a négy Mikaelsonnak össze kell fogniuk egymással, és Damonnel is, hogy kiszabadítsák Stefant és legyőzzék az utazókat.

- Tudsz valamit Rebekahról? – kérdezte némi csend után Kol.

Niklaus nem válaszolt, csak továbbra is maga elé bámult, mélyen elgondolkozva, és lassan megrázta a fejét.

- Biztos valami európai nagyvárosban üdülget. – találgatott még mindig bambulva. – Talán Párizs, Róma, Milánó, Madrid… Inkább a déli országokat szereti.

- Min gondolkozol ennyire? – kérdezte kissé aggódva Kol.

- Nézd, tudom, hogy hatalmas a veszély, és tudom, hogy szükségünk van egymásra… még Salvatoréra is… - forgatta a szemét, jól láthatóan nem volt túl boldog Damon neve hallatán. – De nem mehetek vissza. Még nem. Le kell győznöm Marcelt, minél hamarabb, mert ha előbb elmegyek, elpártolnak mellőlem és nem lesz több esélyem.

Kol nem válaszolt, aggasztották Klaus szavai, és bár ritka volt, de most nagyon komolyan meg is értették egymást. Kiitta a maradék whiskyt is poharából, majd felállt, és Klaus felé fordult.

- Tégy, ahogy jónak látod testvér, de az jusson eszedbe, hogy egy marék vámpír és boszorkány sorsa nem ér annyit, hogy a világ összes hibridje és vámpírja meghaljon. – nem várta meg Klaus reakcióját, a kijárat felé vette az irányt, és eltűnt a new orleansi éjszakában.

Hozzáfűzés: Ebben a részben az Ősi vámpírokról olvashattatok egy kicsit, amiért úgy tűnhet, hogy nagyon kötni akarom a The Originals-hoz ezt a fejezetet. Azonban fel kell hívnom a figyelmeteket, hogy nem nézem a TO-t, szóval minden, amit ebben a részben leírtam, saját képzeletemből jött, tehát nagyban eltér(het) a sorozattól! Ettől függetlenül remélem, hogy élveztétek :)